Lezsák Sándor: A pásztor, akinek társai elmentek Megváltót nézni

Advent idején évtizedek óta nem tudok elcsöndesedni. Ahogy közeledünk a Szentestéhez, a betlehemi jászolhoz, úgy növekedik bennem a nyugtalanság. Lelkemben él, nyújtózkodik ama képzeletbeli pásztor, akinek társai elmentek Megváltót nézni, ő meg a nyáj mellett maradt, hogy a vérszomjas vadakkal szemben megvédje a bárányokat.

Gabriella feleségem családja és az én szüleim karácsonyi hagyománya megújult bennünk és körülöttünk. Ha engedi az Alattomos Vírus, akkor az idén is velünk lesz Lajos bátyám, aki egyedül él Komáromban. Az ünnepi vacsora mennyei hangulatot erősít a halászlétől a mákos bobájkáig. Csengettyű hangjával hívom a családot a csillogó, ragyogó, arcunkat ragyogtató fenyőfához. Szikráznak a csillagszórók, énekeljük a Mennyből az angyalt, egymást köszöntjük, ajándékozunk.

A mi családi szertartásunk része immár évtizedek óta, hogy mindig elmondom azt a versikét, amit az Édesanyám hozott a Bodrogközből és minden Szenteste elmondta a Mennyből az angyal után – mi megtanultuk, és mormolja velem immár mind a nyolc unokám is:

„Eljött a nap, mit várva vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím elhozták
A halkan szálló angyalok.

Köszönjük neked, édes Jézus,
Hogy szíved minket így szeret,
S az angyalok dalával együtt
Dicsőítjük ma szent neved!

S ha elmúlik majd a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot
Szeresd, ó édes Istenünk.”

Ajándékozás közben Anna lányom cikkekre vág egy szép piros almát. Eszünk belőle, és ez a tudatunkban a családi összetartozást jelképezi. Ekkor még erősebben gondolok a nyájat védelmező pásztorra, akinek társai elmentek Megváltót nézni.

Lezsák Sándor
író, az Országgyűlés alelnöke

vasarnap.hu