Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. január 22. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Alexa Károly: Magyar strucc
2018. október 10.

És ez a „vizuális” emlék ott munkál bennem minden év őszén Lakiteleken, a filmszemlén is: a Kölcsey-ház galériáján keretezik együttlétünket fából kifaragva a megyecímerek Abaújtól Zágrábig. Alexa Károly írása a Magyar Időkben.

Mint hallom, megyei közgyűlésünk elnökénél (falumbeli barátomnál, Majthényi Lászlónál) a napokban csíkszeredai diákok vendégeskedtek. Hargita (azaz a régi Csík) és Vas vármegye… Jóleső érzés belegondolni, hogy a történelmi Magyarország két legtávolabbi „comitatusa” találkozott – hogy újra találkozhat(ott) egymással.

Elnök úr megmutatta a kis székelyeknek a megyeházát, és a beszélgetés során feltette a kérdést: tudják-e, mit ábrázol Vas megye címere. (Illik közbevetőleg megjegyeznem, hogy a megyecímereket ma már csak a – hajdani funkcióik zöméből kiüresített – megyei közgyűlések őrzik, a kormányhivatalok mindenütt az állami címert használják.) Az erdélymélyi gyerekek már azon is meghökkentek, hogy ennek a dunántúli megyének címerállata a strucc, azt meg éppen nem bírták hova tenni, hogy egy patkót tart a csőrében.

S miközben erről a kis történetről meditáltunk egy-két palack „petit somlyai” mellett (ez a nedű természetesen egy másik jeles falunkbeli, Ambrus Lajos birtokának a zászlóshajója, ha szabad egy könnyed képzavarral élnem), mindinkább az kezdett foglalkoztatni, hogy a címerek kultusza milyen elképesztő lendülettel emelkedett föl a rendszerváltozás óta. Ha tetszik, mint nemzeti kódrendszerünk egyik leglátványosabb eleme.

Emlékezhetünk, milyen harsány közéleti vita folyt az állami címer megújításáról; bármerre nézünk, minden falunak van már címere (százait láthattuk a legutóbbi Nemzeti vágtán is); családok kurkásznak „régi dicsőségük” eme jelvénye után stb. És most, nem sok idővel az Arany-év letelte után, hagyhatjuk-e említetlenül a Toldi szerelme hatalmas seregszámláját, ahol is a költő több mint negyven nagyúri család címerét ábrázolja elképesztő nyelvi színekkel.

Magát alrendű népfiként jelölve: „Felhat-e hozzátok az egyszerű ének / Egyszerű kebléből a nép emberének?” Ám nem állja meg, hogy az eposz legvégén már magát is predikátummal-címerrel rangosítsa: „Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú / Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.”

Mi is hát a címer? Azonosító és önazonosító jel. Vallomás és a legitimáció üzenete. Emlékeztető. Akinek (aminek) címere van, az (ő) megvetette lábát az időben, és magáénak mondhatja a tér egy darabját is.

És persze ahogy erősödik a címerek kultusza, úgy emelkedik mind magasabbra a címertannak, a heraldikának az ázsiója is. Egyetemista koromban nem volt komolyabb súlyuk az úgynevezett történelmi segédtudományoknak, az epigráfiának, a kodikológiának, a vexillológiának vagy szfragisztikának, s persze a heraldika körül is gyanúsan nacionalista dohszag terjengett, noha éppen az a pályakezdő Bertényi tanár úr okított minket, aki a jobb idők beköszöntése után a magyarországi heraldika megújítója leendett.

Szebbnél szebb címeres albumok jelennek meg újabban és festik le a magyar múltat ebből a nézőpontból, s mondhatjuk, legalább olyan hitelességgel, mint a társadalom- vagy gazdaságtörténeti szakművek. És mennyivel látványosabban! Minő „fénytörés”: a lovagkor levegője a mai élet kulisszái között. Napok óta mást sem lapozgatok, mint heraldikai köteteket. Micsoda színgazdagság és mennyi, de mennyi formaváltozat!

Hogy az oroszlán csak vörös vagy aranyszínű lehet, hogy a pajzs mezeje lehet vágott, hasított, négyelt, harántosztott, szívpajzzsal gazdagított, hogy az osztása egyenes, hullámos, fűrészelt, lángnyelves stb., hogy minden csak síkban ábrázolható, hogy legalább negyvenféle keresztalakzat használatos, hogy az állatalakok lehetnek szemben állók, ágaskodók, lépők stb.

Ahogy számolom, tartalom, jogcím, tulajdonos szerint több mint háromtucatnyi címertípus létezik. És miféle különös motívumok ebben a nagy szimbólumrendszerben, ha csak a magyar nemesi családokat nézzük: aranyszarvú nő, eke húz át egy rózsatövön, turbános meglőtt török feszíti íját, szemben a puskás magyar vitéz strucctollas kalpaggal, mogyorót evő mókus, medve aranylánccal, szájában aranygolyó, fekete kalapos férfi satuba fogott patkót reszel (Dévai Lakatos család, 1602), négerfej tolldísszel, orgonáló alak, a zenegép mögött feleakkora figura a fújtatónál, hidrát bunkózó meztelen férfi, bagoly csőrében írótoll…

És ki az, aki fel tudja mondani az Osztrák–Magyar Monarchia kettős címerének részelemeit – 18 ország, tartomány, amelyből a magyar királyság egyetlen egységet képez a maga tíz belső címerképével (benne Dalmácia három leopárdfeje, Szlavónia futó nyestje, Erdély motívumhalmaza…)?

Függetlenséghiány és országcsonkítások ide vagy oda, közigazgatási modernizáció erre vagy arra, számomra a Kápát-medence „spirituális realitása” mindig is a magyar vármegyék közjogi nagyszerűsége, csodálatos sokfélesége és egysége. És ez a megyecímerekre is vonatkozik. 1886 után ez 63 plusz nyolc képből álló tabló (plusz Fiuméé).

Amikor az 1970-es években a Ludovika épületében levelezőknek tartottam órákat, el nem mulasztottam felszólítani a hallgatókat, hogy néznének ki a belső udvarra: ott sorjáznak történelmi megyéink címerpajzsai, amelyeket valahogy elfelejtettek leverni. Alant meg a három vörös márvány padlótömb, Noszlopy Gáspárék bitófáinak helyén. És ez a „vizuális” emlék ott munkál bennem minden év őszén Lakiteleken, a filmszemlén is: a Kölcsey-ház galériáján keretezik együttlétünket fából kifaragva a megyecímerek Abaújtól Zágrábig.

Ez a címersorozat maga az ezredéves Magyarország, akkor is, ha tudjuk, mennyi változás történt a letűnt századokban, módosulhattak a megyehatárok, árnyalódhatott a közjogi háttér, cserélődhettek a jelképek… „A’ Vármegye egy egész kis Tartomány…” – olvassuk 1814-ből – amelyek „az igazságnak könyebb és hamarábbi kiszolgáltatása, s a magok kebelbeli köz bátorságának fenntartása eránt minden dolgokat intézhetnek.”

Azért azt rögzíthetjük, hogy a XVI. század óta törvény van a megyecímer létrehozására és használatára. Némi demagógiával említem, hogy II. József heveny központosító modernizációja erre is felfigyelt, s a megyei sajátosságokra utaló címerek helyett az állami címert parancsolta használni, megyei körirattal.

Oldalakat igényelne és érdemelne, ha akkurátusan be akarnék számolni arról a históriai gazdagságról, a tanulságok levonásával, amit vármegyei címereink közvetítenek a maguk jelképi erejével és érvényességével a múltból a jelenbe. Én bizony végigszámoltam és végigstriguláztam az összeset. A szórványos, olykor mitikus kuriózumok mellett (meztelen nő koronával, Sámson, vámház, strucc…) két nagy tömb rajzolódik fel.

Az egyik a tér és a hely: a folyók majd’ mindenütt, a halak, a rák meg a nád, a hegyek, az erdő és a fák és sokszor a makk, a nap, a hold meg a csillagok, a szőlők, a búzakalász, az állatok közül a mesei realitású szarvas meg a medve.

Az ábrázolatok másik nagy csoportja a nemzeti erőé és elkötelezettségé. A vár, a vitéz, a kard, a korona, a kereszt (ehhez olykor Szűz Mária és Szent László). És az oroszlánok mindenhol, meg a sas, utalásként a magyar állami-nemzeti címer. A „speciálisabb” európai mitológiákból alig-alig látható valami (gyermeket szoptató farkas, Justitia, sárkány, griff, bőségszaru, horgony, unikornis). Több mint hatvan motívumot rakosgattam össze – nyugdíjaspiszmogással –, és ezek csak a címerpajzsra vonatkoznak. Mi lenne, ha idevennénk még a sisakot, sisakkoronát, sisaktakarót, a címerpalástot, a „pajzsőröket”(!) meg egyebeket? Soha a végére nem jutnánk. De ne is jussunk.

Menjünk vissza Vas megyébe, ahonnan most elindultunk. A strucchoz, „aki” vaspatkót tart a csőrében. Egyben itt a mitológia és a helyi magyar realitás. Ez a madár a rómaiak afrikai hadakozásaiból került Pannóniába. Szerecsenek lovagoltak a hátán Jugurtha király csatáiban. Olyan ereje volt, hogy elnyelte még a lovat is. Innen a mi címerünk patkója. Meg onnan, hogy – s ez a térségi valóság – itt a határ közelében bizony komoly vasművesség folyt a megyei előidőkben. Nemes madarunk egy vár tetején gőgösködik. Ez bizony Vasvárra utal, a régi megyeszékhelyre.

De arra már nemigen tudnék válaszolni, hogy vajon hogyan került a madár Beszterce-Naszód vármegye címerpajzsára. Ráadásul nem vas-, hanem aranypatkóval a csőrében.

 

Magyar Idők

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
NOE évindító konferencia a Népfőiskolán
2019. január 18-20.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Magyar szemmel - pályázati felhívás a rendszerváltás emlékezetére

Beküldési határidő: 2019. január 20.

Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért

Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép