 | Böszörményi Zoltán írása Lezsák Sándor Szellemfalu című kötetéről. |
„A leghordozhatóbb haza kétségtelenül az anyanyelv” – fogalmazott Lászlóffy Aladár. Wass Albert pedig így ír egyik esszéjében: „A magyar író feladata minden időben az, hogy írjon, szóban és szellemben magyarul. Ha ezt teszi, nem kell politizáljon. Mert ha magyarul ír, magyar szellemben, lelkiismeretének és felelősségének parancsa szerint, s nemzete iránt érzett aggódó hűséggel, ez már több mint politika. Ez már honvédelem”. A fentiek erősen jellemzőek Lezsák Sándor költőre, drámaíróra, politikusra és legutóbbi kötetére, a Szellemfalura. Böszörményi Zoltán írása.
"…az én nyelvtanárom a magyar Biblia, Arany János és Tamási Áron"
– vallja az író egyik szereplőjével, István atyával. Színházi jeleneteiben, népszínművében a történelemi visszatekintés, a magyarságot ért tragédiák paradigmaszerűek. „A tatárok is győzni akartak.” „A törökök is.” „A Habsburgok is.” „A németek is.” „Győzni akartak a szovjetek is.” „Győzni akarnak most a maguk fajta nyugatiak is.” „Ez a mi szabadságharcunk. Honvédő háborúnk.” „Folyamatos Trianon. 110 esztendős Trianon” – adják egymásnak a szót a Szellemfalu szereplői.
Majd ugyanitt Péter, az asztalos és villanyszerelő külföldi vásárlók ostromolta falujáról, a jövőt fürkészve azt mondja: „Készül a település története is. Árpádkorabeli. Ez a kicsi falu egykor nagy templomot épített. Akkora lett a népesség, hogy kinőtte a templomot. A tatárok fölégették, a török meg a templomot hordta szét. Háromszor épült újjá a vár, míg végül a Habsburgok fölrobbantották.” Péter feleségével, Anikóval külföldön próbált új életet kezdeni, de mindketten visszatértek a faluba.
Tapasztalataikról így vall:
"Anikót is féltettem. Az utcán kerülgették, füttyögtek, sokszor volt az utcán zavargás, autókat gyújtogattak, kirakatokat törtek be. Egyszer a rendőrök minket is bevittek, mert véletlenül arra mentünk, megláttuk a rohamrendőröket, kezdtünk futni, a rendőrök utánunk, mivel nem volt nálunk se kábítószer, se röplap, egy idő után elengedtek… Spóroltunk, s ahogy összegyűlt egy komolyabb összeg, hazajöttünk, itthon is egyre több a támogatás… Két éve járunk ide, eleinte feltérképeztük az országot, ezt a helyet találtuk. Itt akarunk megtelepedni. "
Lezsák Sándor Szellemfalujában a múlt nem válik idegenné, hanem megváltozott formában beépül a jelenbe. A jelen tükrében a múlt magára eszmél, és meglátja a folytatást. Az épülő országot, ahol a magyar nyelvi kultúra, a hagyományok, az igazi értékek uralkodnak. A szavaknak értelem- és életteremtő ereje van. Az ország jövője a megszületett és megszületendő gyermekekben rejlik. A drámaíró látva láttatja, amit Reményik Sándor programszerű versében megfogalmazott:
"Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát! "
Ez a jelenlét morális immanenciája. A léthez, a magyar nemzethez való szoros kötődés, mely az író benne-létét is igazolja. Az ország él, és újra kivirágzik. Van magyar jövő idehaza.
A kötet balladaszerű versei (Ilyen ez a tél, Az esernyő titka, Adventi dramolett) a szavak melegével mondják el a történéseket. A mindennapi vagy éppen drámába hajló témát a költő tiszta egyszerűséggel, szívhez szólóan beszéli el. A fintor, a groteszk csak itt-ott bukkan fel, mint egy-egy szinkópa a zenei műben.
"Mielőtt még megszületett,
mennyi, de mennyi versmagot
elpazaroltam, engedtem az arcomon túl,
hiába fénylett a szó… "
Ez Lezsák Sándor nosztalgiába hajló vallomása arról, hogy a mindennapi gondok miatt mennyi mindenről lemond a költő, hány meg nem írt vers marad csak töredékben, csírájában. De kiérzi az olvasó, ott bujkál a remény a sorok között, hogy ez nem lehet örök állapot.
Magyar Nemzet
"…az én nyelvtanárom a magyar Biblia, Arany János és Tamási Áron"
– vallja az író egyik szereplőjével, István atyával. Színházi jeleneteiben, népszínművében a történelemi visszatekintés, a magyarságot ért tragédiák paradigmaszerűek. „A tatárok is győzni akartak.” „A törökök is.” „A Habsburgok is.” „A németek is.” „Győzni akartak a szovjetek is.” „Győzni akarnak most a maguk fajta nyugatiak is.” „Ez a mi szabadságharcunk. Honvédő háborúnk.” „Folyamatos Trianon. 110 esztendős Trianon” – adják egymásnak a szót a Szellemfalu szereplői.
Majd ugyanitt Péter, az asztalos és villanyszerelő külföldi vásárlók ostromolta falujáról, a jövőt fürkészve azt mondja: „Készül a település története is. Árpádkorabeli. Ez a kicsi falu egykor nagy templomot épített. Akkora lett a népesség, hogy kinőtte a templomot. A tatárok fölégették, a török meg a templomot hordta szét. Háromszor épült újjá a vár, míg végül a Habsburgok fölrobbantották.” Péter feleségével, Anikóval külföldön próbált új életet kezdeni, de mindketten visszatértek a faluba.
Tapasztalataikról így vall:
"Anikót is féltettem. Az utcán kerülgették, füttyögtek, sokszor volt az utcán zavargás, autókat gyújtogattak, kirakatokat törtek be. Egyszer a rendőrök minket is bevittek, mert véletlenül arra mentünk, megláttuk a rohamrendőröket, kezdtünk futni, a rendőrök utánunk, mivel nem volt nálunk se kábítószer, se röplap, egy idő után elengedtek… Spóroltunk, s ahogy összegyűlt egy komolyabb összeg, hazajöttünk, itthon is egyre több a támogatás… Két éve járunk ide, eleinte feltérképeztük az országot, ezt a helyet találtuk. Itt akarunk megtelepedni. "
Lezsák Sándor Szellemfalujában a múlt nem válik idegenné, hanem megváltozott formában beépül a jelenbe. A jelen tükrében a múlt magára eszmél, és meglátja a folytatást. Az épülő országot, ahol a magyar nyelvi kultúra, a hagyományok, az igazi értékek uralkodnak. A szavaknak értelem- és életteremtő ereje van. Az ország jövője a megszületett és megszületendő gyermekekben rejlik. A drámaíró látva láttatja, amit Reményik Sándor programszerű versében megfogalmazott:
"Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát! "
Ez a jelenlét morális immanenciája. A léthez, a magyar nemzethez való szoros kötődés, mely az író benne-létét is igazolja. Az ország él, és újra kivirágzik. Van magyar jövő idehaza.
A kötet balladaszerű versei (Ilyen ez a tél, Az esernyő titka, Adventi dramolett) a szavak melegével mondják el a történéseket. A mindennapi vagy éppen drámába hajló témát a költő tiszta egyszerűséggel, szívhez szólóan beszéli el. A fintor, a groteszk csak itt-ott bukkan fel, mint egy-egy szinkópa a zenei műben.
"Mielőtt még megszületett,
mennyi, de mennyi versmagot
elpazaroltam, engedtem az arcomon túl,
hiába fénylett a szó… "
Ez Lezsák Sándor nosztalgiába hajló vallomása arról, hogy a mindennapi gondok miatt mennyi mindenről lemond a költő, hány meg nem írt vers marad csak töredékben, csírájában. De kiérzi az olvasó, ott bujkál a remény a sorok között, hogy ez nem lehet örök állapot.
Magyar Nemzet