A ma is magyar többségű Révkomáromban hosszas jogi küzdelmeket követően 10 évvel ezelőtt állították föl a református templomkertben az akkor és tudomásom szerint ma is egyetlen felvidéki Trianon-emlékművet. Az évente megtartott emlékező program istentisztelettel kezdődik, az emlékműnél tartják a tényleges megemlékezést, majd a rendszerint nagyszámú résztvevők átvonulnak a Duna-hídon Dél-Komáromba, ahol a program folytatódik. Az idei, jubileumi eseményre a névtáblák tanúsága szerint több mint 50 felvidéki és dél-komáromi, valamint számos más magyarországi településről érkeztek vendégek.
A megemlékezésen beszédet mondott Pordány László, nyugalmazott nagykövet, a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója, amit az alábbiakban teljes egészében közlünk.
A megemlékezésen beszédet mondott Pordány László, nyugalmazott nagykövet, a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója, amit az alábbiakban teljes egészében közlünk.
Hölgyeim és uraim,
Tisztelt magyar honfitársaim,
Megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, Klapka György és Jókai Mór városában, Révkomáromban, ahol negyed századdal ezelőtt a felvidéki magyarság legnagyobb összejövetelét tartották; bizonyára még sokan emlékeznek rá. És köszönöm a meghívást Feszty Zsolt elnök úrnak.
A magyar országgyűlés és a magyar kormány néhány évvel ezelőtt a megbékélés és a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a trianoni diktátum évfordulóját. Ne felejtsük el azonban, hogy eredetileg gyásznapról van szó, és ha lenne egyáltalán értelme a szónak, azt mondhatnánk, hogy gyászünnepséget tartunk.
Ezeréves, egységes és kisebbségeit mindig tisztelő országot és nemzetet szakítottak darabjaira a Párizs melletti Nagy Trianon kastélyban aláírt döntéssel 99 évvel ezelőtt, és hogy most csak a Felvidékről beszéljünk, tettek egy soha nem létezett állam részévé közel színmagyar területeket és magyar állampolgárokat. Önök jól tudják, hogy Komárom lakossága túlnyomó részt magyar volt, közel ugyanúgy pl. Érsekújvár, de felerészben vagy többségében Eperjes vagy Nyitra szintén. A keleti nagyváros, a Rákócziak és Márai Sándor városa, a magyar polgárság egyik nagy történelmi központja, Kassa legalább háromnegyed részben volt magyar és maga a koronázó város, Pozsony is közel felerészben, miközben a másik fele sem szlovák, hanem javarészt német volt, mint tudják, Pressburg néven; a város mostani hivatalos nevét nem sokkal Trianon előtt, végső soron már arra készülve találták ki. És sorolhatnánk elcsatolt városaink és vidékeink neveit tovább.
Ma is szinte érthetetlen, miképpen utalhatták ezeket a városokat a „béke” nevében egyetlen tollvonással idegen hatalmak uralma alá. Méghozzá magukat felelősnek képzelő politikusok. Persze tudjuk: nem felelős politikusok, hanem bosszút lihegő felelőtlen nemzetközi bűnözők voltak. Amellett, hogy nemzetgyilkossági kísérletet követtek el – majdnem sikerrel – elvetették egyúttal a II. világháború magvait. Ami két évtizeden belül óhatatlanul be is következett. De előbb még a visszacsatolásokkal kísérletek történtek a jóvátételre, persze nem a bűnösök részéről. Masaryk elnök hajlandó lett volna legalább a színmagyar Csallóköz visszaadásáról tárgyalni, amiből azután különböző okok miatt nem lett semmi. Végül mégis történtek jóvátételek. Elsőnek a Felvidék magyar lakta része tért vissza, az I. bécsi döntés nyomán 1938-ban. Akkor, december 5-én, éppen itt Komárom közelében, a medvei hadihídon léptek legelőször magyar honvédek a visszatért országrész földjére. A bevonuló honvédeket üdvrivalgás és örömkönny kísérte.
Megjegyzem: az összes területi döntés közül ez volt a legigazságosabb, a visszanyert területek közül a legnagyobb részben, közel 90%-ban magyar-lakta föld volt.
Sajnos, gyarapodásunk rövid életű volt. Hamarosan nemcsak oda lett ismét minden elveszett terület, de még nőtt is a veszteség a trianoni határokhoz képest, például Pozsony alatt három magyar falu elcsatolásával. Tudjuk: a Felvidék esetében pedig hamarosan külön tragédia érte a magyarságot: a benesi dekrétumok nyomán százezrek életét keserítették meg a kényszerű lakosságcserék és a kitelepítések.
Azóta eltelt háromnegyed évszázad és a csonka ország lakosai között ma már vannak, akik unják, hogy az anyaország és legújabban az Orbán-kormány folyamatosan törődik az elszakított területek magyarságával. Trianon történelem, rég elmúlt, nem számít ma már, fölösleges nosztalgiáznunk – mondják. Én pedig és hozzám hasonlóan sokan azt gondoljuk és mondjuk, hogy ezek az emberek mélységesen ostobák és szégyenletesen tévednek; nemzeti tudatukat elvesztették és a hazaszeretet érzését hírből sem ismerik.
Azért tévednek, mert Trianon nagyon is velünk élő történelem, lehet, hogy nem annyira a maradék ország mindennapjai, hanem azoknak és utódaiknak, vagyis Önöknek a számára, akik kisebbségben élték és élik le az életüket, az elszakítottság megpróbáltatásaival a saját szülőföldjükön. Közben egyfolytában fogyatkozunk. A Trianon óta eltelt 100 évben az elszakított magyarság létszáma összességében legalább megfeleződött.
De jó hír, és a magyarság szívósságát mutatja, hogy még mindig itt vagyunk, és még mindig mi vagyunk a legnagyobb nép a Kárpát medencében. És ne felejtsük el: a törökök 150 évig éltek a nyakunkon, mégsem váltunk törökké.
De törekednünk kell a megbékélésre. Meggyőződésem, hogy nekünk alapvetően nem a román, szlovák vagy szerb néppel van bajunk, akiknek egy részét különböző időszakokban félrevezették és ellenünk uszították magyarellenes vezetőik.
A többségi államoknak be kell látniuk, hogy most az ő kezükben van a cselekvés követelménye és lehetősége. De úgy nem lehet, hogy közben Malina Hedvig esetétől a magyar himnusz betiltásáig terjed a jogfosztások, az atrocitások, a látványos vagy kevésbé látványos, az anyaországban nem is ismert, mindennapos elnyomás folyamata.
És mit tehetnek Önök? - Szerintem nagyon sokat, talán különösen most, amikor már nyíltan és hivatalosan is mögöttük áll Magyarország, és lakói nagyobbik részének együttérzése és támogatása. Itt csak egyetlen dologra hívnám föl a figyelmüket. Kérem, hogy tegyenek meg minden lehetőt nyelvünk megtartásáért, és műveléséért, a családi életben, az oktatásban, a kultúrában és minden lehetséges területen. Ez önmagában nem elégséges, de rendkívül fontos. Úgy tudom, sokan vannak Önök között, akik dacolva a kedvezőtlen körülményekkel cselekvően részt vesznek nyelvünk művelésében és megőrzésében. Érdemeik múlhatatlanok, mert ezzel nemcsak maguk és közvetlen környezetük, hanem az egész nemzet megtartásában vállalnak szerepet. Mert nyelvünk megőrzése nemzeti megmaradásunk egyik elsődleges és legfontosabb záloga.
Kérem, ne feledjék: Nyelvében él a nemzet.
Köszönöm.
Tisztelt magyar honfitársaim,
Megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, Klapka György és Jókai Mór városában, Révkomáromban, ahol negyed századdal ezelőtt a felvidéki magyarság legnagyobb összejövetelét tartották; bizonyára még sokan emlékeznek rá. És köszönöm a meghívást Feszty Zsolt elnök úrnak.
A magyar országgyűlés és a magyar kormány néhány évvel ezelőtt a megbékélés és a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a trianoni diktátum évfordulóját. Ne felejtsük el azonban, hogy eredetileg gyásznapról van szó, és ha lenne egyáltalán értelme a szónak, azt mondhatnánk, hogy gyászünnepséget tartunk.
Ezeréves, egységes és kisebbségeit mindig tisztelő országot és nemzetet szakítottak darabjaira a Párizs melletti Nagy Trianon kastélyban aláírt döntéssel 99 évvel ezelőtt, és hogy most csak a Felvidékről beszéljünk, tettek egy soha nem létezett állam részévé közel színmagyar területeket és magyar állampolgárokat. Önök jól tudják, hogy Komárom lakossága túlnyomó részt magyar volt, közel ugyanúgy pl. Érsekújvár, de felerészben vagy többségében Eperjes vagy Nyitra szintén. A keleti nagyváros, a Rákócziak és Márai Sándor városa, a magyar polgárság egyik nagy történelmi központja, Kassa legalább háromnegyed részben volt magyar és maga a koronázó város, Pozsony is közel felerészben, miközben a másik fele sem szlovák, hanem javarészt német volt, mint tudják, Pressburg néven; a város mostani hivatalos nevét nem sokkal Trianon előtt, végső soron már arra készülve találták ki. És sorolhatnánk elcsatolt városaink és vidékeink neveit tovább.
Ma is szinte érthetetlen, miképpen utalhatták ezeket a városokat a „béke” nevében egyetlen tollvonással idegen hatalmak uralma alá. Méghozzá magukat felelősnek képzelő politikusok. Persze tudjuk: nem felelős politikusok, hanem bosszút lihegő felelőtlen nemzetközi bűnözők voltak. Amellett, hogy nemzetgyilkossági kísérletet követtek el – majdnem sikerrel – elvetették egyúttal a II. világháború magvait. Ami két évtizeden belül óhatatlanul be is következett. De előbb még a visszacsatolásokkal kísérletek történtek a jóvátételre, persze nem a bűnösök részéről. Masaryk elnök hajlandó lett volna legalább a színmagyar Csallóköz visszaadásáról tárgyalni, amiből azután különböző okok miatt nem lett semmi. Végül mégis történtek jóvátételek. Elsőnek a Felvidék magyar lakta része tért vissza, az I. bécsi döntés nyomán 1938-ban. Akkor, december 5-én, éppen itt Komárom közelében, a medvei hadihídon léptek legelőször magyar honvédek a visszatért országrész földjére. A bevonuló honvédeket üdvrivalgás és örömkönny kísérte.
Megjegyzem: az összes területi döntés közül ez volt a legigazságosabb, a visszanyert területek közül a legnagyobb részben, közel 90%-ban magyar-lakta föld volt.
Sajnos, gyarapodásunk rövid életű volt. Hamarosan nemcsak oda lett ismét minden elveszett terület, de még nőtt is a veszteség a trianoni határokhoz képest, például Pozsony alatt három magyar falu elcsatolásával. Tudjuk: a Felvidék esetében pedig hamarosan külön tragédia érte a magyarságot: a benesi dekrétumok nyomán százezrek életét keserítették meg a kényszerű lakosságcserék és a kitelepítések.
Azóta eltelt háromnegyed évszázad és a csonka ország lakosai között ma már vannak, akik unják, hogy az anyaország és legújabban az Orbán-kormány folyamatosan törődik az elszakított területek magyarságával. Trianon történelem, rég elmúlt, nem számít ma már, fölösleges nosztalgiáznunk – mondják. Én pedig és hozzám hasonlóan sokan azt gondoljuk és mondjuk, hogy ezek az emberek mélységesen ostobák és szégyenletesen tévednek; nemzeti tudatukat elvesztették és a hazaszeretet érzését hírből sem ismerik.
Azért tévednek, mert Trianon nagyon is velünk élő történelem, lehet, hogy nem annyira a maradék ország mindennapjai, hanem azoknak és utódaiknak, vagyis Önöknek a számára, akik kisebbségben élték és élik le az életüket, az elszakítottság megpróbáltatásaival a saját szülőföldjükön. Közben egyfolytában fogyatkozunk. A Trianon óta eltelt 100 évben az elszakított magyarság létszáma összességében legalább megfeleződött.
De jó hír, és a magyarság szívósságát mutatja, hogy még mindig itt vagyunk, és még mindig mi vagyunk a legnagyobb nép a Kárpát medencében. És ne felejtsük el: a törökök 150 évig éltek a nyakunkon, mégsem váltunk törökké.
De törekednünk kell a megbékélésre. Meggyőződésem, hogy nekünk alapvetően nem a román, szlovák vagy szerb néppel van bajunk, akiknek egy részét különböző időszakokban félrevezették és ellenünk uszították magyarellenes vezetőik.
A többségi államoknak be kell látniuk, hogy most az ő kezükben van a cselekvés követelménye és lehetősége. De úgy nem lehet, hogy közben Malina Hedvig esetétől a magyar himnusz betiltásáig terjed a jogfosztások, az atrocitások, a látványos vagy kevésbé látványos, az anyaországban nem is ismert, mindennapos elnyomás folyamata.
És mit tehetnek Önök? - Szerintem nagyon sokat, talán különösen most, amikor már nyíltan és hivatalosan is mögöttük áll Magyarország, és lakói nagyobbik részének együttérzése és támogatása. Itt csak egyetlen dologra hívnám föl a figyelmüket. Kérem, hogy tegyenek meg minden lehetőt nyelvünk megtartásáért, és műveléséért, a családi életben, az oktatásban, a kultúrában és minden lehetséges területen. Ez önmagában nem elégséges, de rendkívül fontos. Úgy tudom, sokan vannak Önök között, akik dacolva a kedvezőtlen körülményekkel cselekvően részt vesznek nyelvünk művelésében és megőrzésében. Érdemeik múlhatatlanok, mert ezzel nemcsak maguk és közvetlen környezetük, hanem az egész nemzet megtartásában vállalnak szerepet. Mert nyelvünk megőrzése nemzeti megmaradásunk egyik elsődleges és legfontosabb záloga.
Kérem, ne feledjék: Nyelvében él a nemzet.
Köszönöm.