Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. szeptember 23. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Az euró múltja és jövője
2018. március 13.

Hazánkban meg-megújuló viták forrása, hogy mikor csatlakozunk az euróövezethez, ami elvileg kötelező mindenkinek, kivéve az Egyesült Királyságot és Dániát, amelyek eleve csak azzal a feltétellel voltak hajlandók aláírni a maastrichti szerződést, ha az euró bevezetése alól felmentést kapnak.

A svédek valamely oknál fogva 2003-ban referendumot tartottak az eurózóna-tagságról és magas, nyolcvanhárom százalékos részvétel mellett elutasították azt. A részletes elemzések azt mutatták, hogy az euró bevezetését a politikai elit forszírozta és nagyvárosok meglehetősen kozmopolita lakossága támogatta, míg a vidék ellene szavazott.

De mi is az igazság az euró körül, miért akarja az egyik és miért ellenzi a másik? A valutaunió nem új gondolat, a francia aranyfrankra épülő latin monetáris unió például több mint hatvan évig (1865 és 1927 között) működött és az alapító négy országon (Franciaország, Olaszország, Belgium és Svájc) kívül számos más ország is csatlakozott hozzá. A latin valutaunió az első világháború zavarai nyomán bomlott fel, de a résztvevő országok eltérő gazdasági adottságai miatt egy idő után háború nélkül is felbomlott volna. A vonatkozó elmélet szerint ugyanis közös valuta csak akkor tartható fenn, ha a térség gazdaságilag nagymértékben integrált, vagyis az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabadon áramolhat és a résztvevő országokat a külső változások, illetve sokkok azonos módon érintik. De még ez az elmélet sem veszi figyelembe azokat a negatív gazdasági és társadalmi hatásokat, amelyeket a fent említett szabad áramlások egy-egy országban okozhatnak. A valóságban egységes pénz csak olyan szövetségi országokban maradt fenn tartósan, ahol egy robusztus szövetségi költségvetés felelősséget vállalt a negatív gazdasági és társadalmi hatások jövedelemátcsoportosítással történő kompenzálására (például Egyesült Államok, Németország, India).

Az Európai Gazdasági Közösség a vámunió megvalósítása után 1969-ben jutott el oda, hogy a közös pénz létrehozásának gondolatát felvessék. Pierre Werner, Luxemburg miniszterelnöke, az Európai Tanács hágai ülésén felkérést kapott, hogy dolgozza ki ennek feltételeit. Az 1970-ben publikált Werner-jelentés a közös pénz bevezetését fokozatosan, több lépésben akarta megvalósítani, úgy, ahogy az egyes feltételek teljesítésével az újabb lépések feltételei jönnek létre. E feltételek között ott volt az is, hogy a közös pénz nyomán fellépő gazdasági és társadalmi problémákat (fizetésimérleg-egyensúlytalanságok, munkanélküliség, kevésbé fejlett területek problémái) jelentős mértékű közös költségvetésből oldják meg.

„A gazdasági és monetáris unió keretében nem elég, ha csak a globális gazdasági egyensúly politikájára figyelünk. Szükséges lesz olyan strukturális problémákra vonatkozó intézkedések kidolgozására is, amelyek lényegét e folyamat megvalósítása mélyrehatóan befolyásolja. Ebben az összefüggésben a közösségi intézkedéseknek elsősorban a regionális politikára és a foglalkoztatáspolitikára kell koncentrálniuk. Megvalósításukat a közösségi szintű pénzügyi beavatkozás növelése segítené. Ezenkívül erőteljes közösségi politikákra lesz szükség az ipar, a közlekedés, az energia, a lakhatás és a környezetvédelem terén” – áll a jelentésben.

A számottevő mértékű közös költségvetés szükségességét később még két jelentés is megerősítette. A Robert Marjolin francia közgazdász vezetésével 1974-ben elkészült jelentés – többek között – közös munkanélküliségi alap létrehozását javasolja. A következő, a Donald MacDougall skót közgazdász vezetésével kidolgozott jelentés pedig azt határozta meg, hogy az integráció egyes fokain milyen mértékű központi költségvetésre van szükség. A MacDougall-jelentés ajánlásai szerint például az euró bevezetése a GDP hét és fél–tíz százalékának központi újraelosztását tenné szükségessé, egy működőképes szövetségi állam létrehozása pedig a GDP tizenöt–húsz százalékának központosítását igényelné.

A monetáris unió megvalósításának az említett jelentésekben felvázolt feltételei azonban a neoliberális korszak beköszöntével feledésbe merültek, és az euró bevezetésének tényleges menetrendjét meghatározó Jacques Delors bizottsági elnök nevéhez kapcsolódó jelentés már csak a közös pénz monetáris és fiskális feltételeit részletezi, amelyek maastrichti kritériumok néven lettek ismertek. A Delors-jelentésben szó sem esik közös költségvetésről, vagy pénzügyi transzferekről.

Minden nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász az első pillanatban megmondta, hogy ilyen feltételek mellett az euró nem lesz tartósan működtethető közös valuta. A Nobel-díjas amerikai közgazdásznak, Milton Friedmannak például a következő volt a véleménye: „A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”

És valóban, a fizetési mérlegek kiegyensúlyozatlanságában, az adósságok felhalmozódásában jelentkező problémák már az euró bevezetésének első évétől megfigyelhetők voltak, de a bomba csak a 2008-as pénzügyi válság nyomán robbant, amikor kiderült, hogy az eladósodott dél-európai országok képtelenek adósságaikat fizetni, a bankokat pedig a felhalmozott rossz hitelek miatt szanálni kell – az adófizetők terhére. A válság óta bevezetett legkülönbözőbb elnevezésű védintézkedések lényegüket tekintve két célt szolgáltak. Egyrészt a bankrendszer megerősítését, az esetleg elkerülhetetlenné váló bankszanálások leválasztását az egyes országok költségvetéséről, másrészt a maastrichti kritériumok betartásának minél hatékonyabb kikényszerítését. És, bár ezek a célok kellő erőfeszítések árán elérhetők, mit sem változtatnak az alapproblémán, azon, hogy nem lehet ugyanazt a monetáris politikát alkalmazni olyan különböző országokra, mint Németország és Görögország. Ezen még a francia elnök közös pénzügyminiszterre és közös büdzsére tett javaslata sem fog változtatni, mert ha Angela Merkel – a francia–német tandem látszatának fenntartása érdekében – el is fogad belőle valamit, a németek nem lesznek hajlandók más országok adósságait finanszírozni.

Az egységes valuta a németek számára gyenge valutának számít és elősegíti, hogy Németország exporttöbbletet halmozzon fel, míg a kevésbé versenyképes országok a számukra meg felértékeltnek számító euró miatt eladósodnak. Ha ezeknek az országoknak saját valutájuk lenne, akkor annak leértékelésével megoldhatnák a problémát, ám a közös pénz mellett ez nem lehetséges. Az egyetlen lehetőség az úgynevezett belső leértékelés, vagyis a megszorítások, bércsökkentések végtelen sora, ami hosszú távon stagnáláshoz, lassú növekedéshez és felzárkózás helyett a centrumországoktól való egyre erőteljesebb leszakadáshoz vezet.

De ha ennyi probléma van az euróval, akkor miért van az, hogy annyian ragaszkodnak hozzá, különösen az európai elit részéről? Az ok egyszerű, az euró alapve¬tően nem gazdasági, hanem politikai eszköz, az unió egyben tartásának jelképe és eszköze. Az euróból mind gazdasági, mind politikai értelemben alapvetően csak az európai elit, értve ez alatt a politikusokat és multinacionális cégeket, profitál, az átlagpolgárnak azonban – még a fejlettebb országokban is – megszorításokkal, a korábbi életszínvonaluk csökkenésével kell szembenéznie. Mivel a politikai unió, vagyis az, hogy a fejlettebb országok GDP-jük tizenöt–húsz százalékával segítsék a gyengébbek felzárkózását, sohasem fog megvalósulni, az euró¬övezet előbb-utóbb fel fog bomlani, ahogy ezt a Leuveni Katolikus Egyetem neves professzora, Paul de Grauwe is határozottan állítja.

Az eurózónához való magyar csatlakozással nyugodtan várjuk ki ezt az időt.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Hölvényi György a Kölcsey Kör kecskeméti vendége
2018. szeptember 20.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Felhívás: Grillázs készítő verseny

Lakitelek Népfőiskola
Jelentkezési határidő:
2018. október 19.

Kölcsey Kör Kecskeméten: Migrációs és menekültpolitika Európában

Kecskemét, Kocsis Pál Szakközépiskola
2018. szeptember 20. 18.00

Meghívó a RETÖRKI két új kötetének bemutatójára

Budapest, Polgárok Háza
2018. szeptember 3. 17.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép