„Elvégeztetett. Ma délelőtt tíz órakor megkondultak a harangok, minden templomban szólt az orgona és az égbe szállt a magyar imádság, a magyar bánat, a magyar könyörgés. Az utcák forgalma leállt. A kereskedők becsukták boltjukat. Az iskolákban elnémult a tanító rendes tanítása, hogy a mai fekete napot szavával bevésse a gyermekvilág lelkébe. Ezrek és ezrek zarándokoltak kegyeletes nemzeti emlékek elé. A nemzetgyűléshez elnöke beszédet intézett arról, hogy ez a békeszerződés úgy erkölcsileg, mint anyagilag lehetetlenségeket tartalmaz és lehetetlen dolgokra senki rá nem kényszeríthető. […] Mégis ez az aláírás azt jelenti, hogy tudomásul vettük, elfogadtuk a valóságot, amely ellen tehetetlenek vagyunk e pillanatban. Nem rosszhiszeműen, nem mentális rezervációval, hanem fizikai kénytelenségből. Ahogy Krisztus egykor vállára vette a keresztet. Vállunkra vettük ma a béke keresztjét. De nem minket feszítettek fel rá. Mi csak visszük. Erre a keresztre az Igazság van felfeszítve és nekünk kell, akiknek vállára tétetett, az Igazságot élve levennünk róla.”
E sorokkal a címlapján jelent meg száz évvel ezelőtt, 1920. június 5-én, a trianoni békediktátum aláírását követő napon a Budapesti Hírlap. A Trianonban aláírt béke brutális volt: Magyarország visszanyerte ugyan függetlenségét, de elveszítette területének kétharmadát és lakosságának felét, beleértve 3,3 millió magyar nemzetiségű lakost. Az új országhatárok nem követték sem a gazdasági, sem a földrajzi, sem az etnikai választóvonalakat, sok esetben teljesen magyarlakta területek szakadtak el, családokat téptek ketté. Az elszakított területeken élő magyarok az új államokban másodrendű állampolgárokká váltak, míg azok, akik a megmaradt területekre menekültek, sok esetben évekig voltak kénytelenek „vagonlakóként” élni.
Ki lehet jelenteni, hogy Trianonban halálra ítélték Magyarországot. Jelen írás azonban nem erről a brutális döntésről, hanem az erre adott még brutálisabb válaszokról szól: hogyan tudott Magyarország, a magyar nemzet
a halálos ítéletnek ellenszegülni, talpra állni és újra megerősödni.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan volt egyáltalán lehetőség arra, hogy megszülessenek a Trianonra adott válaszok, meg kell értenünk azt a társadalmi összefogást is, amely a két világháború közötti magyarságot – pártállástól és világnézettől függetlenül – meghatározta. A társadalom minden egyes tagjának, minden politikai erőnek közös célja volt a trianoni békediktátum valamilyen mértékű revíziója. Ez a közös cél pedig meghatározta
a mindennapokat is.
Azt is látni kell, hogy ennek az összefogásnak az alapjai évszázadokra, ezredévnél is régibb korokra tekintenek vissza. A magyarság azért tudott megmaradni és megerősödni a Kárpát-medencében, mert mindig is megvoltak az összekötő kapcsok: az ősi hagyományok; az erős, szakralitásba és Istenbe vetett hit; egyedi nyelvünk; sajátos kultúránk; a Szent Korona-eszmére alapuló állam- és jogszemléletünk. Mindezek közösen alkotják a magyar identitást, amely lehetővé tette az összefogást azokban az időkben, amikor a nemzet túlélése volt a tét: a keresztény állam megszilárdításakor, a tatárjárás idején, a törökkel folytatott, évszázadokon átívelő harcban, Mohács után vagy a Habsburg-önkény idején. E helyen szeretném még egyszer kiemelni az Istenbe és az Igazságba vetett hitet, és visszautalok az írás kezdő idézetének utolsó mondatára: „Erre a keresztre az Igazság van felfeszítve és nekünk kell, akiknek vállára tétetett, az Igazságot élve levennünk róla.” Az e sorokat jegyző újságírónak talán fel sem tűnt, hogy milyen fontos mondatot vetett papírra. Morus Szent Tamás mondta, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egy ember mondja ki”. Trianon után nem egy ember, hanem egy nemzet mondta ki az igazságot, az igazságért való küzdelem pedig nemcsak erőt, hanem küldetést is adott a nemzetnek. (…)
Szellemi válaszok
A Trianonra adott szellemi válaszok nem születhettek volna meg, ha csaknem egy évtizeden keresztül nem olyan személyiség viszi a vallás- és közoktatásügyi tárcát, mint gróf Klebeslberg Kuno. Ő volt az, aki a „szellemi honvédelem” kifejezést meghonosította, és talán először ébredt rá arra – nagyrészt a történelmi tapasztalatok alapján –, hogy a trianoni tragédiát csak úgy lehet túlélni, csak úgy lehet talpra állni és megerősödni, ha a magyarság nem veszíti el hitét és küzdeni akarását. Ehhez az kellett, hogy a magyar nemzetet szellemileg, erkölcsileg emelje magasabbra, és büszkévé tegye hagyományaira, múltjára, gyökereire: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg
és teheti ismét naggyá.”
Felismerte azt, hogy a magyarság került már hasonló helyzetbe a történelem folyamán, és a túlélést akkor is az erős hit, identitás és műveltség adta: „Száz évvel ezelőtt is a lét és a nemlét kérdése előtt állott a magyar nemzet. Ha nem tudtunk volna művelt európai nemzetté válni a reformkor idején, akkor 1848/49-iki szabadságharcunk után meg tudott volna bennünket semmisíteni az osztrák önkényuralom.”
Klebelsberg elsősorban az ifjúság megfelelő nevelésére helyezett nagy hangsúlyt.
A rendkívül sikeres népiskolai programnak köszönhetően a népiskolák száma az 1920-as 5600-ról csaknem hétezerre, míg a képzett és elhivatott tanítók száma 16 500-ról több mint 21 ezerre emelkedett. A közoktatást megreformáló program leglátványosabb eredménye, hogy az 1930-as évek végére Magyarországon hét százalék alá szorult az írni-olvasni nem tudók aránya, amíg ugyanekkor az analfabetizmus Romániában 42, Jugoszláviában 45 százalék körüli volt.
A fejlesztések nagyban érintették a felsőoktatást is. Pécsett, Szegeden és Debrecenben új egyetemek épültek, amelyeken az oktatás mellett nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy a tudósok a lehető legmodernebb körülmények között kutathassanak. Az egyetemi hallgatók és fiatal tudósok számára számos ösztöndíj vált elérhetővé, tanulmányaikat és kutatómunkájukat pedig az európai nagyvárosokban létrehozott Collegium Hungaricumokban folytathatták. A felsőoktatási reformoknak a tudományos életben is jelentős eredményei lettek, amelyek közül a legfontosabb, hogy Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője a Szegedi Tudományegyetem (akkori nevén Ferenc József Tudományegyetem) professzoraként kapta meg 1937-ben a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat.
Ezt a hazafias nevelést igyekezett még jobban megerősíteni Teleki Pál, aki második miniszterelnöksége alatt a következőket fogalmazta meg: „Nagyobb terület biztosítandó a honismeretnek, hazafias nevelésnek, világnézeti karakterképzésnek. […] Az elemi iskolától kezdve nagyobb öntudat, magyar öntudat csepegtetendő a felnövekvő generációkba. Legyen ránevelve gyerekkorától kezdve minden kis magyar, […] hogy a történelem folyamán még soha sem tudott erőt venni rajtunk senki – ha egyek voltunk.”
De a Trianonra adott szellemi válaszok nem merültek ki az oktatási reformokban. Az egész magyar kulturális élet felpezsdült. A két világháború közötti korszak a színházak és a magyar mozi aranykora. A két világháború között csaknem háromszáz magyar film készült, amelyeket több mint ötszáz filmszínházban játszottak.
Az irodalmi élet soha nem látott magasságokba emelkedett. Ez az a korszak, amikor a Nyugat második és harmadik nemzedéke – olyan kimagasló alakokkal, mint Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Ottlik Géza vagy Weöres Sándor – Babits Mihály szerkesztésében a magyar irodalom páratlan remekeit alkotta meg. Ugyancsak ekkor működtek olyan jelentős irodalmi és kulturális lapok, mint a Magyar Szemle, a Kelet Népe vagy a Színházi Élet. Ez az a kor, amikor még a napilapok vezércikkeit is olyan ünnepelt és elismert írók jegyezték, mint Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Szabó Dezső vagy a négy alkalommal is Nobel-díjra felterjesztett Herczeg Ferenc. Ekkor indult el a népi írók mozgalma és a falukutatás, amely hatással volt az egész 20. század, de még a mai kor szellemiségére és gondolatvilágára is. (…)
Politikai válaszok
A mai politikai életet szemlélve szinte lehetetlennek tűnik az, hogy egy bizonyos kérdésben minden parlamenti párt egyetért, közös fellépésre képes. A 2020-as év tavaszán, jelen sorok papírra vetésének idején a világ – így Magyarország is – egy új járvány ellen küzd, és az a sajnálatos tapasztalat, hogy a politika színterén még a pandémiás helyzetben sincs összefogás, ehelyett a különböző pártok és csoportok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni. Ezzel ellentétben a Horthy-korszakban minden parlamenti párt és az alkotmányos kereteket elfogadó politikai csoport képes volt közösen, egyetértésben fellépni a nemzet érdekében a trianoni béke revíziójáért. Példaként említhető a korszakban mindvégig ellenzéki szerepkört betöltő Szociáldemokrata Párt, amely a következőképpen fogalmazta meg 1922-es programját: „Külpolitikai téren elő kívánunk segíteni minden olyan komoly és célszerű törekvést, amely az igazságtalan trianoni békeszerződés revízióját lehetővé teszi.”
Hasonlóan fogalmazta meg céljait a szintén ellenzéki Független Kisgazdapárt is 1930-ban: „A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt a nemzetek közötti békesség híve, de tartós békét csak igazság alapján tart lehetőnek. Ezért minden erejével, áldozatkész hazafiságával küzd a trianoni terrorbéke megváltoztatásáért. A párt a magyar nemzet öncélúságának és teljes függetlenségének alapján áll s olyan külpolitika folytatását tartja szükségesnek, amely új ezer évében teljesen megőrzi az ország önállóságát és nem teszi más országok politikájának tehetetlen függvényévé.”
Az alapok tehát adottak voltak a politikai színtéren is ahhoz, hogy a közös célokat, a béke valamilyen módon történő revízióját, illetve az ország talpra állítását meg lehessen valósítani. A végső és legfőbb politikai cél a békés területi revízió elérése volt. Bár a propaganda a „mindent vissza” szlogent sulykolta, a valódi cél az etnikai revízió, a döntően magyarok lakta területek visszaszerzése volt.
A Horthy-korszakban mindvégig kormányon lévő Egységes Pártnak – amely időközben több névváltoztatáson is átesett – még úgy sem volt könnyű dolga, hogy a külpolitikai kérdésekben viszonylagos összhang uralkodott a politikai színtéren. Először is meg kellett teremteni a stabilitást, amelynek alapja az volt, hogy az ország visszatért azokhoz az alkotmányos gyökerekhez, amelyektől 1918 őszén, a háborús vereséget követően elszakadt. (…) Beigazolódott, hogy Magyarország csak akkor maradhat életben, csak akkor lehetséges a talpra állás, ha visszatér gyökereihez.
Ennek a visszatérésnek két kiemelten fontos alapja volt: az 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról, valamint a magyar történelemben hagyományokkal rendelkező kormányzói szerepkör létrehozása, és a kormányzó személyének, Horthy Miklósnak a megválasztása. Nem véletlen, hogy a korszakot is a kormányzó nevével illetjük, aki minden erénye és hibája mellett nemcsak a két világháború közötti időszakot testesítette meg, hanem az alkotmányos rendet, az ezeréves államot is, amelyeknek legfőbb őre volt.
A régi-új politikai rendszer alapjait Teleki Pál fektette le, majd a munka nagy részét Bethlen István végezte el, aki 1921 és 1931 között, több mint egy évtizeden keresztül viselte a kormányfői tisztséget. A két világháború közötti időszakban a kormányzatot mindvégig a közép- és hosszú távú stratégiai gondolkodás jellemezte, így a stabilitás megteremtése után lehetőség volt az építkezésre is. 1927-re állt helyre olyan szinten a belső rend, hogy Magyarország a megfelelő erőt és határozottságot képviselve léphetett ki a nemzetközi színtérre. Ekkortól kezdve beszélhetünk azokról a külpolitikai folyamatokról, amelyeknek következtében 1938 és 1940 között három alkalommal gyarapodott az ország területe békés úton, amelyek végső soron a Trianonra adott legfontosabb politikai válaszok voltak. (…)
Összegzés
A trianoni tragédia mérhetetlenül súlyos csapásai mellett magában hordozta a feltámadás lehetőségét is, amelyet a magyar nemzet talán már abban a pillanatban megértett. Ha visszatérünk 1920. június 4-ének napjához, idézhetjük Rubinek Gyula akkori földművelésügyi minisztert, aki kijelentette: „Magyarország történetében egy új korszak indul meg egy szebb jövőre való kilátással. A béke aláírása nem halált, hanem munkát jelent.”
Egy évszázad távlatából kijelenthető, hogy a magyar nemzet becsülettel elvégezte ezt a munkát. A Trianonra adott válaszok pedig nemcsak a két világháború közötti Magyarországot határozták meg, hanem a teljes, azóta eltelt időszakot. A Trianonra adott válaszok annyira erőteljesek voltak, hogy elegendő szellemi munícióul szolgáltak a magyar nemzet számára azokban az időkben is, amikor idegen hatalom, a német, majd a szovjet szállta meg az országot, a kommunista diktatúra idejében a hatalom birtokosai pedig azon munkálkodtak, hogy megsemmisítsenek mindent, ami magyar, keresztény, nemzeti színezetű. Abban, hogy ez az identitáspusztító politika nem lett, nem lehetett sikeres, elévülhetetlen szerepe volt a két világháború közötti magyar társadalomnak és a mögöttünk hagyott ezer évnek.
Prof. Dr. Kásler Miklós: A trianoni békediktátumra adott magyar válaszok a két világháború között című írása megjelent és teljes terjedelmében olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum által kiadott Rendszerváltó Archívum – Trianon 100 című folyóiratában. A Retörki ötven kötettel megtalálható és olvasható a Hungaricana internetes oldalán is
(A szerző az emberi erőforrások minisztere)
E sorokkal a címlapján jelent meg száz évvel ezelőtt, 1920. június 5-én, a trianoni békediktátum aláírását követő napon a Budapesti Hírlap. A Trianonban aláírt béke brutális volt: Magyarország visszanyerte ugyan függetlenségét, de elveszítette területének kétharmadát és lakosságának felét, beleértve 3,3 millió magyar nemzetiségű lakost. Az új országhatárok nem követték sem a gazdasági, sem a földrajzi, sem az etnikai választóvonalakat, sok esetben teljesen magyarlakta területek szakadtak el, családokat téptek ketté. Az elszakított területeken élő magyarok az új államokban másodrendű állampolgárokká váltak, míg azok, akik a megmaradt területekre menekültek, sok esetben évekig voltak kénytelenek „vagonlakóként” élni.
Ki lehet jelenteni, hogy Trianonban halálra ítélték Magyarországot. Jelen írás azonban nem erről a brutális döntésről, hanem az erre adott még brutálisabb válaszokról szól: hogyan tudott Magyarország, a magyar nemzet
a halálos ítéletnek ellenszegülni, talpra állni és újra megerősödni.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan volt egyáltalán lehetőség arra, hogy megszülessenek a Trianonra adott válaszok, meg kell értenünk azt a társadalmi összefogást is, amely a két világháború közötti magyarságot – pártállástól és világnézettől függetlenül – meghatározta. A társadalom minden egyes tagjának, minden politikai erőnek közös célja volt a trianoni békediktátum valamilyen mértékű revíziója. Ez a közös cél pedig meghatározta
a mindennapokat is.
Azt is látni kell, hogy ennek az összefogásnak az alapjai évszázadokra, ezredévnél is régibb korokra tekintenek vissza. A magyarság azért tudott megmaradni és megerősödni a Kárpát-medencében, mert mindig is megvoltak az összekötő kapcsok: az ősi hagyományok; az erős, szakralitásba és Istenbe vetett hit; egyedi nyelvünk; sajátos kultúránk; a Szent Korona-eszmére alapuló állam- és jogszemléletünk. Mindezek közösen alkotják a magyar identitást, amely lehetővé tette az összefogást azokban az időkben, amikor a nemzet túlélése volt a tét: a keresztény állam megszilárdításakor, a tatárjárás idején, a törökkel folytatott, évszázadokon átívelő harcban, Mohács után vagy a Habsburg-önkény idején. E helyen szeretném még egyszer kiemelni az Istenbe és az Igazságba vetett hitet, és visszautalok az írás kezdő idézetének utolsó mondatára: „Erre a keresztre az Igazság van felfeszítve és nekünk kell, akiknek vállára tétetett, az Igazságot élve levennünk róla.” Az e sorokat jegyző újságírónak talán fel sem tűnt, hogy milyen fontos mondatot vetett papírra. Morus Szent Tamás mondta, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egy ember mondja ki”. Trianon után nem egy ember, hanem egy nemzet mondta ki az igazságot, az igazságért való küzdelem pedig nemcsak erőt, hanem küldetést is adott a nemzetnek. (…)
Szellemi válaszok
A Trianonra adott szellemi válaszok nem születhettek volna meg, ha csaknem egy évtizeden keresztül nem olyan személyiség viszi a vallás- és közoktatásügyi tárcát, mint gróf Klebeslberg Kuno. Ő volt az, aki a „szellemi honvédelem” kifejezést meghonosította, és talán először ébredt rá arra – nagyrészt a történelmi tapasztalatok alapján –, hogy a trianoni tragédiát csak úgy lehet túlélni, csak úgy lehet talpra állni és megerősödni, ha a magyarság nem veszíti el hitét és küzdeni akarását. Ehhez az kellett, hogy a magyar nemzetet szellemileg, erkölcsileg emelje magasabbra, és büszkévé tegye hagyományaira, múltjára, gyökereire: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg
és teheti ismét naggyá.”
Felismerte azt, hogy a magyarság került már hasonló helyzetbe a történelem folyamán, és a túlélést akkor is az erős hit, identitás és műveltség adta: „Száz évvel ezelőtt is a lét és a nemlét kérdése előtt állott a magyar nemzet. Ha nem tudtunk volna művelt európai nemzetté válni a reformkor idején, akkor 1848/49-iki szabadságharcunk után meg tudott volna bennünket semmisíteni az osztrák önkényuralom.”
Klebelsberg elsősorban az ifjúság megfelelő nevelésére helyezett nagy hangsúlyt.
A rendkívül sikeres népiskolai programnak köszönhetően a népiskolák száma az 1920-as 5600-ról csaknem hétezerre, míg a képzett és elhivatott tanítók száma 16 500-ról több mint 21 ezerre emelkedett. A közoktatást megreformáló program leglátványosabb eredménye, hogy az 1930-as évek végére Magyarországon hét százalék alá szorult az írni-olvasni nem tudók aránya, amíg ugyanekkor az analfabetizmus Romániában 42, Jugoszláviában 45 százalék körüli volt.
A fejlesztések nagyban érintették a felsőoktatást is. Pécsett, Szegeden és Debrecenben új egyetemek épültek, amelyeken az oktatás mellett nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy a tudósok a lehető legmodernebb körülmények között kutathassanak. Az egyetemi hallgatók és fiatal tudósok számára számos ösztöndíj vált elérhetővé, tanulmányaikat és kutatómunkájukat pedig az európai nagyvárosokban létrehozott Collegium Hungaricumokban folytathatták. A felsőoktatási reformoknak a tudományos életben is jelentős eredményei lettek, amelyek közül a legfontosabb, hogy Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője a Szegedi Tudományegyetem (akkori nevén Ferenc József Tudományegyetem) professzoraként kapta meg 1937-ben a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat.
Ezt a hazafias nevelést igyekezett még jobban megerősíteni Teleki Pál, aki második miniszterelnöksége alatt a következőket fogalmazta meg: „Nagyobb terület biztosítandó a honismeretnek, hazafias nevelésnek, világnézeti karakterképzésnek. […] Az elemi iskolától kezdve nagyobb öntudat, magyar öntudat csepegtetendő a felnövekvő generációkba. Legyen ránevelve gyerekkorától kezdve minden kis magyar, […] hogy a történelem folyamán még soha sem tudott erőt venni rajtunk senki – ha egyek voltunk.”
De a Trianonra adott szellemi válaszok nem merültek ki az oktatási reformokban. Az egész magyar kulturális élet felpezsdült. A két világháború közötti korszak a színházak és a magyar mozi aranykora. A két világháború között csaknem háromszáz magyar film készült, amelyeket több mint ötszáz filmszínházban játszottak.
Az irodalmi élet soha nem látott magasságokba emelkedett. Ez az a korszak, amikor a Nyugat második és harmadik nemzedéke – olyan kimagasló alakokkal, mint Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Ottlik Géza vagy Weöres Sándor – Babits Mihály szerkesztésében a magyar irodalom páratlan remekeit alkotta meg. Ugyancsak ekkor működtek olyan jelentős irodalmi és kulturális lapok, mint a Magyar Szemle, a Kelet Népe vagy a Színházi Élet. Ez az a kor, amikor még a napilapok vezércikkeit is olyan ünnepelt és elismert írók jegyezték, mint Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Szabó Dezső vagy a négy alkalommal is Nobel-díjra felterjesztett Herczeg Ferenc. Ekkor indult el a népi írók mozgalma és a falukutatás, amely hatással volt az egész 20. század, de még a mai kor szellemiségére és gondolatvilágára is. (…)
Politikai válaszok
A mai politikai életet szemlélve szinte lehetetlennek tűnik az, hogy egy bizonyos kérdésben minden parlamenti párt egyetért, közös fellépésre képes. A 2020-as év tavaszán, jelen sorok papírra vetésének idején a világ – így Magyarország is – egy új járvány ellen küzd, és az a sajnálatos tapasztalat, hogy a politika színterén még a pandémiás helyzetben sincs összefogás, ehelyett a különböző pártok és csoportok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni. Ezzel ellentétben a Horthy-korszakban minden parlamenti párt és az alkotmányos kereteket elfogadó politikai csoport képes volt közösen, egyetértésben fellépni a nemzet érdekében a trianoni béke revíziójáért. Példaként említhető a korszakban mindvégig ellenzéki szerepkört betöltő Szociáldemokrata Párt, amely a következőképpen fogalmazta meg 1922-es programját: „Külpolitikai téren elő kívánunk segíteni minden olyan komoly és célszerű törekvést, amely az igazságtalan trianoni békeszerződés revízióját lehetővé teszi.”
Hasonlóan fogalmazta meg céljait a szintén ellenzéki Független Kisgazdapárt is 1930-ban: „A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt a nemzetek közötti békesség híve, de tartós békét csak igazság alapján tart lehetőnek. Ezért minden erejével, áldozatkész hazafiságával küzd a trianoni terrorbéke megváltoztatásáért. A párt a magyar nemzet öncélúságának és teljes függetlenségének alapján áll s olyan külpolitika folytatását tartja szükségesnek, amely új ezer évében teljesen megőrzi az ország önállóságát és nem teszi más országok politikájának tehetetlen függvényévé.”
Az alapok tehát adottak voltak a politikai színtéren is ahhoz, hogy a közös célokat, a béke valamilyen módon történő revízióját, illetve az ország talpra állítását meg lehessen valósítani. A végső és legfőbb politikai cél a békés területi revízió elérése volt. Bár a propaganda a „mindent vissza” szlogent sulykolta, a valódi cél az etnikai revízió, a döntően magyarok lakta területek visszaszerzése volt.
A Horthy-korszakban mindvégig kormányon lévő Egységes Pártnak – amely időközben több névváltoztatáson is átesett – még úgy sem volt könnyű dolga, hogy a külpolitikai kérdésekben viszonylagos összhang uralkodott a politikai színtéren. Először is meg kellett teremteni a stabilitást, amelynek alapja az volt, hogy az ország visszatért azokhoz az alkotmányos gyökerekhez, amelyektől 1918 őszén, a háborús vereséget követően elszakadt. (…) Beigazolódott, hogy Magyarország csak akkor maradhat életben, csak akkor lehetséges a talpra állás, ha visszatér gyökereihez.
Ennek a visszatérésnek két kiemelten fontos alapja volt: az 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról, valamint a magyar történelemben hagyományokkal rendelkező kormányzói szerepkör létrehozása, és a kormányzó személyének, Horthy Miklósnak a megválasztása. Nem véletlen, hogy a korszakot is a kormányzó nevével illetjük, aki minden erénye és hibája mellett nemcsak a két világháború közötti időszakot testesítette meg, hanem az alkotmányos rendet, az ezeréves államot is, amelyeknek legfőbb őre volt.
A régi-új politikai rendszer alapjait Teleki Pál fektette le, majd a munka nagy részét Bethlen István végezte el, aki 1921 és 1931 között, több mint egy évtizeden keresztül viselte a kormányfői tisztséget. A két világháború közötti időszakban a kormányzatot mindvégig a közép- és hosszú távú stratégiai gondolkodás jellemezte, így a stabilitás megteremtése után lehetőség volt az építkezésre is. 1927-re állt helyre olyan szinten a belső rend, hogy Magyarország a megfelelő erőt és határozottságot képviselve léphetett ki a nemzetközi színtérre. Ekkortól kezdve beszélhetünk azokról a külpolitikai folyamatokról, amelyeknek következtében 1938 és 1940 között három alkalommal gyarapodott az ország területe békés úton, amelyek végső soron a Trianonra adott legfontosabb politikai válaszok voltak. (…)
Összegzés
A trianoni tragédia mérhetetlenül súlyos csapásai mellett magában hordozta a feltámadás lehetőségét is, amelyet a magyar nemzet talán már abban a pillanatban megértett. Ha visszatérünk 1920. június 4-ének napjához, idézhetjük Rubinek Gyula akkori földművelésügyi minisztert, aki kijelentette: „Magyarország történetében egy új korszak indul meg egy szebb jövőre való kilátással. A béke aláírása nem halált, hanem munkát jelent.”
Egy évszázad távlatából kijelenthető, hogy a magyar nemzet becsülettel elvégezte ezt a munkát. A Trianonra adott válaszok pedig nemcsak a két világháború közötti Magyarországot határozták meg, hanem a teljes, azóta eltelt időszakot. A Trianonra adott válaszok annyira erőteljesek voltak, hogy elegendő szellemi munícióul szolgáltak a magyar nemzet számára azokban az időkben is, amikor idegen hatalom, a német, majd a szovjet szállta meg az országot, a kommunista diktatúra idejében a hatalom birtokosai pedig azon munkálkodtak, hogy megsemmisítsenek mindent, ami magyar, keresztény, nemzeti színezetű. Abban, hogy ez az identitáspusztító politika nem lett, nem lehetett sikeres, elévülhetetlen szerepe volt a két világháború közötti magyar társadalomnak és a mögöttünk hagyott ezer évnek.
Prof. Dr. Kásler Miklós: A trianoni békediktátumra adott magyar válaszok a két világháború között című írása megjelent és teljes terjedelmében olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum által kiadott Rendszerváltó Archívum – Trianon 100 című folyóiratában. A Retörki ötven kötettel megtalálható és olvasható a Hungaricana internetes oldalán is
(A szerző az emberi erőforrások minisztere)