Címkék és klisék nélkül az autizmusról, kamaszszemmel – Peresztegi Hanna: A korosztályom és a világ számára is egyfajta üzenetet szerettem volna közvetíteni. Budapesti gimnazista, aki szabadidejében kisfilmeket forgat autizmussal élő öccséről, hogy eloszlassa a sztereotípiákat és közhiedelmeket, mellette ír, fotózik és „ötletdobozt” tart. Peresztegi Hanna a Kósa Ferenc emlékére rendezett XIX. Lakiteleki Filmszemlén tavaly év végén elnyerte a Magyar Hírlap és a Nemzeti Művelődési Intézet különdíját.
– Ötperces kisfilmjének főszereplője öccse, Mirkó, aki autizmussal él. Miért éppen róla forgatott?
– Egyrészt, mert Mirkó nagyon közel áll hozzám. Nincs is külön szobánk, az egész életünket együtt töltjük. Másrészt azt vettem észre az iskolában, hogy nagyon gyakran a „hülye” helyett, már-már szitokszóként használt kifejezés lett az „autista vagyok”. A korosztályom és a világ számára is egyfajta üzenetként a filmmel szerettem volna közvetíteni, hogy ez az állapot nem azt jelenti, hogy valaki hülye, nincs egyenlőség a két fogalom közt. Szerettem volna megmutatni, mit is jelent ez pontosan, illetve azt is, hogy együtt lehet vele élni, boldogan. Ez a Címkék nélkül fő lényege.
– Öccse mit szólt hozzá, hogy főszereplő lett?
– Mirkó nagyon szerette az egészet, különösen élvezte, hogy kamera előtt gördeszkázhat. Hatalmas élmény volt vele együtt forgatni, megmutatni a hétköznapjait. Aztán, amikor megnézte a végeredményt, az már furcsa volt neki: kívülről látni magát. Sokat beszélgettünk az egész projektről, ő is látta, hogy ez mennyire fontos. Sokszor szóba kerültek a fim eleji címkék, „bélyegek”, mit kell tenni azért, hogy eltűnjenek, hogy tudunk ezen mi változtatni. Hatalmas családi beszélgetést indított el ez – a jobbfajtából persze.
– A filmben többször visszautal az Esőember című Oscar-díjas alkotás autista főszereplője, akit Dustin Hoffmann alakít, felhasználta a zenéjét is. Miért?
– Amikor láttam, nagyon szerettem, és tudom, hogy ezzel rengetegen vannak így. Viszont e film miatt az emberekben az rögzült, hogy aki autista, az csak hülye lehet vagy zseni. Az a fajta – amit a Címkékben is mutatok –, aki minden információt megjegyez, megszámolja a földre kiöntött fogpiszkálókat és hat kártyapakli lapjait. Miközben a valóságban ez egyáltalán nem így van – ők ugyanolyan emberek, mint mi. Van köztük olyan, aki matematikában erős, aki a biológiát érti jobban, vagy éppen művészlélek. Nem lehet ezt így kisarkítani. A párhuzamokkal ezt próbáltam átadni.
– Nemcsak narrálta és rendezte a filmet, de vágta is, illetve operatőre is volt. Az iskolában tanulta mindezt? Egyáltalán honnan jön ez az érdeklődés?
– Hétévesen kezdtem rajzolni, fényképezőgépet először tizenkét évesen vettem a kezembe, és azóta is szenvedélyem a fotózás. Kilencéves korom óta írok komolyabban. Mindemellett a tanulmányi eredményeimnek hála kaptam egy ösztöndíjat, amiből vehettem új, jó fényképezőgépet, illetve egy kétszer hatvanórás tanfolyamot, ami igazából felnőtteknek szólt, de én ott lehettem, részt vehettem, és azt tanultam, amit ők. Közben rájöttem, hogy a fényképezőgépemmel rendes, profi videókat is fel lehet venni, és elkezdtem kísérletezni vele. Akkor jöttem rá, hogyan legyek kvázi operatőr. A Kőbányai Szent László Gimnázium médiatagozatára járok, és majd ilyen irányban is szeretnék továbbtanulni. A videóimat eleinte a bátyám vágta, ő informatikushallgató és érdekelte, de ahogy egyre többet csináltam, nem volt rá ideje, és akkor megtanított rá. Szóval tulajdonképpen a saját, egyszemélyes stábom vagyok. Ennek örülök, mert így mindenért én vagyok a felelős, és a végeredményre tényleg mondhatom, hogy „igen, ez az én munkám”.
– Miért nevezett a Lakiteleki Filmfesztiválra és azóta más szemlékre is?
– Összetett kérdés, mert először úgy voltam vele, hogy csak csináljuk meg, aztán közben rádöbbentem, hogy akkor éri el azt a hatást, amiért kitaláltam, ha minél többen látják. Rájöttem, meg kell próbálnom minél több emberhez eljuttatni, meg kell mutatni. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány felhívását anyukám mutatta nekem, megtetszett és jelentkeztem. Azóta már más pályázatokra is beadtam, készítettem hozzá angol fordítást és feliratot, most éppen az Országos Középiskolai Filmszemlén versenyzem vele.
– Tudja már, miről fog szólni a következő munkája?
– Ötleteim mindig vannak, de nem mindig gondolkozom filmben, van, hogy inkább írásban vagy fotóban. Úgy gondolom, ahhoz, hogy belefogjak egy újabb nagyobb projektbe, nem kell más, csak előhalászni az ötletdobozomat, és abból kiválasztani valamit. A Címkék nélkül óta csináltam egy másik filmet is, ami a virtuális életről szól. Egy lány a főszereplője, aki az Instagramon éli a tökéletes életét, miközben a valóság teljesen más… Aztán erre egyszer csak fény derül. Főleg olyan témák érdekelnek, amelyek foglalkoztatják az embereket, a kortársaimat. Ráadásul jövőre az iskolában már elkezdünk kisfilmeket forgatni az osztálytársakkal közösen, az nekem új terep lesz, akkor végre kipróbálom, milyen másokkal együtt dolgozni. Egyelőre még barátkozom a gondolattal, hogy esetleg egy ötletet, képet, ami a fejemben valahogy megjelent, ki kell adnom a kezeim közül, és nem teljesen azt kapom vissza – de izgalmas kaland lesz.
Forrás: Magyar Hírlap- Sárdi Krisztina
– Egyrészt, mert Mirkó nagyon közel áll hozzám. Nincs is külön szobánk, az egész életünket együtt töltjük. Másrészt azt vettem észre az iskolában, hogy nagyon gyakran a „hülye” helyett, már-már szitokszóként használt kifejezés lett az „autista vagyok”. A korosztályom és a világ számára is egyfajta üzenetként a filmmel szerettem volna közvetíteni, hogy ez az állapot nem azt jelenti, hogy valaki hülye, nincs egyenlőség a két fogalom közt. Szerettem volna megmutatni, mit is jelent ez pontosan, illetve azt is, hogy együtt lehet vele élni, boldogan. Ez a Címkék nélkül fő lényege.
– Öccse mit szólt hozzá, hogy főszereplő lett?
– Mirkó nagyon szerette az egészet, különösen élvezte, hogy kamera előtt gördeszkázhat. Hatalmas élmény volt vele együtt forgatni, megmutatni a hétköznapjait. Aztán, amikor megnézte a végeredményt, az már furcsa volt neki: kívülről látni magát. Sokat beszélgettünk az egész projektről, ő is látta, hogy ez mennyire fontos. Sokszor szóba kerültek a fim eleji címkék, „bélyegek”, mit kell tenni azért, hogy eltűnjenek, hogy tudunk ezen mi változtatni. Hatalmas családi beszélgetést indított el ez – a jobbfajtából persze.
– A filmben többször visszautal az Esőember című Oscar-díjas alkotás autista főszereplője, akit Dustin Hoffmann alakít, felhasználta a zenéjét is. Miért?
– Amikor láttam, nagyon szerettem, és tudom, hogy ezzel rengetegen vannak így. Viszont e film miatt az emberekben az rögzült, hogy aki autista, az csak hülye lehet vagy zseni. Az a fajta – amit a Címkékben is mutatok –, aki minden információt megjegyez, megszámolja a földre kiöntött fogpiszkálókat és hat kártyapakli lapjait. Miközben a valóságban ez egyáltalán nem így van – ők ugyanolyan emberek, mint mi. Van köztük olyan, aki matematikában erős, aki a biológiát érti jobban, vagy éppen művészlélek. Nem lehet ezt így kisarkítani. A párhuzamokkal ezt próbáltam átadni.
– Nemcsak narrálta és rendezte a filmet, de vágta is, illetve operatőre is volt. Az iskolában tanulta mindezt? Egyáltalán honnan jön ez az érdeklődés?
– Hétévesen kezdtem rajzolni, fényképezőgépet először tizenkét évesen vettem a kezembe, és azóta is szenvedélyem a fotózás. Kilencéves korom óta írok komolyabban. Mindemellett a tanulmányi eredményeimnek hála kaptam egy ösztöndíjat, amiből vehettem új, jó fényképezőgépet, illetve egy kétszer hatvanórás tanfolyamot, ami igazából felnőtteknek szólt, de én ott lehettem, részt vehettem, és azt tanultam, amit ők. Közben rájöttem, hogy a fényképezőgépemmel rendes, profi videókat is fel lehet venni, és elkezdtem kísérletezni vele. Akkor jöttem rá, hogyan legyek kvázi operatőr. A Kőbányai Szent László Gimnázium médiatagozatára járok, és majd ilyen irányban is szeretnék továbbtanulni. A videóimat eleinte a bátyám vágta, ő informatikushallgató és érdekelte, de ahogy egyre többet csináltam, nem volt rá ideje, és akkor megtanított rá. Szóval tulajdonképpen a saját, egyszemélyes stábom vagyok. Ennek örülök, mert így mindenért én vagyok a felelős, és a végeredményre tényleg mondhatom, hogy „igen, ez az én munkám”.
– Miért nevezett a Lakiteleki Filmfesztiválra és azóta más szemlékre is?
– Összetett kérdés, mert először úgy voltam vele, hogy csak csináljuk meg, aztán közben rádöbbentem, hogy akkor éri el azt a hatást, amiért kitaláltam, ha minél többen látják. Rájöttem, meg kell próbálnom minél több emberhez eljuttatni, meg kell mutatni. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány felhívását anyukám mutatta nekem, megtetszett és jelentkeztem. Azóta már más pályázatokra is beadtam, készítettem hozzá angol fordítást és feliratot, most éppen az Országos Középiskolai Filmszemlén versenyzem vele.
– Tudja már, miről fog szólni a következő munkája?
– Ötleteim mindig vannak, de nem mindig gondolkozom filmben, van, hogy inkább írásban vagy fotóban. Úgy gondolom, ahhoz, hogy belefogjak egy újabb nagyobb projektbe, nem kell más, csak előhalászni az ötletdobozomat, és abból kiválasztani valamit. A Címkék nélkül óta csináltam egy másik filmet is, ami a virtuális életről szól. Egy lány a főszereplője, aki az Instagramon éli a tökéletes életét, miközben a valóság teljesen más… Aztán erre egyszer csak fény derül. Főleg olyan témák érdekelnek, amelyek foglalkoztatják az embereket, a kortársaimat. Ráadásul jövőre az iskolában már elkezdünk kisfilmeket forgatni az osztálytársakkal közösen, az nekem új terep lesz, akkor végre kipróbálom, milyen másokkal együtt dolgozni. Egyelőre még barátkozom a gondolattal, hogy esetleg egy ötletet, képet, ami a fejemben valahogy megjelent, ki kell adnom a kezeim közül, és nem teljesen azt kapom vissza – de izgalmas kaland lesz.
Forrás: Magyar Hírlap- Sárdi Krisztina