Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum
Videogaléria
a
További videókTovábbi videók

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. december 15. szombat
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Keleten a helyzet változatlan
2018. december 2.

A NATO ma már inkább tűnik az euroatlanti elit hatalmi eszközének, mint a tagok védelmét szolgáló intézménynek. Az ideológiai harc is már inkább a szövetségen belül zajlik. A múlt vasárnap reggel az ukrán haditengerészet három hajója belépett az Orosz Föderáció ideiglenesen zárva tartott területi vizeire a Kercsi-szoros közelében, megsértve ezzel az ENSZ tengerjogi egyezményének 19. és 21. pontját.

Az ukrán hajók nem jelezték előre, hogy merre mennek, és ismételt felszólítások ellenére sem voltak hajlandók megállni, ezért az orosz hadihajók tüzet nyitottak rájuk. Három ukrán tengerész megsebesült – legalábbis az események orosz változata szerint.

Petro Porosenko ukrán elnök azonban másképp látja az esetet, szerinte nem az ukrán hajók provokáltak, hanem az oroszok követtek el súlyos agressziót. Emiatt kérte is szövetségeseit, először a NATO-t, hogy az agresszor elrettentésére tegyenek intézkedéseket, például úgy, hogy katonai segítséget nyújtanak Ukrajnának nemzetközileg elismert határai, területi integritása megvédése érdekében.

Számos nyugati ország már el is ítélte az oroszokat, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár például kijelentette, hogy a NATO teljes mértékben támogatja Ukrajna területi egységét és szuverenitását, beleértve a saját területi vizein való hajózáshoz való jogát. Egyes szakértők szerint lehetséges, hogy az események újabb Oroszország elleni szankciókhoz vezetnek.

De mi is történt valójában?

A mostani feszültség kiéleződése ez év elejére vezethető vissza, amikor Ukrajna az Azovi-tengeren feltartóztatott egy orosz halászhajót, majd a helyzet tovább fokozódott, amikor az ukrán parlament elfogadott egy törvényt, amellyel déli határai mentén tizenkét tengeri mérfölddel kijjebb tolta tengeri ellenőrzési jogait. A törvényt azzal indokolta, hogy a Fekete-tengeren zajló csempészetet akarja megfékezni. Egy 2003-as megállapodás szerint a térséget az oroszok és az ukránok azonos joggal használhatják, és nem is volt jelentősebb összeütközés mindaddig, míg Krím Oroszországhoz nem került. Ettől kezdve a tizenkét tengeri mérföldes part menti sávok, amelyeken belül a nemzetközi hajózási szabályok értelmében minden állam szabadon gyakorolhatja szuverenitását, egymásba érnek, emellett Krímet Ukrajna saját területének tekinti, amivel a nemzetközi közösség is egyetért. Mindebből következik, hogy a parti vizek feletti fennhatóság vitatható, amire a mostani incidens is bizonyíték.

Ám a gyökerek sokkal mélyebbek. Maga a Krím valaha görög gyarmat volt, sokáig Bizánc tulajdonában, majd sorrendben a hunok, magyarok, kazárok, besenyők és kunok kezébe került (ez utóbbi időben járt arra Julianus barát, aki Matrikában, a mai Tamanyban ért partot, ott, ahonnan a nemrég átadott kercsi híd is indul). A kunokat a tatárok kergették el, majd a terület az Oszmán Birodalomhoz került, a törököktől Nagy Katalin szerezte meg 1783-ban. Néhány évtized múlva súlyos harcok, a krími háború (1853–56) színtere volt, amelyben az Oroszország déli terjeszkedése ellen összefogott franciák, angolok és törökök harcoltak az oroszokkal, és hosszú ostrom után elfoglalták Szevasztopolt, a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. De ez nem volt elég, a második világháborúban német és román csapatok megint megostromolták a várost, fél éven keresztül lőtték és bombázták, mire elfoglalták, aztán persze ismét orosz kézbe került, és Sztálin a németekkel szimpatizáló tatárok jelentős részét Közép-Ázsiába telepítette ki. A Krím 1954-ben ajándékképpen került Ukrajnához annak emlékére, hogy az ukránok háromszáz évvel korábban tettek hűségesküt az orosz cárnak. Igaz, nem teljesen önszántukból, de valakire szükségük volt, hogy megvédje őket a lengyelekkel, tatárokkal és törökökkel szemben.

A Szovjetunió felbomlásakor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság függetlenné vált, és az ajándékba kapott Krím félszigetet is vitte magával. Jelcinnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel törődjön. Nem is lett volna baj, ha Ukrajna nem közeledik a NATO-hoz (vagy fordítva, a NATO Ukrajnához), és Oroszországnak nem kell azzal a perspektívával szembenéznie, hogy az orosz flotta fő fekete-tengeri bázisából hamarosan NATO-támaszpont lesz. Amikor 2014-ben az oroszbarát Viktor Janukovics ukrán elnököt egy, az amerikaiak által finanszírozott tüntetéssorozat segítségével elzavarták, az orosz vezetés úgy gondolta, Ukrajna megszegte a cárnak tett esküjét, és ezért jogos az ajándék visszavétele, amelyet népszavazás formájában hajtottak végre.

E területi változást azonban sem Ukrajna, sem pedig potenciális NATO-szövetségesei nem fogadták el.

Sok szempontból hasonló a helyzet a korábban önálló területként működő Luhanszki és Donyecki Népköztársasággal is, ahol a lakosság túlnyomó többségét oroszok, oroszul beszélő ukránok, illetve általában Moszkvához húzó népesség alkotja. A kijevi puccs után e luhanszki és donyecki területek többségi lakossága döntött arról, hogy kiválik Ukrajnából (ahova a két világháború között „illesztették be” őket), és kérték felvételüket az Orosz Föderációba. Moszkva azonban a senki által el nem ismert köztársaságok bekebelezését időszerűtlennek gondolta, viszont függetlenségük katonai erővel történő fenntartásához minden szükséges segítséget megadott.

A minszki megállapodás szerint e területek Ukrajnán belül önálló státust kapnának, mintegy konföderációvá alakítva át Ukrajnát, amit viszont a jelenlegi ukrán vezetés utasít el.

Mindezek alapján aligha várható, hogy az ukrán probléma akárhány minszki megállapodás révén megoldódik. Ukrajna az Oroszország felé terjeszkedő NATO határzónájába került, és ott is fog maradni, mert sem az oroszok nem engednek, sem pedig a NATO vezetői nem mondanak le a területi terjeszkedésről.

A helyzet jobb megértése érdekében itt talán érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy mindez hogyan is kezdődött. Amikor a Szovjetunió beleegyezett Németország egyesítésébe, és a Varsói Szerződés is megszűnt, Gorbacsov ígéretet kapott arra, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Ezt később az akkori moszkvai amerikai nagykövet, Jack Matlock is megerősítette, aki kijelentette, hogy „amikor még a Szovjetunió létezett, mi határozottan biztosítottuk Gorbacsovot, hogy ha az egyesített Németország a NATO kötelékében maradhat, akkor a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni”. Az ígéretekről azonban írás nem készült, de ha készült volna is, a történelem azt bizonyítja, hogy ha az erőviszonyok megváltoznak, a papír nem sokat ér.

A NATO-t a kommunizmus terjeszkedésének megállítására hozták létre, ami akkor talán indokolt is volt, ám a kommunista rendszerek összeomlása után eredeti (deklarált) célját elvesztette. Igaz, Lord Ismay, az első NATO-főtitkár szerint a NATO célja „az oroszok kinn-, az amerikaiak benn- és a németek lenntartása” volt, és ezek közül kettő még cél maradhat.

Vezető amerikai és más politikusok a NATO Lengyelországra és más országokra való lehetséges kiterjesztéséről már 1990 őszén kezdtek beszélni, és a NATO már 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi programot, ami a NATO-tagság előszobája. Hamarosan a volt szovjet övezet három országa (Lengyelország, Csehország, Magyarország) a NATO tagja lett, és rövidesen újabb hét állam – közöttük volt szovjet tagállamok is – csatlakoztak a szervezethez. Svédország és Lengyelország 2008-ban elindította a Keleti Partnerség kezdeményezést, amelynek végső célja a NATO-tagság Ukrajnára, Moldovára, Grúziára, Örményországra, Azerbajdzsánra és Fehéroroszországra való kiterjesztése.

Ha ma valaki ránéz egy időben változó NATO-térképre, és látja, hogy a Gorbacsovnak tett ígéretek után, másfél évtizeden belül a NATO hogyan halad az orosz határok felé, az könnyen megérti, hogy ez a terjeszkedés az oroszokat nem tölti el lelkesedéssel. A NATO keleti terjeszkedése, egy általánosabb, az oroszokat is magában foglaló biztonsági szervezet helyett, azonban nagymértékben megkérdőjelezhető. A nyugati világ ellenfele ugyanis már nem Oroszország, hanem Kína, és amit a Nyugat fegyverekkel akart és akar elérni, a kínaiak elérték a kereskedelmükkel. A NATO ma már sokkal inkább tűnik az euroatlanti elit hatalmi eszközének, mintsem a tagországok védelmét szolgáló intézménynek. Az ideológiai harc is már sokkal inkább a szövetségen belül – például az amerikai elnök és a „mély állam” között –, mintsem országok közt zajlik.

Ám ameddig ez így marad, és az euroatlanti elit és néhány tagállam kelet-európai ambíciói nem csökkennek, addig mindig számíthatunk a kis hidegháborúk fennmaradására, akár Ukrajna, akár más államok határai mentén.

 

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Faluszépítő Társaskör negyedik összejövetele Lakiteleken
2018. december 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért

Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00

Kölcsey Kör: Népfőiskola, 2019

Budapest, Polgárok Háza
2018. november 21. 18.00

Művészet és társadalom - Klebelsberg Hét

Budapest
2018. november 17-18.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép