Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. január 22. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Globalizátorok félelmei
2018. október 29.

A vég kezdete, amikor már a The New York Times hasábjain kezdik figyelmeztetni a globális elitet, hogy amennyiben az eddigi politikáját folytatja, tovább erősíti a vele szembenálló „populista” erőket.

Nemrég egy tiszteletre méltó amerikai zsurnaliszta, a liberális The New Republic valamikori szerkesztője, John B. Judis írt a lapban egy cikket erről, amelynek terjedelmes címe és alcíme elárulja, hogy a liberális baloldal kezdi sejteni, miért csökken támogatása választásról választásra. Tehát a cím: Mit felejt el a baloldal a nacionalizmussal kapcsolatban?, és az alcím: A közös nemzeti identitás átélése elengedhetetlen a demokráciához és a modern jóléti államhoz (eredetiben: What the Left Misses About Nationalism; The perception of a common national identity is essential to democracies and to the modern welfare state).

Bevezetésként Judis rámutat, hogy két évtizeddel azután, hogy az Egyesült Államokban és Európában a politikai teoretikusok ünnepelték a „nemzetek feletti csillagállást” és a „kozmopolita demokráciát”, a politikát egyre inkább a kifejezetten nemzeti érzelmek alakítják. Ezt követően kifejti, hogy a közös nemzeti identitás átélése elengedhetetlen a demokráciához és a modern jóléti államhoz, amely az állampolgárok azon hajlandóságán múlik, hogy adót fizetnek annak érdekében, hogy sohasem látott társaikon segítsenek. Vagyis Judis elismeri, hogy egy demokratikus és jóléti állam fenntartásához egy nemzeti összetartó erőre, az összetartozás átérzésére van szükség, ami nem egy nagy felfedezés, hiszen az élővilág egészére jellemző a hasonló tulajdonságokkal bírók összetartása, hiszen ha nem így volna, nem is léteznének. Az összetartó erő fő jellemzője többféle lehet, például családi, törzsi, vallási, lehet munkahelyi, lakóhelyi és még sokféle, de a legáltalánosabb a közös történelmi eredettudaton, közös kultúrán alapuló nemzeti összetartozás. A jelenlegi konfliktus oka, hogy a globális elit (bár ehelyett pontosabb euro-atlanti elitet mondani) a nemzeti összetartó erőt, a nemzetállamokat akarja felszámolni annak érdekében, hogy a saját uralmát, befolyását fenntartsa, ami viszont az elit összetartó ereje: „mi vagyunk azok, akik a világot irányítják”.

Mindezt Judis a következőképpen látja: „A mai nacionalista újjászületés válasz a globális, az átlagpolgárok feje fölött átnéző, nem nemzeti alapú kezdeményezések kudarcára. A reakció a legerőteljesebb a politikai jobboldalon, de a liberális vagy szociáldemokrata nacionalizmusnak is van bizonyos létalapja. Ha valami, akkor a liberális és a szociáldemokrata pártok hanyatlásának elsősorban az az oka, hogy e pártok képtelenek különbséget tenni a törvényes és indokolt nacionalizmus és a bigott, elfogult nacionalizmus között, amely utóbbi ellentétes a nemzeti érdekkel is, amire hivatkozik.”

Judis ezután felsorolja a globalizáció kibontakozásának okait (liberalizáció, dereguláció) és következményeit (pénzügyi válságok, elszegényedés, bevándorlás), amelynek többségét a nem liberális baloldal már évtizedek óta hangoztatja, majd arra a megállapításra jut, hogy a globalizáció végül is nem hozta meg a támogatói által ígért eredményeket. Végül azzal a tanáccsal fejezi be, hogy a liberálisoknak és a szociáldemokratáknak nem elutasítani kell a globalizációra adott nacionalista válaszokat, hanem konstruktívan kell azokhoz viszonyulni, ami végül is azt jelenti, hogy vegyék át az újonnan szerveződött „populista” pártok fő programpontjait.

John B. Judis írása mondanivalójában nem tekinthető vadonatújnak, hiszen ugyanezt más közgazdászok és nem-Soros finanszírozta nem kormányzati szervezetek (NGO-k) már évtizedek óta mondják. Az újdonsága az, hogy az írás a New York Timesban, a globalista nézetek egyik legfőbb támogatójában jelent meg. Az is kiemelhető azonban, hogy az írás megjelenése elsősorban nem a józan belátásnak, hanem a „populizmustól” való félelemnek köszönhető, ami egyben azt is jelenti, hogy a globalizáció versus nemzetállamok viszonyának alakulását az erőviszonyok (és nem valamiféle felismerés) fogják meghatározni.

Az erőviszonyokat is csak abban az esetben lehet változtatni, ha a változást akarók (vagyis a globalizmussal szembeszegülők) elméletileg is fel vannak vértezve, mint ahogy a globális erőknek is megvolt és -van a saját ideológiájuk, teóriájuk, a neoliberális közgazdasági elmélet. Ennek – amelyet az IMF, a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium közös álláspontja alapján washingtoni konszenzusnak is hívtak – a lényege az volt, hogy a szabad piac erői a gazdaság alapvető problémáit jobban megoldják, mint az állami irányítás. Ennek érdekében az állam szerepét vissza kell szorítani: le kell bontani az állami tulajdont (privatizáció), le kell csökkenteni az állami szabályozást (dereguláció), utat kell nyitni a tőke szabad áramlásának (liberalizáció), és le kell csökkenteni az adókat. Az ígéret az volt, hogy e politika révén a gazdasági növekedés felgyorsul, és igaz ugyan, hogy a jövedelemkülönbségek nőnek, de még a szegényebb rétegek is jobban fognak élni, mint e neoliberális reformok nélkül, mert valami nekik is „lecsorog”.

E reformok első politikai végrehajtói Margaret Thatcher és Ronald Reagan voltak, de nyomukban e politika az egész nyugati világban elterjedt, sőt, a washingtoni pénzintézetek, az IMF és a Világbank a fejlődő országokra is rákényszerítették. A neoliberális reformok bevezetése óta harminc-negyven év telt el, és mára letagadhatatlanná váltak a következményei: erőteljes pénzügyi válságokkal kísért lassú gazdasági növekedés, széles rétegek elszegényedése, létbizonytalanság, külső egyensúlyi problémák kiéleződése, a gazdaságilag gyengébb országok eladósodása, a dereguláció révén hatalmas a közepes nemzetállamok gazdasági erejét meghaladó pénzügyi és vállalatbirodalmak és ennek nyomán egy nemzetállamokhoz nem kötődő, kozmopolita euro-atlanti gazdasági és politikai vezető réteg, „elit” létrejötte. E problémát az utóbbi évtizedben súlyosbította a fejlett ipari országokba történő tömeges bevándorlás. Mindezek következtében a tömegek kezdtek fellázadni e globalista elit és politika ellen, és ez tükröződik Donald Trump megválasztásában és a „populista” pártok európai sikereiben is.

E helyzet haszonélvezői, a „globalizátorok” azt mondják, hogy ez természetes és megváltoztathatatlan folyamat, amit el kell fogadni, a vele való szembeszállás eleve kudarcra van ítélve. Ha azonban sorra vesszük a globalizáció fent említett alapvető intézkedéseit, rögtön kiderül, hogy lehet rajtuk változtatni, mint ahogy az 1980-as évek előtt is más szabályok voltak érvényben. Először is, a szabad tőkeáramlást államilag ellenőrzött tőkeáramlással lehet felváltani, mint ahogy az a második világháborút követően mintegy harminc éven keresztül fennállt, a hatalmas pénzügyi és vállalatbirodalmakat kisebb egységekre lehet felosztani, a pénzügyi spekulációkat jelentősen mérsékelni lehet például a pénzügyi tranzakciók megadóztatásával. A kereskedelmi mérlegekben jelentkező egyensúlytalanságot fel lehet számolni, a magáncélokat szolgáló jövedelmeket erőteljesebben lehet adóztatni, végül a határokat meg lehet védeni a tömeges illegális bevándorlással szemben. Mindez csupán politikai akarat kérdése, mint ahogy annak idején a liberális reformok bevezetése is az volt.

Egy ilyen fordulat megerősítené a nemzetállamok szerepét a globalista elittel szemben, amit az utóbbiak nyilvánvalóan vonakodnak elfogadni. Ugyanakkor a „populista” pártok térnyerése a globalista érdekeket kiszolgáló jobb- és balközépnek nevezett pártokkal szemben azt jelzi, hogy a lakosság egyre nagyobb része szembefordul a globalista elittel. A New York Times cikke éppen erre figyelmeztet, és javasolja a nemzeti érdekek figyelembevételét, addig, míg nem késő, amíg a globalista elit – más nevein a „mély állam”, a „háttérhatalom”, az „establishment” – hatalma végképp meg nem roppan.

A „populista” oldalon viszont nem elég pusztán a bevándorlással foglalkozni, hanem alternatívát kell állítani azokkal a gazdaságpolitikai koncepciókkal szemben, amelyek a jelenlegi globális struktúrát létrehozták.

 

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
NOE évindító konferencia a Népfőiskolán
2019. január 18-20.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Magyar szemmel - pályázati felhívás a rendszerváltás emlékezetére

Beküldési határidő: 2019. január 20.

Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért

Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép