Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyűlési képviselői

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. február 20. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Szalai Attila: Találkozásaim egy szenttel
2018. október 16.

Negyven éve választották pápának Karol Wojtyła krakkói bíborost. Nem tudom, van-e olyan, hogy utolsó gesztus. Az egyik legutóbbira 2005. október 15-én, Lakiteleken került sor, néhány hónappal azt követően, hogy a lengyel pápa megtért az Úrhoz. II. János Pál első magyarországi szobrát avattuk fel a Népfőiskola Keresztény Pantheonjában. Hála Istennek, hazánkban később további helyeken is állítottak emléket neki.

Aki megpróbálta már elmagyarázni egy burokban született nyugati embernek a kommunista elnyomás lényegét, az tudja, milyen nehéz dolog megértetni velük, miben éltünk. Karol Wojtyła közülünk való volt, hittünk neki, ismertük, és ő is ismert minket. Olyan helyzetbe emelte az Isten, hogy tenni tudott értünk, meg tudott mozdítani bennünket. Ha ő nincs, alighanem még mindig legfeljebb holmi „emberarcú kommunizmusban” élnénk. Nem véletlen, hogy halálakor hatalmas tömegek követelték világszerte a szentek sorába emelését. Mert hát kiket is avat az egyház szentté? Azokat, akik életükkel követendő példát mutattak.

John O’Sullivan írja Az elnök, a pápa és a miniszterelnök című könyvében: a szocializmus bukása nagyban köszönhető annak, hogy három kulcspozíciót egyszerre töltöttek be olyan személyek – Ronald Reagan, Karol Wojtyła és Margaret Thatcher –, akiknek megválasztására kevesen számítottak, de konzervativizmusukkal végül révbe értek. Kétségtelenül jó csillagállásnak nevezhető, hogy egy időben három ilyen nagy formátumú személyiség volt hatalmon. Sullivan „középkádereknek” nevezi őket, „akiknek a csúcsra jutásáért egy lyukas garast nem adott volna senki”. Ezt mindannyiuk esetében mélyen sértőnek érzem, de Karol Wojtyłával kapcsolatban különösen. Hiszen a lengyel pápa nem volt politikus a szó klasszikus értelmében. Csak annyira, mint Jézus Krisztus. A Mester egyházat alapított, amelynek politikusok alávetették magukat. II. János Pál „csak” ezt a művet folytatta, újjáépítve a ben­nünk lakó lélek templomát. Nélküle a trió másik két világi tagja nem tudta volna elérni, hogy Kelet-Közép-Európa békésen kijusson a rá nehezedő szovjet medve karmai közül. Más szóval: lehet politizálni hit nélkül, de nem érdemes. A küzdelemhez lelki támasz is kell.

Az 1978-as év harmadik pápája tehát egy lengyel bíboros lett. Ez sokakat meglephetett akkor. Négy és fél évszázad óta ő volt az első nem olasz, és az összes korábbi pápa között a legelső szláv származású. Már ez is épp elég meglepetés volt a világnak. De a legnagyobbnak mégiscsak az számít, hogy egy, a kommunista Szovjetunió leigázta ország fia ment Rómába a konklávéra, hogy onnan a katolikus egyház fejeként térjen haza. Pápai székfoglaló szentmiséjén elhangzottak azok a szavak, amelyek – Reagan elnök klasszikus fogalmazásával – a gonosz birodalmának összeomlását idézték elő alig több mint egy évtized múlva: „Ne féljetek! Tárjátok szélesre ajtóitokat Krisztus előtt! Ne féljetek, mert hatalma csak neki van fölöttetek, senki másnak!” És Kelet-Európa kommunista rabságba taszított népei megfogadták az intést. A kommunista hatalom kezdett félni helyettük, olyannyira, hogy még a pápa életére is tört.

 

Boldog Kinga emlékezete

Vannak közvetlen és közvetett találkozások, s hiszem, hogy van eleve elrendeltetés. Nem emlékszem már, kinél olvastam, hogy a véletlen az a szükségszerűség, amelynek feltétlenül be kell következnie. Meggyőző sorrendbe az egymásba öltődő és egymást feltételező események persze jobbára csak utólag állnak össze, az elején nagyon ritkán látjuk a láncolatot. A hívő ember tudja: az Úr jeleket helyez el út­jainkon, amelyeket vagy észreveszünk és követjük őket, vagy nem, és akkor nehezebben járjuk be saját ösvényeinket, alkalmasint fontos, meghatározó találkozásokat elmulasztva emberekkel, eseményekkel. Hogy velem ez hogyan történt, az alábbiakban mondom el.

Fogalmam sem volt 1969-ben, hogy miként térek majd vissza három évtized múltán, 1999-ben Ószandecbe. Akkor nagy szakállú, hosszú hajú, farmeres, krisztuspapucsos, hippi kinézetű, kopott katonai hátizsákos, autóstoppal csavargó ifjonc voltam, aki épp csak egy éve kezdett rácsodálkozni Lengyelországra, s azért vetődött el az ezeréves határhoz közeli Stary Sączba, mert kölyökkorában szeretett atyai nagymamája esti mesék gyanánt a magyar szentek és boldogok leggyakrabban meseszerűen kalandos élettörténe­teivel traktálta. S egyikük, IV. Béla királyunk lánya, a Szemérmes Boleszló krakkói és szendomíri herceghez férjhez adott Kinga alapította 1280-ban az itteni klarissza kolostort, amelynek első főnökasszonya is volt. Számos egyéb jótéteménye mellett neki köszönhető a Krakkó melletti Wieliczka sóbányájának feltárása, amelyhez egyik legendája is kapcsolódik. Eszerint nászajándékként megkapta apjától a máramarosi sóbányák használati jogát, s ezek birtokbevételének jelképéül az egyik ottani sókútba bedobta kék köves jegygyűrűjét, mely gyűrű aztán a föld alatt Wieliczkáig vándorolt, ahol kútásáskor bukkant rá egy szegény parasztember. Sókristályba volt ágyazódva… Ott nyittatta Kinga Erdélyből hozott bányászokkal az első lengyel sóbánya tárnáit. Kedvem támadt hát megtapasztalni a mesék kézzelfoghatóságát.

Nem tudtam, hogy Kinga emlékezetére évente, július harmadik vasárnapján, halálának évfordulója közelében körmenetet tartanak, mely egyetlen napon az egyébként szigorúan zárt kolostor nővérei kiléphetnek a falak közül, s részt vehetnek rajta. Álltam ott belecsöppenve a tömegbe a jeles napon, és ámulva láttam, hogy a Kinga ereklyéit tartalmazó ezüstládikó, amelyet a vállukon vittek az arra érdemesek, arasznyi széles magyar nemzeti­szín szalaggal van átkötve a hasonlóan széles lengyel mellett. Mivel már gagyogtam valamicskét lengyelül, meg is kérdeztem a mellettem álló öregurat, hogy ez mindig így van-e. Azt válaszolta: mi sem természetesebb, hiszen Kinga mindkét nemzetnek édesanyja volt. Körbejártam a kolostort, a falait, a kapualját, az udvarát, s nem találtam semmilyen magyar nyomát annak, amit az öregúr mondott, sehol egy emléktábla. Méltatlannak érezve a helyzetet, ifjonti lelkesedéssel feltettem magamban, hogy valamiképpen kezdeményezni fogom, hogy emlék állíttasson itt a magyarok nevében is Árpád-házi Boldog Kingának. Három évtized múlva valósulhatott meg, de megvalósult!

 

Minimálisan kellene egy kopjafa

Már másodízben szolgáltam 1999-ben a Varsói Magyar Nagykövetségen, ezúttal kulturális és sajtóügyi tanácsosként. Az év január­jában a varsói nunciatúra azzal a kérdéssel fordult a misszión keresztül hazánkhoz, hogy milyen módon kívánunk részt venni Boldog Kinga június 16-án esedékes, II. János Pál pápa által celebrált szentté avatási szertartásán, Ószandecben. S akkor ismét eszembe jutott a harminc éve született gondolat: minimálisan kellene egy kopjafa, maximálisan pedig a sókristály legendájára emlékeztető székely kapu. Kemény küzdelem és hatékony égi segítség révén az utóbbi felállítását sikerült elérni a kolostor szomszédságában. Így aztán 1999. június 16-án, amikor a klarissza rendházban tett látogatása után a milliónyi zarándok részvételével tartott kanonizációs szentmisére indult a Szentatya, megállította a „papamobilt” a hatalmasra sikeredett székely kapu előtt, és e szavakkal áldotta meg: „Nyíljon ez a kapu a lengyel–magyar barátság második évezredbe vezető útjának kezdetére!”

Erről az eseményről még szólunk, de most ugorjunk vissza némiképp az időben. I. János Pál halála után, 1978. október 16-án egy krakkói bíboros, Karol Wojtyła, aki lengyel főpapként utazott Rómába a konklávéra, ott maradt, hogy II. János Pál néven foglalja el Szent Péter trónját. Akkortájt házasságom révén Varsóban éltem civilként. Napi rutinnal hallgattam a Szabad Európa adásait. Éppen arról tudósítottak, hogy egy lengyel alpinista, Wanda Rutkiewicz valami nyugatnémet csapattal feljutott a Mount Everestre. Szenzáció, hiszen ő volt az első nő „a világ tetején”. Lengyelország pedig méltán húzta ki magát. Itt tartottunk, amikor a SZER megszakította műsorát, és bemondták, hogy nagyon fontos esemény történt, azonnal kapcsolják vatikáni tudósítójukat. A riporter jelentkezik, hangja rendre elcsuklik a megindultságtól. S hallom, felszállt a fehér füst: a krakkói metropolita, Karol Wojtyła bíboros vállára helyezik a palliumot. Mintha fejbe vertek volna, életemben először éreztem, hogy történelmi esemény részese vagyok. Még a SZER adását zavaró generátorok is mintha zárlatot kaptak volna – a vétel átmenetileg hihetetlenül tisztára váltott. Érthetően jönnek át a frissen választott pápa lengyel szavai: „És íme, a tiszteletre méltó bíborosok megválasztották Róma új püspökét. Messzi országból hívták e székbe. Messzi országból, de a hit és a keresztény hagyományok közösségében mégis mindig oly közeliből. Féltem elfogadni ezt a választást, de megtettem a Jézus Krisztus urunk iránti engedelmesség és Édesanyja, a Legszentebb Szűz Mária iránti teljes bizalom szellemében.”

Felidézve az akkori pillanatokat, mindannyiszor a fülembe cseng első pápai szentmiséjén elhangzott figyelmeztetése is. „Ne féljetek! Tárjátok szélesre ajtóitokat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő megváltó hatalmának kapuit, nyissátok meg az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, a civilizáció és a fejlődés széles tereit előtt! Ne féljetek! Krisztus tudja, mi rejtezik az emberi lélekben. Egyedül Ő tudja! Manapság az ember oly gyakran nincs tisztában azzal, hogy mit hordoz magában a lelke és a szíve mélyén. Oly gyakran elbizonytalanodik, hogy mi értelme is van életének e földön. Kétségek gyötrik, amelyek kétségbeesésbe taszítják. Ne féljetek, mert hatalma csak Neki van fölöttetek, senki másnak!”

 

A térdre hullt gorilla

Szinte fizikailag éreztem, hallani is véltem, mint görögnek le rólunk a lelkünk és szívünk mélyét nyomasztó súlyos kövek. Sohasem tapasztalt felszabadultság érzése töltött el. Barátaim, akikkel együtt hallgattuk az éter hullámain e mondatokat, ugyancsak így voltak vele, szinte kiabálva bizonygattuk egymásnak. Még kálvinista cimborám hűvösségét és távolságtartását is mintha elfújta volna a Szentlélek.

Ama október 16-án ösztönösen arra gondoltam, azonnal el kell mennem a legközelebbi templomba, hogy hálaimát mondjak az Úrnak. Odakint kiderült, hogy ugyanez a gondolat mozdította meg egész Lengyelországot. Hatalmas tömegek vonultak az utcákon, némelyek kezében gyertya, mind templomba siettek. A Żytnia utcai szentély már annyira megtelt, hogy alig fértünk el az egyébként tágas hajóban. „Imádkozzunk – zendült fel a számomra nem látható oltártól a pap baritonja. – Fivéreim és nővéreim, fogjátok meg egymás kezét, s mondjuk el együtt a Miatyánkot!” Jobbról és balról kezek fonódnak a kezemre. Valami megismételhetetlent érzek: ezernyi kézen fut át a hála, az öröm, a hit, a remény és a szeretet vibrálása. Úgy tetszik, megszűnt a gravitáció, s ha tehetném, lepillantanék a lábaimra, vajon tényleg lebegek-e, de a sűrű tömegben ez nem volt lehetséges, ezért inkább elhittem, hogy létezik levitáció.

És nem egészen egy évvel később, az erős júniusi napfényben állok a varsói Győzelem téren (ma Piłsudski tér), illetve helyesebben kissé odébb, a Szász Parkban. Viszonylag jó minőségű katonai látcsövem van, úgyhogy elég tisztán látom őt az oltárnál. Mellettem népes család táborozik a füvön, a nagypapának a készülék hátára felgumizott, két darab 4,5 voltos elemmel működő szovjet Szokol rádiója van, beállítva rajta a Lengyel Rádió egyenes adása. Nagy segítség, mert a fákra, villanyoszlopokra hamarjában felmókolt hangszórók meglehetős torzan szólnak. Így aztán a Szokolnak köszönhetően érthetően halljuk: „Szálljon le hozzánk a Te lelked, és változtassa meg a föld orcáját! E föld orcáját!” Majd a már Rómából ismert felhívás: „Ne féljetek!” És akkor másfél millió ember tekintett fel ott az égre, aztán egymásra, az arcok kitisztultak, felderültek, a csillogó szemekből kiolvasható volt: tényleg, mitől is féltünk, félünk? Ha Isten velünk, ki ellenünk? S szinte szemmel láthatóan párolgott el mindannyiunkból a félelem, a rettegés, a Gonosz lelkeinket gúzsba kötő csápjai ernyedten hulltak a porba. Valódi katarzis volt!

Hogy mi történt, azt egy prózai, ám annál meggyőzőbb eset tanúsítja. Amikor a krakkói repülőtéren a pápa búcsúzott, kezet fogott a lengyel biztonsági emberekkel is. Az egyik gorilla térdre borult előtte, és megcsókolta a kezén Szent Péter, a Halász gyűrűjét. Az esetet csak a tévé egyenes adásában lehetett látni, a későbbi összefoglalókból a cenzúra kivágatta. Mindhiába, tízmilliók láthatták a saját szemükkel a hatalom tehetetlenségét, szánalmas vergődését, amint szembe kellett néznie a valósággal, s mint kiderült, számára a vég kezdetével.

A következő láncszem számomra 1991 volt, II. János Pál első magyarországi látogatása. Akkoriban már itthon éltem ismét, az Új Magyarország szerkesztőségében dolgoztam, s mint „lengyel szakértő” azt a feladatot kaptam, hogy állítsam össze a lapnak az eseményt köszöntő mellékletét. Bemutattam benne Karol Wojtyła életpályáját, unikális képanyagát a lengyel archívumok térítésmentesen bocsátották rendelkezésünkre. Vélhetően jól sikerült, mert meghívást kaptam a budapesti nunciatúrán tartott fogadásra, amelyen Őszentsége is részt vett. Akkor és ott találkoztam vele először, emberközelből. Aztán, második magyarországi zarándokútja alkalmából, ismételten nekem jutott a lapnál az ünnepi melléklet szerkesztése s az újabb személyes találkozás lehetősége, megint csak a nunciatúrán.

 

Ej, jó uram!

Most pedig következzék a legemlékezetesebb nap, 1999. június 16-án, Ószandecben. Már túl voltunk a klarissza kolostor előtt felállított székely kapu Wiktor Skworc, tarnówi püspök általi felszentelésén, ott ültünk nejemmel és lányaimmal a szabadtéri misére berendezett mezei oltár előtti első széksorokban a számtalan VIP-vendég között. Mint a székely kapu ötletadója és felállításának egyik szervezője, rengeteg intéznivalóm volt, alig aludtam valamit a nagy napra virradó éjjel, végletesen fáradt voltam. Mögöttünk zarándokok milliós tömege, köztük húszezren Magyarországról érkezettek is. Hallottuk, hogy a pápa előző este elcsúszott a krakkói rezidenciáján, megsérült, és lehet, hogy helyette Macharski bíboros, krakkói metropolita vezeti majd Árpád-házi Boldog Kinga szentté avatásának ceremóniáját. Végül mégiscsak megérkezett a Szentatya.

Mindenki megélénkült, én is igyekeztem küzdeni az újra meg újra rám törő szendergéssel. Egyszer csak a feleségem oldalba bök: „Nézd csak, ezek a papok keresnek valakit!” Emelem leragadó pilláimat, s látom, hogy a pápa személyi titkára, Stanisław Dziwisz püspök és Stanisław Sojka atya, a tarnówi szeminárium lelkipásztori igazgatója, akivel kezdettől fogva munkatársak voltunk az ünnepi szentmisével kapcsolatos előkészítő és szervező munkákban, szaporán szedik a lábukat, s mintha egyenesen felénk tartanának. Sojka atyánál is jártam az éjjel, az utolsó szálakat varrtuk el. Mielőtt kiléptem volna a szobájából, kértem, gyóntasson meg, hiszen reggel aligha lesz rá időm. Az ugyancsak kimerült, fáradt pap jóságosan elmosolyodott, és mielőtt belekezdtem volna a szokásos formulába, csak annyit kérdezett: „Bánod-e teljes szívedből, amit vétettél, bármi is legyen az?” Igenlő válaszomra keresztet rajzolt a homlokomra, és azt mondta: „Ego te absolvo, eredj végre aludni!”

És nem volt mese, engem kerestek. „Elnézést kérünk, de adódott egy kis probléma, kérnénk szépen, jöjjön velünk” – hallom. Összeszedtem magam, s mentem. Bevezettek a fából ácsolt, gyönyörű mezei oltár alatt kialakított jókora sekrestyébe. Odabent bíborosok, érsekek, püspökök tucatjai készülődtek a misére. Meg sem álltunk, egyenesen egy kis ajtóhoz vezettek a helyiség sarkában. Nyílik az ajtó, előre tessékelnek. A kinti világossághoz szokott szemem kissé káprázik, de annyit látok, hogy a csöpp szobában egy zöld ernyős lámpával megvilágított íróasztalnál, nekünk háttal ül valaki miseruhában. S ültében megfordul… Jézus, Mária, ez Ő! A Szentatya egy ív papírt tart a kezében, és azzal a páratlan, békés, szeretetteljes mosolyával azt mondja:

„Ó, hát maga az a székely kapus ember? Segítene nekem kicsit ezzel a kis szöveggel?” Gyökeret eresztettem az elképedéstől, éreztem, hogy rogyadozik a lábam. „Nahát, mit áll ott olyan szerencsétlenül? Jöjjön ide, kérem. Dolgozzunk, mert tudja, azt szeretném, ha a magyarok értenék, amit majd mondok nekik.” Odaléptem hozzá, s térdre esve megcsókoltam az ujján Szent Péter gyűrűjét. A pápa a karosszéke melletti ülőkére mutatott, és fej fej mellett hajoltunk együtt a papírja fölé. Ő olvasta a fonetikusan leírt magyar szöveget, én meg javítgattam a kiejtését. Úgy húsz percig tartott a munka. Végül magyarul köszönte meg a segítséget. Én meg csurom verejték voltam az izgalomtól. Búcsúzásul megáldott. A Szentatya látta, milyen állapotban vagyok, s újra elmosolyodott, ezúttal – nincs rá jobb szavam – huncutul: „Ej, jó uram, mit van úgy oda? Higgye el, a pápa is csak egy ember!”

A szentmise keretében hosszú sorban járultak Őszentsége elé fontos és kevésbé fontos emberek, hogy átadják neki ajándékaikat. A sorban ott voltak székely népviseletben a kapu alkotói, Both Laci ács és fafaragó mester családja és emberei Gelencéről, akik a székely kapu gyönyörű makettjét adták át. Meghajthatták fejüket előtte lányaim is, Dóra és Sarolta.

 

Csak egy ember

Múltak az évek, 2003-ban – már mint a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója – segítettem eljutni a Vatikánban szolgáló pannonhalmi bencés szerzetes, Somorjai Ádám atyának a Lublini Katolikus Egyetemre. A Rómából érkezett gép és a Lublinba induló vonat között volt néhány óra, addig az intézetben láttuk őt vendégül. Beszélgetésünk közben Somorjai atya egyszer csak megjegyezte: mi bizony ismerjük egymást, ha eddig nem is találkoztunk. Hogyhogy? – képedtem el, mire megkérdezte, emlékszem-e, hogy Ószandecben gyakoroltam egy szöveget II. János Pállal. Persze, hogy emlékeztem, hogyan is lehetne az ilyesmit elfelejteni. „Nos, azt a szöveget én írtam neki, s én is fordítottam magyarra. Ama szöveg révén tehát találkoztunk, ugyebár?” – nevetett rám.

Nem tudom, van-e olyan, hogy utolsó gesztus. Az egyik legutóbbira 2005. október 15-én, Lakiteleken került sor, néhány hónappal azt követően, hogy a lengyel pápa megtért az Úrhoz. II. János Pál első magyarországi szobrát avattuk fel a Népfőiskola Keresztény Pan­theonjában. Hála Istennek, hazánkban később további helyeken is állítottak emléket neki.

Lányaim Ószandecben ajándékot kaptak a pápától, egy olvasót, amelyen főpásztori botjának keresztes, krisztusos másolata csillog. Az ágyaik fölött tartják a relikviát. A jellegzetes pásztorbotot még I. János Pál számára készítette egy olasz szobrász, Lello Scorzelli, s II. János Pál folytatta a hagyományt. Pásztorbotja számunkra azonban kizárólag őt idézi. A pápát, aki a megrendült, zavarban levő, esendő embernek ama emlékezetes szöveggyakorlás után azt mondta: „A pápa is csak egy ember.”

Valóban?

 

Magyar Idők

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép