Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szabolcs Attila
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. január 17. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Domonkos László: Egy igazi, aki eltávozott
2018. január 4.

Vékony, magas férfi áll az emelvényen a pesti Vigadó nagytermében, 1986. november 29-e, szombat van. „Megritkult széksorok, balra tőlem a hosszú asztal mellett az egész napos szózuhatagtól kábult pártemberek, Berecz János, Pál Lénárd és egy hölgy, aki nem más – később tudtam meg –, mint Lendvai Ildikó, az MSZP későbbi frakcióvezetője.

Fészkelődtek, és ásítva várták, hogy ez a kezében néhány lapot szorongató, már fiatalnak sem mondható, senkit és semmit sem képviselő, sosem hallott nevű író odalépjen a mikrofonhoz, és előadja unalmas sirámait.”

Azután robban a bomba. Pedig fojtott, csendes hangon kezdi. „Magyarországon az irodalom sosem volt pusztán művészeti kérdés, s magam is úgy vagyok vele, hogy mindezt el kell valahol mondanom annak ellenére, hogy Bornemisza Péter szavait kölcsönvéve: »egyfelől félek, másfelől ég a szívem, és talán az oldalamon is kifakadna, ha a számat föl nem tátanám.«” Azután sorra: az ország, a magyar nép erkölcsi és általános állapota. „Százszor becsapták, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították, a határainkon kívül rekedt rokonait megtagadtatták vele, halottaitól megfosztották (…) A lélek legjobb esetben féligazságokat kapott táplálékul, az igazság pedig – jól tudjuk – abszolútum. A féligazság – a teljes hazugság (…) Céltalanság, program- és reménynélküliség (…) Úgy élünk, mintha a kivárás, a kiböjtölés lenne a legjobb stratégia. Mintha csak túlélni akarnánk a nemszeretem éveket (…) Ez a stratégia egyértelműen csak vereséghez vezethet. (…) Beteg az ország, gyógyítani kell. (…) Megrettenve és belesápadva nézem a statisztikákból kirajzolódó országos pusztulás képét.” Berecz hápog, Ildikó dúl-fúl, Köpeczi fenyegetőzik, Aczélt ne is emlegessük.

Most, itt, ebben a pillanatban kezdődik meg Magyarországon a rendszerváltozás. Az a része legalábbis, ami nem megrendezett, ami nem „mutyis”, ami nem kamarillatermék (volt). Hanem valami más. Valami egészen más. Ami a miénk. Amiért éltünk, és amiről csak titkon reméltük, hogy – valahogy, talán – megérjük. Ami az íróké. Lakiteleké, Csoórié, Lezsáké, Csurkáé meg a többieké. A magyarságé. Az igazié. Albert Gábor elképesztő erejű és hatású felszólalása után semmi sem marad úgy és olyan, ahogyan és amilyen előtte volt. A folytatás ismert. Pedig…

Pedig 1986 Magyarországon még igenis a Kádár-rendszer utolsó teljes éve. Nagyon az. Nemcsak a Tiszatáj-betiltás és hasonlók miatt. A hangulat, a levegő, a miliő, a körülmények, a magabiztos, pöffeszkedő elvtársi stílus, az ízek egyvelege, minden: az a bizonyos réges-régi még. Teljesen. És ekkor… Gombos Gyula írja: „Csak csodálat illetheti a magyar írót: mindennek alávetve és kiszolgáltatva, de jobbik felét föl nem adva, ragaszkodik szellemi függetlenségéhez. Ki-ki a maga módján, tehetsége és körülményei szerint, tűrve maga fölött az Ideológia hókuszpókuszait, kóklereinek fölényeskedését, tűrve a párt megtorló vagy idomítást célzó fogásait, hamis rangsorolását, sokszor az elhallgattatást, nemegyszer a börtönt, hallgatva, amiről szólni nem lehet: de hű tudott maradni önmagához és ezzel népéhez is.” Igen: még talán az oldala is kifakadna, ha a száját föl nem tátaná.

Albert Gábor áll előttünk. Egy dunántúli református ember, aki 89 évesen most, karácsony előtt, december 8-án tért meg Teremtőjéhez, és akit ma temetnek. És aki már ama ’86-os nagy tett előtt elkövetett egy csöndesebbet: megírta a Magyarország felfedezése-sorozat egyik legjobb, legszebb és legerőteljesebb kötetét (pedig volt néhány ragyogó darab a szériában!), az Emelt fővel című rendkívüli szociográfiát (1983), először világítva meg az elűzött magyarországi svábok végzetét, a helyükre telepített, Bukovinából a Délvidékre, onnan a Dunántúlra került csángók sorsával egyetemben. A kötet sorsa és enyhén szólva hányatott utóélete külön dráma, de a lényeg: a Gombos Gyula-i meghatározás. „Föl nem adva (…) hű tudott maradni önmagához s ezzel népéhez is.”

Albert Gábor utolsó nyilvános fellépése 2017. november 8-án volt az írószövetségben. Könyvet adtam neki, mint már jó néhány éve majdnem minden személyes találkozásunk alkalmával – már november 11-én reflektált (ki gondolja ilyenkor, hogy ez a legutolsó levél?) –, és most csak szomorúan konstatálhatom még a büszkeséget is, ami elfog, hiszen többek között ezeket írta (ha úgy teszik, tőlem így búcsúzott): „Szép könyv, öröm volt olvasni. (…) Úgy igaz, ahogy a kötetet zárod: ami belül van, sosem évül el (…) lelki nyugalmat hozott arra a néhány órára, míg olvastam. (…) Még egyszer köszönöm (…), és ne aggódj, »sosem évül el«”.

Nem volt csillogó-villogó, primadonnáskodó – ezek mögé rejtetten pályatársaira közben alattomban irigykedő –, klikkek és „kánonok” által kreált nagymenő, nem volt nagynak vagy éppen zseniálisnak kikiáltott divatüdvöske, nem volt ide-oda törleszkedő, felkapott, futtatott, ünnepelt fő-fő reprezentáns. Csöndesen és méltósággal – „emelt fővel”, igen! – szemlélődő és így megszólaló, tiszta, szerény, művelt, igen tisztességes és finom emberi lény volt; igazi magyar író. Az, akit a Gombos Gyula-i csodálat illetett meg – az és semmi más. Nem volt vad forradalmár és folyamatosan „balhés” alkotó, legtöbbször megelégedett a halk és határozott fejcsóválással és az okos határozottsággal felemelt, figyelmeztető mutatóujjal. Magányos merénylő volt, ahogyan 2016-os kötetében vallotta magáról – igazi, vérbeli magyar író a javából, az a merénylő, akit csak azok tartottak merénylőnek, akik ellen merényleteket elkövetni valamirevaló magyar értelmiséginek éppenséggel kötelező. Mindannyiunk – a haza, a nemzet – érdekében.

Nem volt fenegyerek, de mindig becsületes, hű és igazságában bízva – láttuk – olykor a vakmerőségig merész alkotó, amilyenek az igazán jelentékeny, kiváló emberek szoktak lenni. Igazi magyar író volt – és ez nagyon-nagyon sokat jelent. És ez az, ami sohasem évül el.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Szeretetebéd Kecskemét főterén
2017. december 24.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
A rendszerváltás tudományos feldolgozása c. konferencia

Lakitelek Népfőiskola
2017. december 13-14.

Kölcsey Kör: Atilla fia, Csaba királyfi

Budapest, Polgárok Háza
2017. november 22. 18.00

Meghívó Sass Kálmán mellszobrának avatására

Érmihályfalva (Partium)
2017. november 19.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép