Harminc éve szabadon 21. Az első szabad választás második fordulójában a Magyar Demokrata Fórum nagy győzelmet aratott, de nem szerzett abszolút többséget.
Antall Józsefnek ezért koalíciós partnereket kellett keresnie, egyúttal biztosítania az ország kormányozhatóságát. Mielőtt összeült az új Országgyűlés, mindkét feladatot megoldotta.
Antall Józsefnek ezért koalíciós partnereket kellett keresnie, egyúttal biztosítania az ország kormányozhatóságát. Mielőtt összeült az új Országgyűlés, mindkét feladatot megoldotta.
„Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. (…) Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna–Fekete-tenger csatorna huszadik századát. Szavazzatok ránk, akik elég régimódiak vagytok ahhoz, hogy várjatok valamit a jövőtől. Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.” Ezt írta a Beszélő c. hetilap 1990. március 24-i számában Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró, az SZDSZ ügyvivője. Cikkének befejező mondatait még barátja, Kis János, az SZDSZ elnöke is nagyon szerencsétlennek minősítette nem sokkal később.
Konrád György író, az SZDSZ egyik alapítója a választás második fordulója után így írt a Beszélő április 21-i számában: „Győzött a keresztény-nemzeti jobbközép, a szociálliberális szabad demokraták pedig elhelyezkedhetnek a balközépen. (…) A törvényesen megválasztott kormány az enyém, akkor is, ha ellenzéki vagyok. Az egész lakosság kormánya, azoké a szavazóké is, akik nem rá szavaztak, az ellenzéké is. Kívánjunk bölcsességen alapuló tekintélyt a megalakuló kormánynak. Lojálisak leszünk hozzá, mert a parlamenti többség bizalma által benne testesül meg az ország szuverenitása.”
Közjog és népfelség
A kétheti Hitel április 18-i száma vezércikként Alexa Károly főszerkesztő-helyettes, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója (a választás napja utáni virradatkor papírra vetett) gondolatait közölte: „Választottunk! 1990. április 8-án véget ért számunkra második világháború. A megszállás, a rendeletekkel kormányzó ex lex állapot. Helytartóság helyett közjog és legitim népfelség. 1990. április 8-án véget ért számunkra is a XX. század, amely egy nagy európai országot tönkretéve gigantikus mártírium volt a számunkra. Amely megtanított arra, hogy miként lehet fegyelmezetten, a veszteségeket tudatosítva jobbra törni, s európai státussá válva egy új század felé fordulni. (…) 1990. április 8-án az a nemzeti érzület, az a józan dac és hevült megfontolás diadalmaskodott, amelynek megnevezhetőségéből éppúgy kiiktathatatlan a magyar jelző, mint a demokrata, s amely egyszerre volt tett, gondolat és beszéd: fórum. Pusztaszer, Rákosmezeje, Lakitelek. Az a mozgalom kapott bizalmat, amely a nemzet bizalmából tette eddig, amit tett, s fogja tenni azt, amit muszáj és helyénvaló.”
Mi történt 1990. április 8-án, virágvasárnap? Az első szabad, demokratikus, többpárti parlamenti választás második fordulójában a szavazókörökben megjelent majdnem három és fél millió választópolgár eldöntötte, hogy ki alakíthatja meg a független magyar demokratikus kormányt. Míg a két héttel korábbi első forduló (Az első szabad választás, MH 2020.03.25.) a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ szoros versenyét hozta – a területi pártlistákon 24,73, illetve 21,39 százalékot kaptak –, a második fordulóban, amikor a 176 egyéni választókerület közül 171-ben hirdettek győztest, tarolt a Fórum. Az MDF a saját elkötelezett szavazói és a versenyből kieső pártok szimpatizánsai, az úgynevezett „átszavazók” révén a második fordulóban már 41 százalékát (az első fordulóban „csak” 26) kapta az egyéni jelöltekre leadott összes szavazatnak. Ezzel az egyéni kerületi mandátumok majdnem 65 százalékát, összesen 114 képviselői helyet nyert el, míg az SZDSZ csupán 35-öt (húsz százalék). A maradék 27-et (15 százalék) a kisebb pártok jelöltjei és függetlenek szerezték meg.
Az MDF (az egyéni, a területi és az országos listás mandátumokkal együtt) összesen 164 képviselői helyet szerzett meg a 386 tagú új Országgyűlésben, majdnem kétszer annyit, mint az SZDSZ. A mandátumok pártok közötti megoszlása és aránya ez volt:
MDF 164 42,49%
SZDSZ 92 23,83%
FKGP 44 11,40%
MSZP 33 8,55%
Fidesz 21 5,44%
KDNP 21 5,44%
Ezen kívül négy mandátumot közös pártjelölt kapott, egyet az Agrárszövetség, és hat független jelölt is bejutott a parlamentbe: összesen 11 fő (2,85%). A közös jelöltek közül egy az MDF, kettő az SZDSZ, egy pedig a Fidesz frakciójába ült be, így az Országgyűlés május 2-i alakuló ülésén az MDF-nek 165, az SZDSZ-nek 94, a Fidesznek 22 tagú volt a képviselőcsoportja.
A választási eredményből azonnal egyértelmű volt, hogy az új, szabadon választott Országgyűlésnek felelős kormány megalakítására a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Antall József kap megbízást, aki éppen április 8-án ünnepelte 58. születésnapját. Egy újságíró meg is kérdezte tőle, milyen érzés születésnapon választási győzelmet aratni. Ő örült a kérdésnek, mert így nyilvánosan elmondhatta, hogy ötvennyolc éves, az ellenoldalon álló publicisták ugyanis következetesen hatvan év fölöttiként írtak róla. Vasárnap este a Bem téri MDF-székházban egyre eufórikusabbá vált a hangulat, nagyon sokan jöttek gratulálni, s egyik egykori tanítványa azt mondta, hogy ők már a Toldy Gimnáziumban tudták, Antall Józsefre politikai vezető szerep vár. Egyik ismerőse szerint végre megérkezett a politikai professzionalizmus, egy régi vágású ismeretlen öregúr pedig azt mondta neki, hogy a depolitizált, szétvert, porrá tört gerincű értelmiség több mint negyven év után talált valakit, akivel érzelmileg és racionálisan is azonosulni tud.
„Misszionárius vagy őrült”
Természetesen nem „Auschwitz, Recsk, Kolima”, nem is „Mucsa és félelem” következett a Fórum győzelme – és az SZDSZ veresége – után, ahogy Tamás Gáspár Miklós jósolta, hanem egy szabad európai országban nemzeti, demokratikus, felelős kormányzás. Antall Józseftől már a választás előtti hónapokban személyesen értesülhettek Nyugat-Európa és az Egyesült Államok vezetői, hogy az MDF győzelme esetén milyen lesz az új kormány politikai értékrendje és irányultsága. Mint 1990. február végén Bonnban, a Konrad Adenauer Alapítvány rendezvényén tartott előadásában elmondta, az MDF a nyugat-európai típusú parlamenti demokrácia, egyúttal a magyar alkotmányos hagyományok talaján áll. Gazdaságpolitikájában a német kereszténydemokrata mintájú szociális piacgazdaság kiépítését tartja a fő céljának. Kijelentette, hogy „nemzeti erőforrásainkat, a nemzeti értékeket a huszadik évszázad vége felé is fontosnak tartjuk”, és a magyar nép identitásának megőrzése elemi fontosságú. Ezzel együtt az európai egység, európai integráció elkötelezettjei vagyunk, ami nem csupán jelszó, hiszen történelmünk során „a magyar nép nagy áldozatokat hozott Európa és a kereszténység érdekében”. Emellett fontosak számunkra a Magyarország államhatárain túl élő magyar kisebbségek, és problémáik megoldását az európai egységesítési folyamatban keressük, hangsúlyozta.
Antall tisztában volt vele, iszonyatosan nehéz feladat vár rá és kormányára a gazdasági és szociális válság által sújtott, a szocialista pártállam által végletesen eladósított és elszegényített Magyarország talpra és fejlődési pályára állítása érdekében. Ezért nyilatkozta azt kijelölt miniszterelnökként a Der Spiegel német hetilapnak: „Aki ma Magyarországon arra vállalkozik, hogy miniszterelnök legyen, annak vagy fanatikusnak, misszionáriusnak kell lennie, vagy pedig őrültnek”.
Már a kormányalakítás sem volt egyszerű feladat, hiszen az MDF-nek a kormányzóképes (abszolút) parlamenti többséghez legalább egy koalíciós partnert kellett találnia. A parlamenti matematika alapján elvi lehetőségként három párt jöhetett számításba: SZDSZ, FKGP, MSZP. A legutóbbit mint az állampárt jogutódját eleve kizárta Antall és az MDF túlnyomó többsége. A fő rivális SZDSZ-szel való nagykoalíció valószínűsége a nullánál nagyobb volt, például azért, mert a két nagy pártnak együtt kétharmados (alkotmányozó) többsége lett volna, ami a súlyos gazdasági és társadalmi helyzetben megkönnyíthette a nehéz és fájdalmas döntések elfogadtatását. Érdekes, hogy a szabad demokraták rövid ideig, bizonyos feltételekkel hajlandók lettek volna a nagykoalícióra, annak ellenére, hogy vezetőik rosszabb véleménnyel voltak a Fórumról és vezetőiről, mint azok róluk. Az akkori véleményvezér sajtó, befolyásos politikai elemzők, önjelölt megmondóemberek, sőt a háttérben Soros György is a nagykoalíció összehozásán dolgoztak. Ez mégis csupán elvi lehetőség volt, nem gyakorlati. Antall szűk körben többször elmondott, félig komoly tréfája szerint az MDF–SZDSZ-koalíció esetén nem tudná garantálni a kormányüléseken a miniszterek testi épségét. És már a választás éjszakáján azt mondta, ha az SZDSZ tárcákat kapna, akkor szekérvárakká építené ki saját minisztériumait, s a jóisten se tudná azokból kifüstölni őket. (Hogy milyen jól látta a dolgokat, azt később Horn Gyula és az MSZP megtapasztalta az SZDSZ-szel kapcsolatban az 1994–1998 közötti koalíciós kormányzás során.)
A lehetőségeket profi politikusként mérlegelő Antall hamarosan az egyetlen reális, életszerű opciót választotta, így a „természetes” (jobbközép) szövetségesekkel, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal kötendő koalíciót javasolta az MDF országos gyűlésének, amely meg is adta neki a felhatalmazást az ezt célzó tárgyalásokra. A hárompárti koalíció 59,5 százalékos mandátumarányát – történelmi előképként – a Független Kisgazdapárt 1945. november 4-i választási győzelmével (amely a szavazatok 57, a mandátumok majdnem 60 százalékát szerezte meg) állította párhuzamba. Arra utalt, hogy Magyarországon több mint négy évtized elteltével is ilyen stabil a nemzeti konzervatív, kisgazda, kereszténydemokrata politika társadalmi támogatottsága. Érdemes megemlíteni (különösen az 1998-as Fidesz–FKGP–MDF koalíciókötés ismeretében), hogy 1990 áprilisában az MDF-ben sokan szívesen látták volna a Fideszt is a koalíciós kormányban. Ezt azonban nemcsak Antall, de az akkori, csupán 22 képviselővel rendelkező, de nagy jövő előtt álló Fidesz sem tartotta célszerűnek, így ez az elméleti lehetőség gyorsan lekerült a napirendről.
Csapda és alku
Így egyetlen probléma maradt Antall számára: a kétharmados törvények miatt az SZDSZ (az MSZP és a Fidesz segítségével) megbéníthatta volna a kormányzást. Az 1989. októberi alkotmánymódosítás – a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalások eredményeként – szinte főszabályként illesztette a minősített, kétharmados többség elvét a parlamenti döntéshozatalba. A hatalommegosztás radikalizálása, a kormányzattal szembeni masszív ellensúlyok felállítása 1989 őszén valóban indokolt volt az ellenzéki pártok részéről az akkor még domináns állampárttal szemben, de az 1990. tavaszi választások után ez a parlamentáris kormányzás alkotmányos akadályává vált.
A csapdahelyzetből két módon lehetett kijutni: vagy nagykoalíciót kötni az SZDSZ-szel, vagy megállapodni vele a kétharmados törvények számának radikális csökkentéséről és a kormány, különösen a kormányfő alkotmányos jogállásának megerősítéséről. A leendő kormányfő az utóbbit választotta – így született meg április végére az MDF–SZDSZ pártközi megállapodás. A paktummal Antallnak sikerült elérnie az ország kormányozhatóságát, cserébe viszont elfogadta, hogy az SZDSZ egyik vezetője, mégpedig Göncz Árpád legyen az új Országgyűlés elnöke, majd pedig a parlament – tehát nem a nép! – által (haladéktalanul) megválasztandó köztársasági elnök. Hogy ezért az alkuért mekkora árat kellett fizetnie az MDF-nek, a miniszterelnöknek, és az egész országnak, az hamarosan kiderült… De mindenről majd a maga idejében beszélünk.
Forrás: Magyar Hírlap
Konrád György író, az SZDSZ egyik alapítója a választás második fordulója után így írt a Beszélő április 21-i számában: „Győzött a keresztény-nemzeti jobbközép, a szociálliberális szabad demokraták pedig elhelyezkedhetnek a balközépen. (…) A törvényesen megválasztott kormány az enyém, akkor is, ha ellenzéki vagyok. Az egész lakosság kormánya, azoké a szavazóké is, akik nem rá szavaztak, az ellenzéké is. Kívánjunk bölcsességen alapuló tekintélyt a megalakuló kormánynak. Lojálisak leszünk hozzá, mert a parlamenti többség bizalma által benne testesül meg az ország szuverenitása.”
Közjog és népfelség
A kétheti Hitel április 18-i száma vezércikként Alexa Károly főszerkesztő-helyettes, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója (a választás napja utáni virradatkor papírra vetett) gondolatait közölte: „Választottunk! 1990. április 8-án véget ért számunkra második világháború. A megszállás, a rendeletekkel kormányzó ex lex állapot. Helytartóság helyett közjog és legitim népfelség. 1990. április 8-án véget ért számunkra is a XX. század, amely egy nagy európai országot tönkretéve gigantikus mártírium volt a számunkra. Amely megtanított arra, hogy miként lehet fegyelmezetten, a veszteségeket tudatosítva jobbra törni, s európai státussá válva egy új század felé fordulni. (…) 1990. április 8-án az a nemzeti érzület, az a józan dac és hevült megfontolás diadalmaskodott, amelynek megnevezhetőségéből éppúgy kiiktathatatlan a magyar jelző, mint a demokrata, s amely egyszerre volt tett, gondolat és beszéd: fórum. Pusztaszer, Rákosmezeje, Lakitelek. Az a mozgalom kapott bizalmat, amely a nemzet bizalmából tette eddig, amit tett, s fogja tenni azt, amit muszáj és helyénvaló.”
Mi történt 1990. április 8-án, virágvasárnap? Az első szabad, demokratikus, többpárti parlamenti választás második fordulójában a szavazókörökben megjelent majdnem három és fél millió választópolgár eldöntötte, hogy ki alakíthatja meg a független magyar demokratikus kormányt. Míg a két héttel korábbi első forduló (Az első szabad választás, MH 2020.03.25.) a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ szoros versenyét hozta – a területi pártlistákon 24,73, illetve 21,39 százalékot kaptak –, a második fordulóban, amikor a 176 egyéni választókerület közül 171-ben hirdettek győztest, tarolt a Fórum. Az MDF a saját elkötelezett szavazói és a versenyből kieső pártok szimpatizánsai, az úgynevezett „átszavazók” révén a második fordulóban már 41 százalékát (az első fordulóban „csak” 26) kapta az egyéni jelöltekre leadott összes szavazatnak. Ezzel az egyéni kerületi mandátumok majdnem 65 százalékát, összesen 114 képviselői helyet nyert el, míg az SZDSZ csupán 35-öt (húsz százalék). A maradék 27-et (15 százalék) a kisebb pártok jelöltjei és függetlenek szerezték meg.
Az MDF (az egyéni, a területi és az országos listás mandátumokkal együtt) összesen 164 képviselői helyet szerzett meg a 386 tagú új Országgyűlésben, majdnem kétszer annyit, mint az SZDSZ. A mandátumok pártok közötti megoszlása és aránya ez volt:
MDF 164 42,49%
SZDSZ 92 23,83%
FKGP 44 11,40%
MSZP 33 8,55%
Fidesz 21 5,44%
KDNP 21 5,44%
Ezen kívül négy mandátumot közös pártjelölt kapott, egyet az Agrárszövetség, és hat független jelölt is bejutott a parlamentbe: összesen 11 fő (2,85%). A közös jelöltek közül egy az MDF, kettő az SZDSZ, egy pedig a Fidesz frakciójába ült be, így az Országgyűlés május 2-i alakuló ülésén az MDF-nek 165, az SZDSZ-nek 94, a Fidesznek 22 tagú volt a képviselőcsoportja.
A választási eredményből azonnal egyértelmű volt, hogy az új, szabadon választott Országgyűlésnek felelős kormány megalakítására a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Antall József kap megbízást, aki éppen április 8-án ünnepelte 58. születésnapját. Egy újságíró meg is kérdezte tőle, milyen érzés születésnapon választási győzelmet aratni. Ő örült a kérdésnek, mert így nyilvánosan elmondhatta, hogy ötvennyolc éves, az ellenoldalon álló publicisták ugyanis következetesen hatvan év fölöttiként írtak róla. Vasárnap este a Bem téri MDF-székházban egyre eufórikusabbá vált a hangulat, nagyon sokan jöttek gratulálni, s egyik egykori tanítványa azt mondta, hogy ők már a Toldy Gimnáziumban tudták, Antall Józsefre politikai vezető szerep vár. Egyik ismerőse szerint végre megérkezett a politikai professzionalizmus, egy régi vágású ismeretlen öregúr pedig azt mondta neki, hogy a depolitizált, szétvert, porrá tört gerincű értelmiség több mint negyven év után talált valakit, akivel érzelmileg és racionálisan is azonosulni tud.
„Misszionárius vagy őrült”
Természetesen nem „Auschwitz, Recsk, Kolima”, nem is „Mucsa és félelem” következett a Fórum győzelme – és az SZDSZ veresége – után, ahogy Tamás Gáspár Miklós jósolta, hanem egy szabad európai országban nemzeti, demokratikus, felelős kormányzás. Antall Józseftől már a választás előtti hónapokban személyesen értesülhettek Nyugat-Európa és az Egyesült Államok vezetői, hogy az MDF győzelme esetén milyen lesz az új kormány politikai értékrendje és irányultsága. Mint 1990. február végén Bonnban, a Konrad Adenauer Alapítvány rendezvényén tartott előadásában elmondta, az MDF a nyugat-európai típusú parlamenti demokrácia, egyúttal a magyar alkotmányos hagyományok talaján áll. Gazdaságpolitikájában a német kereszténydemokrata mintájú szociális piacgazdaság kiépítését tartja a fő céljának. Kijelentette, hogy „nemzeti erőforrásainkat, a nemzeti értékeket a huszadik évszázad vége felé is fontosnak tartjuk”, és a magyar nép identitásának megőrzése elemi fontosságú. Ezzel együtt az európai egység, európai integráció elkötelezettjei vagyunk, ami nem csupán jelszó, hiszen történelmünk során „a magyar nép nagy áldozatokat hozott Európa és a kereszténység érdekében”. Emellett fontosak számunkra a Magyarország államhatárain túl élő magyar kisebbségek, és problémáik megoldását az európai egységesítési folyamatban keressük, hangsúlyozta.
Antall tisztában volt vele, iszonyatosan nehéz feladat vár rá és kormányára a gazdasági és szociális válság által sújtott, a szocialista pártállam által végletesen eladósított és elszegényített Magyarország talpra és fejlődési pályára állítása érdekében. Ezért nyilatkozta azt kijelölt miniszterelnökként a Der Spiegel német hetilapnak: „Aki ma Magyarországon arra vállalkozik, hogy miniszterelnök legyen, annak vagy fanatikusnak, misszionáriusnak kell lennie, vagy pedig őrültnek”.
Már a kormányalakítás sem volt egyszerű feladat, hiszen az MDF-nek a kormányzóképes (abszolút) parlamenti többséghez legalább egy koalíciós partnert kellett találnia. A parlamenti matematika alapján elvi lehetőségként három párt jöhetett számításba: SZDSZ, FKGP, MSZP. A legutóbbit mint az állampárt jogutódját eleve kizárta Antall és az MDF túlnyomó többsége. A fő rivális SZDSZ-szel való nagykoalíció valószínűsége a nullánál nagyobb volt, például azért, mert a két nagy pártnak együtt kétharmados (alkotmányozó) többsége lett volna, ami a súlyos gazdasági és társadalmi helyzetben megkönnyíthette a nehéz és fájdalmas döntések elfogadtatását. Érdekes, hogy a szabad demokraták rövid ideig, bizonyos feltételekkel hajlandók lettek volna a nagykoalícióra, annak ellenére, hogy vezetőik rosszabb véleménnyel voltak a Fórumról és vezetőiről, mint azok róluk. Az akkori véleményvezér sajtó, befolyásos politikai elemzők, önjelölt megmondóemberek, sőt a háttérben Soros György is a nagykoalíció összehozásán dolgoztak. Ez mégis csupán elvi lehetőség volt, nem gyakorlati. Antall szűk körben többször elmondott, félig komoly tréfája szerint az MDF–SZDSZ-koalíció esetén nem tudná garantálni a kormányüléseken a miniszterek testi épségét. És már a választás éjszakáján azt mondta, ha az SZDSZ tárcákat kapna, akkor szekérvárakká építené ki saját minisztériumait, s a jóisten se tudná azokból kifüstölni őket. (Hogy milyen jól látta a dolgokat, azt később Horn Gyula és az MSZP megtapasztalta az SZDSZ-szel kapcsolatban az 1994–1998 közötti koalíciós kormányzás során.)
A lehetőségeket profi politikusként mérlegelő Antall hamarosan az egyetlen reális, életszerű opciót választotta, így a „természetes” (jobbközép) szövetségesekkel, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal kötendő koalíciót javasolta az MDF országos gyűlésének, amely meg is adta neki a felhatalmazást az ezt célzó tárgyalásokra. A hárompárti koalíció 59,5 százalékos mandátumarányát – történelmi előképként – a Független Kisgazdapárt 1945. november 4-i választási győzelmével (amely a szavazatok 57, a mandátumok majdnem 60 százalékát szerezte meg) állította párhuzamba. Arra utalt, hogy Magyarországon több mint négy évtized elteltével is ilyen stabil a nemzeti konzervatív, kisgazda, kereszténydemokrata politika társadalmi támogatottsága. Érdemes megemlíteni (különösen az 1998-as Fidesz–FKGP–MDF koalíciókötés ismeretében), hogy 1990 áprilisában az MDF-ben sokan szívesen látták volna a Fideszt is a koalíciós kormányban. Ezt azonban nemcsak Antall, de az akkori, csupán 22 képviselővel rendelkező, de nagy jövő előtt álló Fidesz sem tartotta célszerűnek, így ez az elméleti lehetőség gyorsan lekerült a napirendről.
Csapda és alku
Így egyetlen probléma maradt Antall számára: a kétharmados törvények miatt az SZDSZ (az MSZP és a Fidesz segítségével) megbéníthatta volna a kormányzást. Az 1989. októberi alkotmánymódosítás – a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalások eredményeként – szinte főszabályként illesztette a minősített, kétharmados többség elvét a parlamenti döntéshozatalba. A hatalommegosztás radikalizálása, a kormányzattal szembeni masszív ellensúlyok felállítása 1989 őszén valóban indokolt volt az ellenzéki pártok részéről az akkor még domináns állampárttal szemben, de az 1990. tavaszi választások után ez a parlamentáris kormányzás alkotmányos akadályává vált.
A csapdahelyzetből két módon lehetett kijutni: vagy nagykoalíciót kötni az SZDSZ-szel, vagy megállapodni vele a kétharmados törvények számának radikális csökkentéséről és a kormány, különösen a kormányfő alkotmányos jogállásának megerősítéséről. A leendő kormányfő az utóbbit választotta – így született meg április végére az MDF–SZDSZ pártközi megállapodás. A paktummal Antallnak sikerült elérnie az ország kormányozhatóságát, cserébe viszont elfogadta, hogy az SZDSZ egyik vezetője, mégpedig Göncz Árpád legyen az új Országgyűlés elnöke, majd pedig a parlament – tehát nem a nép! – által (haladéktalanul) megválasztandó köztársasági elnök. Hogy ezért az alkuért mekkora árat kellett fizetnie az MDF-nek, a miniszterelnöknek, és az egész országnak, az hamarosan kiderült… De mindenről majd a maga idejében beszélünk.
Forrás: Magyar Hírlap