Még a hetvenes években történt Duray Miklós messzehangzó belépője a helyét kereső nomád nemzedék életébe, így az én életemben is. Ez a belépő a Kutyaszorító című drámai könyve volt Csoóri Sándor költő és politikai villámokat fénylő bevezetőjével. 

Tudják már, mikor kezdődött? – ezzel a kérdéssel és a közszerepléseiből általam is jól ismert félmosollyal fordult felém Duray Miklós egy jó pár évvel ezelőtti beszélgetésen, amikor megtudta, hogy a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetnél dolgozom. 

A megoldást keresők azonban kisebbségben vannak a teljes győzelem és a háború folytatásának elszánt híveivel szemben, ezért a háború hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal folytatódni fog.

Az Európai Bizottság minapi döntése után – amely szerint az alapítványi fenntartású egyetemeket, vagyis a magyarországi egyetemek több mint háromnegyedét kizárja az Erasmus+, valamint a Horizont Európa programokból – az embernek több gondolat is az eszébe jut. Először is az, hogy elmennek ezek a jó édes anyjukba.

A geopolitikusokra, így Zbigniew Brzezinskire is talán legnagyobb hatást Halford Mackin­der (1861–1947) skót geográfus gyakorolt, aki szerint egy nemzet számára a legelőnyösebb, ha egy földrajzi terület közepén fekszik. E gondolat mentén a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta.

Az év végén, végigtekintve az elmúlt évben eddig írott negyvenhét cikkemen, azt látom, hogy többségük az orosz–ukrán, vagy pontosabban az orosz–NATO, de lehet, hogy még pontosabban az orosz–euroatlanti háttérhatalom közötti háborúval és az azt megalapozó geopolitikai elméletekkel foglalkozott. Az első e témájú cikk február harmadikán jelent meg, az Akar-e Moszkva háborút? címmel utalva egy Jevgenyij Jevtusenko által a hidegháború éveiben, 1961-ben írott versre:

​Az európai NATO-országoknak már a Csendes-óceán vidékén is lehetnek ellenségeik. E szempontból érdekes, hogy alig tíz év alatt, hogyan változott meg a NATO stratégiai koncepciója.

​Nagyon megörültem, amikor értesültem róla, hogy az időtlen idők óta csak hajléktalandzsemborik és kutyaszaratás helyszínéül szolgáló Blaha Lujza tér megújul, és a korábbi rettenet helyén egy valódi zöld oázis lesz, amivel Budapest zöld vezetése hathatós választ ad a klímaváltozásra. 

Kedves külföldön tanuló magyar egyetemi hallgatók! Habár tudom, hogy ötvenévesen a szemetekben minden valószínűség szerint egy vén f…sz vagyok, higgyétek el, lélekben nem érzem magam idősebbnek, mint 25 éve, amikor magam is a CEU hallgatója voltam; vagy 27 éve, amikor a Bristoli Egyetem Társadalomtudományi Karának politika szakán napközben látogatott órák fáradalmait esténként a Finnegan’s Wake nevű, mára sajnos bezárt ír kocsmában pihentem ki; vagy mint 29 éve, amikor a moszkvai Puskin Intézet padjainak koptatását megunva két barátommal inkább vonatra ültünk, és szétnéztünk a távoli Szibériában.

Brüsszelben lebilincselő módon burjánzik az ipari méretű korrupció. Az elmúlt napokban történelmi léptékű botrány pattant ki az unió fővárosában.

Ha összehasonlítjuk Ukrajna történelmi térképét, mármint azt, miként alakultak ki Ukrajna mai országhatárai, és ránézünk egy választási térképre, mondjuk például a 2006-osra, teljesen világos lesz, hogy Ukrajna nem képvisel egy egységes nemzetet, hanem mind nyelvileg, mind érzelmileg különálló részekből áll. Ilyen különböző részeket azonban nem könnyű összetartani.

Szögezzük le, hogy az orosz–ukrán háború oka a NATO keleti terjeszkedése, amelyre jó előre számos amerikai szakértő, közöttük például Henry Kissinger is figyelmeztetett. A nagy összeölelkezés után az orosz–nyugati, pontosabban az orosz–háttérhatalmi viszony akkor romlott meg végérvényesen, amikor Oroszországban nem sikerült az a liberális hatalomátvétel, amelyet Grúziában, Ukrajnában és más országokban siker koronázott. 

Elöljáróban szögezzük le, hogy semmi bajunk nincs a zöldgondolkodással és a zöldcselekvéssel. Ellenkezőleg: kifejezetten pozitívnak tartjuk. Olyannyira, hogy mi, vidékhez, gazdálkodáshoz és a természethez ezer szállal kötődő konzervatívok (akik közül sokan ténylegesen is vidéken élünk és gazdálkodunk) valóban zöldek vagyunk. 

Ezt azért nem gondoltuk volna. A rendszerváltozás után több mint harminc évvel azon morfondírozik a magyar társadalom többsége, miként lehet megakadályozni a posztkummunisták, szélsőbaloldaliak és neomarxisták ismételt térnyerését a közéletben.

2008 márciusában, egy hónappal a NATO bukaresti csúcstalálkozója előtt Viktor Juscsenko ukrán elnök, Julija Timosenko miniszterelnök és Arszenyij Jacenyuk parlamenti elnök aláírtak egy nyilatkozatot („hármak levele”), amelyben azt kérik, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a tagsági akcióterv (Membership Action Plan) szerint hagyják jóvá Ukrajna ­leendő NATO-csatlakozását.

Történelmünk utóbbi, több mint öt évszázada nem volt alkalmas arra, hogy a világban tartósan kedvező képet alakítsunk ki magunkról. Viszonylag kicsiny közösségünk számára ezt meg is nehezítette mindenekelőtt az a folyamat, amelynek során az újkori gondolkodás a keresztény Európa gondolatának visszaszorultával a távolba űzte, majd mára szinte meg is semmisítette a kontinensen lakók közös kultúráját. 

A COP (Conference of the Parties) Részes Felek Konferenciája az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét elfogadó országok legfelsőbb testülete, amelynek feladata az egyezmény végrehajtásának elősegítése. 

Már régóta terveztem, hogy Izraelbe menjek, megismerni ezt az ősi kultúrájú országot, végül idén került rá sor, hogy egy turistacsoporttal elmenjek felfedezni ezt a tájat. A benyomásaim alapján mindenkinek ajánlom, hogy utazzon el ide, aki teheti és akit vallási vagy más okok miatt érdekel az ország története és látnivalói. 

Zbigniew Brzezinski talán a legismertebb a NATO bővítését támogatók közül, de sokan mások is nyomást gyakoroltak a habozó Clinton elnökre, közülük egy szintén nagyon ismert, de mérsékeltebb támogató volt Henry Kissinger.

Gyerekkoromban gyűlöltem az oroszokat. Helyesebben a szovjeteket, akik „ideiglenesen hazánkban állomásoztak”, akik megszállóként otthonosan grasszáltak szülővárosom utcáin, és akik között az ukránoktól az örményeken és az azerieken át a különböző közép-ázsiai nációk tagjaiig sokan voltak – oroszok éppen a legkevésbé. 

Nem, nem az én ötletemről van szó, a cím tulajdonképpen plágium, mert először Zbigniew Brzezinski használta 1995-ben, amikor a Foreign Affairsben megjelent terjedelmes tanulmányának ezt a címet adta. 

Szorult helyzetben vannak a rókák az amerikai képviselőházban, mert előrenyomultak az oroszlánok. Ugyanis a svájci–olasz származású szociológus, Vilfredo Pareto szerint a társadalmi elit két nagy csoportra osztható: a liberális rókákra és a konzervatív oroszlánokra. Ebből következik, hogy az Egyesült Államok demokrata képviselői és persze a szenátorai is Pareto osztályozása alapján a rókákhoz tartoznak.

​Október 27-én a The Guardianben jelent meg egy terjedelmes cikk, amely már a címében is vészhelyzetet hirdetett: „A világ közel áll a »visszafordíthatatlan« éghajlati összeomláshoz”, majd nagytekintélyű intézmények tanulmányait idézve igyekszik minél jobban megrettenteni az olvasókat. 

A bizonyítottan külföldről pénzelt magyarországi baloldalnak sosem kell a szomszédba mennie egy kis demagógiáért. 

​Az elmúlt időszakban kissé leült a magyar belpolitika, hiányoztak a jól megszokott műsorok a jól megszokott szereplőkkel, és a tanártüntetésnek álcázott legutóbbi kormánybuktatási kísérleten is csak annyi derült ki, hogy az igen művelt ellenzéki közvélemény még káromkodni is sokkal gyatrábban káromkodik, mint néhai Kanalas Bandi bácsi, a tiszaalpári halász, aki a közösülés aktusán és az ehhez használt férfiúi szerszám emlegetésén kívül még több tucat ízes kifejezéssel tudta a világ tudomására hozni, hogy mit gondol bizonyos dolgokról és emberekről, például a kommunistákról, vagy éppen a románokról. Pedig ő még csak gimnáziumba sem járt.