 | Katonai tiszteletadás mellett koszorúzták meg november 4-én, kedden a Magyar orvos hősi halottak emlékszobrát az Üllői úton. A megemlékezésen elhangzott, hogy a fehér mentőkocsi a reményt jelentette az 1956-os káoszban. |
– A tankok dübörgésére ébredtünk 1956. november 4-én – idézte fel személyes emlékeit beszédében Lezsák Sándor. Ekkor hangzott el édesanyja döbbenettel teli kérdése: „Apu, mi lesz itt?” Édesapja, miután rágyújtott egy Kossuth-cigarettára, tömören válaszolt: „Mi leszünk itt.”
– Hát itt vagyunk – tette hozzá Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum Egyesület elnöke kedden délután Budapesten, a Magyar orvos hősi halottak emlékszobrának koszorúzása alkalmával.
Elmondása szerint édesapja gondolata kísérte végig egész életében, a nehéz helyzetekben. Az atyai szavakat különösen aktuálisnak tartja a következő hónapokra gondolva. Lezsák Sándor szerint ugyanis tudatosítani kell magunkban: mi leszünk itt!
Kutnyánszky Zsolt, a Honvédelmi Minisztérium védelmi stratégiáért és humánpolitikáért felelős államtitkára Jókai Anna szavait idézve méltatta az egészségügyi dolgozókat, akik a legnehezebb időkben, a forradalom napjaiban is helytálltak. Kiemelte, hogy: az emlékszobor ma minden egészségügyi dolgozónak jelképe, aki háborúkban, forradalmak idején vagy békében életét adta a hivatásáért. Ők azok, akik nem fegyverrel, hanem tudásukkal és emberségükkel harcoltak sebesültekért vagy a hazájukért.
Az államtitkár emlékeztetett: a hősi halott orvosokat nem a dicsőség hajtotta, csupán esküjük szerint cselekedtek. Felidézte, hogy 1956-ban nagyjából kétszázorvos, ápoló, mentős és medikus ellen indult büntetőeljárás a forradalom után, akiket kivégeztek, internáltak vagy életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.
Végül leszögezte:
Hazánk soha többé nem akar háborút. Magyarország a béke oldalán áll.
Győrfi Pál mentőtiszt, az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) szóvivője a beszédében két szívdobbanást emlegetett: a múltét, ami 1956-ban lángra lobbant és a jelenét, azokét, akik ma is ugyanazt az életet védik, ugyanazzal a hivatástudattal, mint elődeik a harcok között.
Kiemelte: a forradalom napjai nemcsak a harcról, hanem emberségről, bátorságról, hűségről és csendről is szóltak.
Arról a csendről, amikor a mentőautó megérkezett, az emberek félrehúzódtak, hogy elférjen a fehér kocsi, amely a remény és a túlélés biztonságát hozta.
A mentősök, orvossegédek, ápolók nem kérdeztek semmit, nem érdekelte őket, ki melyik oldalon állt. – Csak azt tudták, valahol fekszik a földön egy ember, akinek szüksége van rájuk. És ez nekik elég volt – emelte ki Győrfi Pál.
A mentők elszántan, hordággyal a vállukon vagy feltartott kézzel, fehér kendőt lengetve haladtak a sebesültekhez, még akkor is, amikor a városban tankok dübörögtek és barikádok emelkedtek.
A szóvivő felidézte, hogy az OMSZ még ideiglenes segélykórházat is alapított a Mentőpalota légoltalmi pincerendszerében, majd november 4-én megnyitották az önálló Szobi utcai mentőkórházat is. Sajnos voltak, akik soha nem tértek vissza, mint Rónafalvy Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor. A megtorló hatalom azokat is sújtotta, akiknek mások az életet, a megmaradást köszönhették – mondta a szóvivő.
Győrfi Pál hangsúlyozta, hogy a mai mentőket az 1956-os pillanat köti össze a múlttal, a szív az, ami összeköt nemzedékeket. – Amikor lehajolunk a földön fekvőhöz, és azt mondjuk: „Ne féljen, mi itt vagyunk!” – zárta a gondolatait az OMSZ szóvivője.
– Hát itt vagyunk – tette hozzá Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum Egyesület elnöke kedden délután Budapesten, a Magyar orvos hősi halottak emlékszobrának koszorúzása alkalmával.
Elmondása szerint édesapja gondolata kísérte végig egész életében, a nehéz helyzetekben. Az atyai szavakat különösen aktuálisnak tartja a következő hónapokra gondolva. Lezsák Sándor szerint ugyanis tudatosítani kell magunkban: mi leszünk itt!
Kutnyánszky Zsolt, a Honvédelmi Minisztérium védelmi stratégiáért és humánpolitikáért felelős államtitkára Jókai Anna szavait idézve méltatta az egészségügyi dolgozókat, akik a legnehezebb időkben, a forradalom napjaiban is helytálltak. Kiemelte, hogy: az emlékszobor ma minden egészségügyi dolgozónak jelképe, aki háborúkban, forradalmak idején vagy békében életét adta a hivatásáért. Ők azok, akik nem fegyverrel, hanem tudásukkal és emberségükkel harcoltak sebesültekért vagy a hazájukért.
Az államtitkár emlékeztetett: a hősi halott orvosokat nem a dicsőség hajtotta, csupán esküjük szerint cselekedtek. Felidézte, hogy 1956-ban nagyjából kétszázorvos, ápoló, mentős és medikus ellen indult büntetőeljárás a forradalom után, akiket kivégeztek, internáltak vagy életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.
Végül leszögezte:
Hazánk soha többé nem akar háborút. Magyarország a béke oldalán áll.
Győrfi Pál mentőtiszt, az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) szóvivője a beszédében két szívdobbanást emlegetett: a múltét, ami 1956-ban lángra lobbant és a jelenét, azokét, akik ma is ugyanazt az életet védik, ugyanazzal a hivatástudattal, mint elődeik a harcok között.
Kiemelte: a forradalom napjai nemcsak a harcról, hanem emberségről, bátorságról, hűségről és csendről is szóltak.
Arról a csendről, amikor a mentőautó megérkezett, az emberek félrehúzódtak, hogy elférjen a fehér kocsi, amely a remény és a túlélés biztonságát hozta.
A mentősök, orvossegédek, ápolók nem kérdeztek semmit, nem érdekelte őket, ki melyik oldalon állt. – Csak azt tudták, valahol fekszik a földön egy ember, akinek szüksége van rájuk. És ez nekik elég volt – emelte ki Győrfi Pál.
A mentők elszántan, hordággyal a vállukon vagy feltartott kézzel, fehér kendőt lengetve haladtak a sebesültekhez, még akkor is, amikor a városban tankok dübörögtek és barikádok emelkedtek.
A szóvivő felidézte, hogy az OMSZ még ideiglenes segélykórházat is alapított a Mentőpalota légoltalmi pincerendszerében, majd november 4-én megnyitották az önálló Szobi utcai mentőkórházat is. Sajnos voltak, akik soha nem tértek vissza, mint Rónafalvy Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor. A megtorló hatalom azokat is sújtotta, akiknek mások az életet, a megmaradást köszönhették – mondta a szóvivő.
Győrfi Pál hangsúlyozta, hogy a mai mentőket az 1956-os pillanat köti össze a múlttal, a szív az, ami összeköt nemzedékeket. – Amikor lehajolunk a földön fekvőhöz, és azt mondjuk: „Ne féljen, mi itt vagyunk!” – zárta a gondolatait az OMSZ szóvivője.