 | Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők, Bajtársak, Barátaim! Amikor ma este itt állunk e szobor talapzatánál, mintha egyszerre két szívdobbanást hallanánk. Az egyik a történelemé, a múlté, amely 1956-ban lángra lobbant. A másik a jelené, a miénk, akik ma is ugyanazt az életet védjük, ugyanazzal a hivatástudattal, amellyel elődeink akkor a romok és fegyveres harcok között felkutatták és mentették a sérülteket. |
A forradalom napjai nem csak a harcról szóltak. Hanem emberségről, bátorságról, hűségről és csendről is – arról a csendről, amikor a mentőautó megérkezett, s az emberek félrehúzódtak, hogy elférjen a fehér kocsi, amely a remény és a túlélés biztonságát hozta. Orvosok, mentőorvossegédek, mentőtisztek, mentőápolók és gépkocsivezetők vívták napi harcukat a túlélőkért.
A mentők, bajtársaink nem kérdeztek semmit, nem érdekelte őket, ki melyik oldalon állt, ki mit gondolt a világról. Csak azt tudták: valahol egy ember fekszik a földön, akinek szüksége van rájuk. És ez nekik elég volt.
A városban ekkor már alig volt közlekedés. A villamosok álltak, a hidak lezárva, az utcákon tankok haladtak és barikádok emelkedtek. De a mentők elindultak, az életet vitték el a harcok által leginkább érintett fővárosunk és hazánk valamennyi pontjára. Voltak orvosok, mentőegységek, akik a hordágyat a vállukon vitték, mert már nem tudtak behajtani az utcákba, voltak olyanok, akik mentőjárművük előtt menve, feltartott kézzel, fehér kendőt lengetve haladtak, hogy eljussanak sérültjeikhez. És sajnos voltak olyanok is, aki soha nem tértek vissza.
Az Országos Mentőszolgálat gyakorlatias hozzáállásának köszönhetően a mentők még ideiglenes jelleggel üzemelő segélykórházat is alapítottak Budapest szívében, a Markó utcai Központi Mentőállomáson, a Mentőpalota légoltalmi pincerendszerében. A második szovjet intervenció hajnalán, november 4-én pedig megnyitották önálló kórházukat, a Szobi utcai Mentőkórházat, hogy még több sérültet elláthassanak. Mindeközben a Mentőpalota légoltalmi kórházában orvosaik irányításával sérültek tömegeit fogadták és operálták, megmentve ezáltal életek százait. Sőt, még autóbuszokat is bevetve gyűjtötték a tömegbe lövetések helyszínein a mentőellátásra szorulókat. S mindez nem csupán a fővárosra korlátozódott, helytállásuknak köszönhetően ott voltak a hazánk területén zajló összes harci cselekmény helyszínén, így veszteségei is kimagaslóan súlyosak voltak. Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor az életével, Herczeg András, dr. Lehőcz Veronika és dr. Puszter Magdolna mentőorvosok az egészségükkel fizetve, élethossziglan tartó sérüléseket szenvedtek. De mégsem állt meg a mentés! Sőt, nem csak a mentés, hiszen a Mentőszolgálat a harci cselekményektől független betegállátást is biztosította. A fenyegetettség, a stressz-állapot sok nőnél kiváltotta a szülés idő előtti megindulását. A félelem, a jövő bizonytalansága a nem harcoló városi lakosság körében akut belgyógyászati, neurológiai és pszichiátriai tünetek kialakulásához vezetett. Ezen esetek és a tömeges sérültek, haldoklók ellátása és elszállítása soha nem látott megterhelést jelentett a Mentőszolgálat számára.
Külön kiemelendő, hogy miközben a mentést egységesen az Országos Mentőszolgálat biztosította Magyarország egész területén, a nap huszonnégy órájában, több helyütt önkéntes mentőcsapatok is alakultak, kórházi dolgozók, orvosok, orvostanhallgatók is segédkeztek a sérültek szállításánál.
Tudjuk, hogy az Országos Mentőszolgálat alapjait dr. Orovecz Béla orvos őrnagy, mentésügyi kormánybiztos rakta le, aki az Országos Légoltalmi Parancsnokságon szolgált a második világháború éveiben. Az ő szemlélete, fegyelme és embersége tette lehetővé, hogy nemzeti mentőszolgálatunk 1956-ban is képes volt a legszélsőségesebb körülmények közepette is helytállni.
Bajtársaink, a mentők nem kérdeztek, nem válogattak, munkájuk során soha nem volt helye semmilyen megkülönböztetésnek. Mi nem ítélkezünk, hanem segítünk, az életet védelmezzük.
A magyarországi népegészségügy orvosai, szakemberei közül többen külföldre mentek, sokakat meghurcoltak azért, mert esküjüket követve segítettek. A megtorló hatalom nem ismert kegyelmet, még azokat is sújtotta, bebörtönözte, sőt ki is végezte, akiknek az életet, a megmaradást köszönhette. Az Országos Mentőszolgálat a legsúlyosabb csapásokat a harci cselekmények során életét áldozó és súlyosan megsérült bajtársai elvesztésével szenvedte el. Ennek tudatában, soha nem szakadt el a múltjától, minden új generáció átvette 1956 tiszteletét. A szabadságharc leverését követő megtorlások idején mindenkiért következetesen kiállt a mentők alapító főigazgatója, soha egyetlen bajtársát sem adta ki a hatóságoknak.
Napjainkban, amikor már drónokról és mesterséges intelligenciáról beszélünk, a lényeg nem változott: odalépünk az elesetthez és legjobb tudásunk és hitünk szerint segítjük. Ez köt össze minket 1956-tal; összetartozásunk és küldetésünk tudata, amikor lehajolunk a földön fekvőhöz, és azt mondjuk: „ne féljen, mi itt vagyunk.”
A mai nap nem csak emlékezés, hanem tükör is. Tükör, amelyben megláthatjuk önmagunkat – a mai mentőt, orvost, ápolót, gépkocsivezetőt, mentésirányítót –, és látjuk azoknak az árnyait, akik közel hetven évvel ezelőtt ugyanezzel az elszántsággal indultak el szabadságharcunk történelemformáló napjaiban.
Nem a technika, nem az egyenruha, hanem a szív az, ami összeköt minket a múltunkkal, egykori bajtársainkkal. A modern világ zajában az egykoron romok között küzdőkkel – de ugyanazért. Az emberért.
Amikor ma este koszorút helyezünk el, nemcsak az elesetteknek adózunk, hanem azoknak is, akik túlélték, akik csendben visszatértek dolgozni, és sokáig nem is beszélhettek arról, amit láttak.
Tisztelt Emlékezők!
Az Országos Mentőszolgálat nevében hajtok fejet minden 1956-os bajtársunk előtt – azok előtt, akik életüket adták, és azok előtt is, akik némán, de kitartóan őrizték a hivatás becsületét. Köszönöm, hogy ma együtt emlékezhetünk rájuk!
Isten áldja a magyar orvosokat, ápolókat, Isten áldja a mentőket és hazánkat, Magyarországot!
Magyar Orvos Hősi Halottak Emlékszobra, 2025. november 4.
A mentők, bajtársaink nem kérdeztek semmit, nem érdekelte őket, ki melyik oldalon állt, ki mit gondolt a világról. Csak azt tudták: valahol egy ember fekszik a földön, akinek szüksége van rájuk. És ez nekik elég volt.
A városban ekkor már alig volt közlekedés. A villamosok álltak, a hidak lezárva, az utcákon tankok haladtak és barikádok emelkedtek. De a mentők elindultak, az életet vitték el a harcok által leginkább érintett fővárosunk és hazánk valamennyi pontjára. Voltak orvosok, mentőegységek, akik a hordágyat a vállukon vitték, mert már nem tudtak behajtani az utcákba, voltak olyanok, akik mentőjárművük előtt menve, feltartott kézzel, fehér kendőt lengetve haladtak, hogy eljussanak sérültjeikhez. És sajnos voltak olyanok is, aki soha nem tértek vissza.
Az Országos Mentőszolgálat gyakorlatias hozzáállásának köszönhetően a mentők még ideiglenes jelleggel üzemelő segélykórházat is alapítottak Budapest szívében, a Markó utcai Központi Mentőállomáson, a Mentőpalota légoltalmi pincerendszerében. A második szovjet intervenció hajnalán, november 4-én pedig megnyitották önálló kórházukat, a Szobi utcai Mentőkórházat, hogy még több sérültet elláthassanak. Mindeközben a Mentőpalota légoltalmi kórházában orvosaik irányításával sérültek tömegeit fogadták és operálták, megmentve ezáltal életek százait. Sőt, még autóbuszokat is bevetve gyűjtötték a tömegbe lövetések helyszínein a mentőellátásra szorulókat. S mindez nem csupán a fővárosra korlátozódott, helytállásuknak köszönhetően ott voltak a hazánk területén zajló összes harci cselekmény helyszínén, így veszteségei is kimagaslóan súlyosak voltak. Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor az életével, Herczeg András, dr. Lehőcz Veronika és dr. Puszter Magdolna mentőorvosok az egészségükkel fizetve, élethossziglan tartó sérüléseket szenvedtek. De mégsem állt meg a mentés! Sőt, nem csak a mentés, hiszen a Mentőszolgálat a harci cselekményektől független betegállátást is biztosította. A fenyegetettség, a stressz-állapot sok nőnél kiváltotta a szülés idő előtti megindulását. A félelem, a jövő bizonytalansága a nem harcoló városi lakosság körében akut belgyógyászati, neurológiai és pszichiátriai tünetek kialakulásához vezetett. Ezen esetek és a tömeges sérültek, haldoklók ellátása és elszállítása soha nem látott megterhelést jelentett a Mentőszolgálat számára.
Külön kiemelendő, hogy miközben a mentést egységesen az Országos Mentőszolgálat biztosította Magyarország egész területén, a nap huszonnégy órájában, több helyütt önkéntes mentőcsapatok is alakultak, kórházi dolgozók, orvosok, orvostanhallgatók is segédkeztek a sérültek szállításánál.
Tudjuk, hogy az Országos Mentőszolgálat alapjait dr. Orovecz Béla orvos őrnagy, mentésügyi kormánybiztos rakta le, aki az Országos Légoltalmi Parancsnokságon szolgált a második világháború éveiben. Az ő szemlélete, fegyelme és embersége tette lehetővé, hogy nemzeti mentőszolgálatunk 1956-ban is képes volt a legszélsőségesebb körülmények közepette is helytállni.
Bajtársaink, a mentők nem kérdeztek, nem válogattak, munkájuk során soha nem volt helye semmilyen megkülönböztetésnek. Mi nem ítélkezünk, hanem segítünk, az életet védelmezzük.
A magyarországi népegészségügy orvosai, szakemberei közül többen külföldre mentek, sokakat meghurcoltak azért, mert esküjüket követve segítettek. A megtorló hatalom nem ismert kegyelmet, még azokat is sújtotta, bebörtönözte, sőt ki is végezte, akiknek az életet, a megmaradást köszönhette. Az Országos Mentőszolgálat a legsúlyosabb csapásokat a harci cselekmények során életét áldozó és súlyosan megsérült bajtársai elvesztésével szenvedte el. Ennek tudatában, soha nem szakadt el a múltjától, minden új generáció átvette 1956 tiszteletét. A szabadságharc leverését követő megtorlások idején mindenkiért következetesen kiállt a mentők alapító főigazgatója, soha egyetlen bajtársát sem adta ki a hatóságoknak.
Napjainkban, amikor már drónokról és mesterséges intelligenciáról beszélünk, a lényeg nem változott: odalépünk az elesetthez és legjobb tudásunk és hitünk szerint segítjük. Ez köt össze minket 1956-tal; összetartozásunk és küldetésünk tudata, amikor lehajolunk a földön fekvőhöz, és azt mondjuk: „ne féljen, mi itt vagyunk.”
A mai nap nem csak emlékezés, hanem tükör is. Tükör, amelyben megláthatjuk önmagunkat – a mai mentőt, orvost, ápolót, gépkocsivezetőt, mentésirányítót –, és látjuk azoknak az árnyait, akik közel hetven évvel ezelőtt ugyanezzel az elszántsággal indultak el szabadságharcunk történelemformáló napjaiban.
Nem a technika, nem az egyenruha, hanem a szív az, ami összeköt minket a múltunkkal, egykori bajtársainkkal. A modern világ zajában az egykoron romok között küzdőkkel – de ugyanazért. Az emberért.
Amikor ma este koszorút helyezünk el, nemcsak az elesetteknek adózunk, hanem azoknak is, akik túlélték, akik csendben visszatértek dolgozni, és sokáig nem is beszélhettek arról, amit láttak.
Tisztelt Emlékezők!
Az Országos Mentőszolgálat nevében hajtok fejet minden 1956-os bajtársunk előtt – azok előtt, akik életüket adták, és azok előtt is, akik némán, de kitartóan őrizték a hivatás becsületét. Köszönöm, hogy ma együtt emlékezhetünk rájuk!
Isten áldja a magyar orvosokat, ápolókat, Isten áldja a mentőket és hazánkat, Magyarországot!
Magyar Orvos Hősi Halottak Emlékszobra, 2025. november 4.