Gérecz Attila költő, válogatott öttusázó, ’56-os szabadságharcos 27 évnyi élete immáron jelképpé vált. Versei és személyes sorsának emléke túlélték a teljes elhallgatás évtizedeit. Az utóbbi években igaz felfigyeltek alkotásaira, de még mindig nem él a köztudatban a neve – tudtuk meg azon a november 7-ei budapesti megemlékezésen, amit a mártír emléktáblája előtt tartottak a VII. kerületi Klauzál téren.
A rendezvény előtt, a szervező Törzsök Eduától, Gérecz Attila rokonától, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezetőtanárától megtudtuk, hogy 30 éve szerveznek megemlékezéseket, koszorúzásokat november 7-én, arra emlékezve, hogy „1956. november 7-én vesztette életét Attila, és itt a téren volt ideiglenes sírhelye.”
Vagyunk ugyanaz az erő, amely ezer év óta fenntartotta, és amelyik ma újra felemelte ezt az országot
Nemzeti imánk eléneklése után Kovács J. István a Térszínház művésze olvasta fel Gérecz Attila 1956. november 3-ai kiáltványát.
„Magyar Ifjak! Bajtársaink!
Szólok a forradalmi ifjúsághoz, a volt politikai foglyok ifjúsága, a börtönökből kiszabadított fiatal magyar költő- és művésznemzedék nevében.
A forradalmat kivívtuk, és az eredmények beszélnek önmagukért. De hibáinkról nincs szó. A magyar ifjúságot dédelgetik, mint a világ valamilyen újszülöttjét; mindenki beszél róluk és helyettük, s a mi hangunk egyre halkabbá lesz a növekvő hangzavarban. Hát kiáltsunk még egyet utoljára, de ez a kiáltás legyen a legmesszebb harsanó. Nem! – és ezerszer nem! Nem vagyunk újszülöttje, sem megtalált gyermeke senkinek és semminek. Vagyunk ugyanaz az erő, amely ezer év óta fenntartotta, és amelyik ma újra felemelte ezt az országot. Felemelte ezt a véres földet és zászlóba, piros-fehér-zöldbe borította, úgy, mint azt az agyonlőtt leányt emelte feje fölé a forradalmi tömeg a Szabad Nép székháza megrohanásánál.
Ma ez a tömeg ott tolong az újságárusbódék, az alakuló pártok bejárata előtt, és boldog: élvezi a szabadságot. Ez a tömeg, amelyik oly kacagó és naiv: ez a mi gyermekünk. Naiv, mert játszik. Játszik mindenfélét. Alakítja a gitt-egyleteket és napilapokat, sorra egymásután. És a mi gyermekünk. Mert mi szültük ujjá, mert mi örülünk az ő boldogságának, mert ez a nép a mi népünk.
De aki játszik a nép szabadságával, el is ejtheti azt.
Akinek az ország legváltságosabb [!] pillanataiban fontosabbnak tűnik megalakítani az ezeregyedik érdekszervezetecskét, párthelyiséget vagy sajtóterméket, mint fogcsikorgatva megvédeni megszerzett jogait és függetlenségét, az igenis túl éretlen ahhoz, hogy teljesen magára hagyjuk.
A mi harcunk tehát nem ért és nem érhet még véget. Ha eddig fegyverrel, most majd gondolattal kell rá vigyáznunk.
A forradalmi ifjúság világnézete ma egységesebb minden papírszagú dogmatizmusnál és úgynevezett tudományos alapú ideológiánál. A mi felfogásunk ösztönös, tudatos és akarati.
Hiszünk a fejlődő világmindenségben, hiszünk a tökéletesedő emberisében, hiszünk az alkotásban.
Valljuk, hogy a fejlődés útja a tett és a tett lehetősége a szabadság.
Tehát csak alakuljatok, pártok, hallassátok hangotokat, napilapok.
Így nő majd, így fejlődik népünk, ez adja meg az öntudatát és legfőképpen a nyugalmát.
De mi ebben a játékban még nem vehetünk részt. Mi nem alakulhatunk át önfeledten játszadozó csoportocskákká. Mi ebben nem vehetünk, és egyenlőre nem is fogunk részt venni. A magyar ifjúság felette áll minden csoportnak, érdekszervezetnek és alakuló politikai pártnak. Mi majd őrködünk felettük, vigyázunk értékeikre, és megvédjük tisztaságukat. Megmaradunk egységesnek, fegyverrel, szóval és gondolattal.
Nem tűrünk meg semmit, ami veszélyezteti kiharcolt szabadságunkat, semmit, ami szétbomlaszthatná végre igazán összeforrott nemzetünket.
Nem tűrünk meg eszmét, amelynek alapját bármiféle diktatúra képezi. Diktatúra – akármi szép frázissal kendőzött is – mindig, mindenkor személyekhez kötött, tehát önkényuralom. A terrorból pedig elég volt.
Pirossága nem az egészség színe, hanem a fekély gyulladtsága volt, ki vágtuk, ha véreztünk is belé, és most a heget is be akarjuk gyógyítani. (…)
Fogadjuk, hogy megőrzünk minden értéket, tovább fejlesztünk minden haladást nyújtó ötletet, eszmét, akármilyen gyűlölt korszak alatt is született, de esküszünk, hogy szétzúzunk mindent, ami elavult, ami ellensége vagy akadályozója a szociális igazságnak, vagy függetlenségünknek. És ott, ahol mi szenvedtünk, ahol mi ontottuk a vérünket és áldoztuk fel az életünket, ott ne gyűlölködjék, nem álljon bosszút senki helyettünk és a mi nevünkben.
Magyarország népe legyen egyetlen bajtársi közösség. Mi teremtettük és mi adjuk meg erre ma a példát és az alapot.”
„Gérecz Attila gondolatai eszembe jutatták Illyés Gyula szavait, miszerint «a múlt nincs magától, azért minden nemzedéknek újra és újra meg kell küzdeni» - kezdte emlékező beszédét Lezsák Sándor.
A József Attila-díjas költő, a Parlament alelnöke külön köszöntötte a rendezvényen megjelent Hajnal Géza írót, hidrogeológust, a Budapesti Műszaki Egyetem docensét, aki régóta kutatja Gérecz rövid, ám mozgalmas életét, s eddigi tapasztalatait A Gérecz-hagyaték – Előmunkálatok a nagymonográfiához című művében írta meg.
Ezután arról beszélt, hogy neki is meg kellett küzdenie az 1956-os forradalom és szabadságharc tényszerű ismeretével. Az 1960-as években, középiskolásként az 1956-os eseményekkel akart foglalkozni, mert a tankönyvek hazugságokat írtak a forradalomról, tehát teljesen mást, mint amit Lezsák gyermekként személyesen megélt, megtapasztalt. A benne lévő feszültség csak akkor oldódott fel, mikor érettségi után segédmunkásként dolgozott az Országos Széchényi Könyvtárban, s hozzájutott a kis nyomtatványtárban olyan ’56-os röplapokhoz, amelyek visszaigazolták benne azokat az emlékfoszlányokat, amiket kisfiúként megőrizhetett. Ezután Tollas Tiborról, a Nemzetőr szerkesztőjéről beszélt, akivel hosszas interjút készített, s ebben megemlítették a Füveskert-csoport tagjait. Hiszen valóságos irodalmi kör szerveződött a váci börtönben; Kárpáti Kamil, Béri Géza, Tóth Bálint, Szathmáry György, Gérecz Attila, Tollas Tibor, Péterfy Vilmos, Márkus László, Hámory Jenő alkották ezt a csoportot. Akkor még Gérecz Attila „csak egy név” volt. „Amikor Tollas Tibor azt mondta, hogy Gérecz Attilát a Klauzál téren temették el, akkor ez szíven ütött – hiszen ott nőttem fel. Szinte rokonom, lakótársam lett Gérecz Attila neve. Majd 1981-ben becsempészték címemre a Nemzetőrnek azt a lapszámát, amelyben Tollas Tibor Csaszkóczy Emillel és Zsótér Andrással készített interjút – ők ketten a Blaha Lujza tér környékén együtt harcoltak Gérecz Attilával. Lezsák Sándor akkor ismerte meg Gérecz Attila életét, amit megosztott a jelenlévőkkel.
Gérecz Attila 1929. november 20-án született Dunakeszin. A református család az 1900-as évektől kiépülő és fejlődő Járműjavító telepen élt. Apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV főmérnöke, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Attila ott járt iskolába. A család az édesapa előléptetése miatt 1939-ben Budapestre költözött a MÁV-dolgozóknak épített Munkácsy Mihály utca 34. alatti bérházba. Attila két testvére közül Ödön katonai pályára készült. Ludovikás főhadnagyként vett részt és sebesült meg a II. világháborúban, fejlövés érte, majd Nyugatra került. Németországban bölcsészetet tanult, végül Angliában telepedett le, protestáns hittérítőként tevékenykedett. Árpád a Zeneakadémia elvégzése után Svájcba emigrált, neves hegedűművész és karmester vált belőle. A protestáns hittérítésről Lezsák megemlítette, hogy ez nem véletlen. Hiszen az apa református presbiter volt. Gérecz Attila a házukkal szomszédos Kölcsey Ferenc Gimnázium első négy osztályának elvégzése után apja nyomdokait követve a híres Sárospataki Református Gimnázium tanulója óhajtott lenni, de 1944 őszén a Nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához vonult be. A második világháború alatt annak növendékeként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került. A francia hadifogságból 1946. október 23-án tért haza. 1948-ban leérettségizett a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Miután családi háttere és hadapród volta miatt nem mehetett egyetemre, vasesztergályos képesítést szerzett, és a csepeli gyárban dolgozott. Ebben az időben ismerkedett meg a Margitszigeten első felnőttkori szerelmével, Farkas Margittal. Felhasználva a hadapródiskolában tanultakat, háromtusázni, majd öttusázni kezdett.
Sportpályafutását hirtelen törte derékba 1950. december 8-ai letartóztatása, amikor a Teherautó Javító Vállalattól, akkori munkahelyéről a Fő utcai börtönbe szállították az akkor már tervtechnikusként dolgozó fiatalembert. Hűtlenség vádjával állították bíróság elé. Ügyükben öt halálos ítéletet hoztak, ebből hármat végre is hajtottak. A huszonnyolc vádlottból Attila kapta a harmadik legsúlyosabb ítéletet, első fokon tíz, majd másodfokon tizenkét évi börtönbüntetést.
Rabként először a budapesti Gyűjtőfogházba, 1952 áprilisában a váci börtönbe vitték, ahol a „füveskerti költők” barátságukba fogadták, és versírásra, műfordításra bíztatták.
1954. július 18-án, árvízkor, a Duna tetőzésekor bravúros módon sikerült megszöknie a váci börtönből. A medréből kiáradt, a börtön falit nyaldosó Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. Három nap bujkálás után fogták el, állítólag feladták. Szökéséért további két év börtönt kapott 1955 márciusában. Az ítélethozatalig először a Gyűjtőfogházban, majd újra Vácott raboskodott, ahol éhségsztrájkja miatt annyira legyengült a szervezete, hogy jó időre a rabkórház lakója lett. Ebben az időben tudta először kijuttatni verseit. 1955 nyarán átszállították Márianosztrára, a kor legszigorúbb börtönébe. Ott született meg költői munkájának egyik legjelentékenyebb műve, a szökését megörökítő, prózabetétekkel tarkított, több mint hatszáz soros verse, valamint az irodalomtörténészek által legnagyobbra tartott Sorsod művészete című költeménye.
Rabságának utolsó időszakát ismét a Gyűjtőfogházban töltötte, ahonnan 1956. november 1-én szabadították ki a forradalmárok. Sok időt töltött barátaival a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Benczúr utcai székházában, ahol igazolást adtak a frissen szabadult bajtársaknak, majd november 3-án itt olvasta fel kiáltványát.
November 5-e hajnalán csatlakozott a szabadságharcosokhoz. A Blaha Lujza tér környékén, az EMKE szomszédságában harcolt régi barátaival, Csaszkóczy Emillel és Zsótér Andrással, majd a Dohány utcai Continentál Szálloda romos épületébe húzódtak vissza. „Innen ment le utolsó útjára november 7-én, alkonyat előtt, az egyik változat szerint azért, hogy molotov- koktéllal egy tankot felgyújtson, amikor a Klauzál utca torkolatában álló szovjet tankból halálos lövések érték. A másik változat szerint azért rohant át a túlsó oldalra, hogy édesanyját felhívja. A tankból kiadott halálos lövés viszont tény. Csaszkóczyék nem tudtak rögtön utána menni, hiszen az halálos veszedelem lett volna. Gérecz Attila egy ideig még vonszolta magát az utcán, de mire a lövést követő 30-45 perc múlva rátaláltak már halott volt. Itt, a Klauzál téren temették el először. 1957. február 11-én temették el másodszor a Kerepesi temetőben, a hírek szerint 150-200 ember szinte tüntetésszerűen búcsúztatta. 1977-ben édesanyja halálakor földi maradványait az újpesti temetőbe szállították, ahonnan 2001-ben került vissza a Fiumei úti sírkertbe. Hiába próbálták meg eltemetni, él! Ezt hirdeti ez az emléktábla is. Él, de az igazi újjászületése, reneszánsza még várat magára. Ezért kell róla minél több irodalmi estet tartani, könyveket kiadni. S meg kell találni tőle azokat a mondatokat, amelyek felkeltik egy 16-20 éves fiatal figyelmét. Lakiteleken, a népfőiskolán tapasztaltam, hogy a fiatalok igenis érdeklődnek a múlt iránt, csak meg kell őket szólítani, foglalkozásokat kell számukra szervezni.”
Ezt követően Szamosvári Gyöngyvér a Térszínház színésze szavalta el Gérecz Attila, első, 1954-ben írt versét.
A megemlékezés az emléktábla előtt főhajtással, koszorúzással, és a Szózat eléneklésével ért véget.
magyarforum.hu
Vagyunk ugyanaz az erő, amely ezer év óta fenntartotta, és amelyik ma újra felemelte ezt az országot
Nemzeti imánk eléneklése után Kovács J. István a Térszínház művésze olvasta fel Gérecz Attila 1956. november 3-ai kiáltványát.
„Magyar Ifjak! Bajtársaink!
Szólok a forradalmi ifjúsághoz, a volt politikai foglyok ifjúsága, a börtönökből kiszabadított fiatal magyar költő- és művésznemzedék nevében.
A forradalmat kivívtuk, és az eredmények beszélnek önmagukért. De hibáinkról nincs szó. A magyar ifjúságot dédelgetik, mint a világ valamilyen újszülöttjét; mindenki beszél róluk és helyettük, s a mi hangunk egyre halkabbá lesz a növekvő hangzavarban. Hát kiáltsunk még egyet utoljára, de ez a kiáltás legyen a legmesszebb harsanó. Nem! – és ezerszer nem! Nem vagyunk újszülöttje, sem megtalált gyermeke senkinek és semminek. Vagyunk ugyanaz az erő, amely ezer év óta fenntartotta, és amelyik ma újra felemelte ezt az országot. Felemelte ezt a véres földet és zászlóba, piros-fehér-zöldbe borította, úgy, mint azt az agyonlőtt leányt emelte feje fölé a forradalmi tömeg a Szabad Nép székháza megrohanásánál.
Ma ez a tömeg ott tolong az újságárusbódék, az alakuló pártok bejárata előtt, és boldog: élvezi a szabadságot. Ez a tömeg, amelyik oly kacagó és naiv: ez a mi gyermekünk. Naiv, mert játszik. Játszik mindenfélét. Alakítja a gitt-egyleteket és napilapokat, sorra egymásután. És a mi gyermekünk. Mert mi szültük ujjá, mert mi örülünk az ő boldogságának, mert ez a nép a mi népünk.
De aki játszik a nép szabadságával, el is ejtheti azt.
Akinek az ország legváltságosabb [!] pillanataiban fontosabbnak tűnik megalakítani az ezeregyedik érdekszervezetecskét, párthelyiséget vagy sajtóterméket, mint fogcsikorgatva megvédeni megszerzett jogait és függetlenségét, az igenis túl éretlen ahhoz, hogy teljesen magára hagyjuk.
A mi harcunk tehát nem ért és nem érhet még véget. Ha eddig fegyverrel, most majd gondolattal kell rá vigyáznunk.
A forradalmi ifjúság világnézete ma egységesebb minden papírszagú dogmatizmusnál és úgynevezett tudományos alapú ideológiánál. A mi felfogásunk ösztönös, tudatos és akarati.
Hiszünk a fejlődő világmindenségben, hiszünk a tökéletesedő emberisében, hiszünk az alkotásban.
Valljuk, hogy a fejlődés útja a tett és a tett lehetősége a szabadság.
Tehát csak alakuljatok, pártok, hallassátok hangotokat, napilapok.
Így nő majd, így fejlődik népünk, ez adja meg az öntudatát és legfőképpen a nyugalmát.
De mi ebben a játékban még nem vehetünk részt. Mi nem alakulhatunk át önfeledten játszadozó csoportocskákká. Mi ebben nem vehetünk, és egyenlőre nem is fogunk részt venni. A magyar ifjúság felette áll minden csoportnak, érdekszervezetnek és alakuló politikai pártnak. Mi majd őrködünk felettük, vigyázunk értékeikre, és megvédjük tisztaságukat. Megmaradunk egységesnek, fegyverrel, szóval és gondolattal.
Nem tűrünk meg semmit, ami veszélyezteti kiharcolt szabadságunkat, semmit, ami szétbomlaszthatná végre igazán összeforrott nemzetünket.
Nem tűrünk meg eszmét, amelynek alapját bármiféle diktatúra képezi. Diktatúra – akármi szép frázissal kendőzött is – mindig, mindenkor személyekhez kötött, tehát önkényuralom. A terrorból pedig elég volt.
Pirossága nem az egészség színe, hanem a fekély gyulladtsága volt, ki vágtuk, ha véreztünk is belé, és most a heget is be akarjuk gyógyítani. (…)
Fogadjuk, hogy megőrzünk minden értéket, tovább fejlesztünk minden haladást nyújtó ötletet, eszmét, akármilyen gyűlölt korszak alatt is született, de esküszünk, hogy szétzúzunk mindent, ami elavult, ami ellensége vagy akadályozója a szociális igazságnak, vagy függetlenségünknek. És ott, ahol mi szenvedtünk, ahol mi ontottuk a vérünket és áldoztuk fel az életünket, ott ne gyűlölködjék, nem álljon bosszút senki helyettünk és a mi nevünkben.
Magyarország népe legyen egyetlen bajtársi közösség. Mi teremtettük és mi adjuk meg erre ma a példát és az alapot.”
„Gérecz Attila gondolatai eszembe jutatták Illyés Gyula szavait, miszerint «a múlt nincs magától, azért minden nemzedéknek újra és újra meg kell küzdeni» - kezdte emlékező beszédét Lezsák Sándor.
A József Attila-díjas költő, a Parlament alelnöke külön köszöntötte a rendezvényen megjelent Hajnal Géza írót, hidrogeológust, a Budapesti Műszaki Egyetem docensét, aki régóta kutatja Gérecz rövid, ám mozgalmas életét, s eddigi tapasztalatait A Gérecz-hagyaték – Előmunkálatok a nagymonográfiához című művében írta meg.
Ezután arról beszélt, hogy neki is meg kellett küzdenie az 1956-os forradalom és szabadságharc tényszerű ismeretével. Az 1960-as években, középiskolásként az 1956-os eseményekkel akart foglalkozni, mert a tankönyvek hazugságokat írtak a forradalomról, tehát teljesen mást, mint amit Lezsák gyermekként személyesen megélt, megtapasztalt. A benne lévő feszültség csak akkor oldódott fel, mikor érettségi után segédmunkásként dolgozott az Országos Széchényi Könyvtárban, s hozzájutott a kis nyomtatványtárban olyan ’56-os röplapokhoz, amelyek visszaigazolták benne azokat az emlékfoszlányokat, amiket kisfiúként megőrizhetett. Ezután Tollas Tiborról, a Nemzetőr szerkesztőjéről beszélt, akivel hosszas interjút készített, s ebben megemlítették a Füveskert-csoport tagjait. Hiszen valóságos irodalmi kör szerveződött a váci börtönben; Kárpáti Kamil, Béri Géza, Tóth Bálint, Szathmáry György, Gérecz Attila, Tollas Tibor, Péterfy Vilmos, Márkus László, Hámory Jenő alkották ezt a csoportot. Akkor még Gérecz Attila „csak egy név” volt. „Amikor Tollas Tibor azt mondta, hogy Gérecz Attilát a Klauzál téren temették el, akkor ez szíven ütött – hiszen ott nőttem fel. Szinte rokonom, lakótársam lett Gérecz Attila neve. Majd 1981-ben becsempészték címemre a Nemzetőrnek azt a lapszámát, amelyben Tollas Tibor Csaszkóczy Emillel és Zsótér Andrással készített interjút – ők ketten a Blaha Lujza tér környékén együtt harcoltak Gérecz Attilával. Lezsák Sándor akkor ismerte meg Gérecz Attila életét, amit megosztott a jelenlévőkkel.
Gérecz Attila 1929. november 20-án született Dunakeszin. A református család az 1900-as évektől kiépülő és fejlődő Járműjavító telepen élt. Apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV főmérnöke, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Attila ott járt iskolába. A család az édesapa előléptetése miatt 1939-ben Budapestre költözött a MÁV-dolgozóknak épített Munkácsy Mihály utca 34. alatti bérházba. Attila két testvére közül Ödön katonai pályára készült. Ludovikás főhadnagyként vett részt és sebesült meg a II. világháborúban, fejlövés érte, majd Nyugatra került. Németországban bölcsészetet tanult, végül Angliában telepedett le, protestáns hittérítőként tevékenykedett. Árpád a Zeneakadémia elvégzése után Svájcba emigrált, neves hegedűművész és karmester vált belőle. A protestáns hittérítésről Lezsák megemlítette, hogy ez nem véletlen. Hiszen az apa református presbiter volt. Gérecz Attila a házukkal szomszédos Kölcsey Ferenc Gimnázium első négy osztályának elvégzése után apja nyomdokait követve a híres Sárospataki Református Gimnázium tanulója óhajtott lenni, de 1944 őszén a Nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához vonult be. A második világháború alatt annak növendékeként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került. A francia hadifogságból 1946. október 23-án tért haza. 1948-ban leérettségizett a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Miután családi háttere és hadapród volta miatt nem mehetett egyetemre, vasesztergályos képesítést szerzett, és a csepeli gyárban dolgozott. Ebben az időben ismerkedett meg a Margitszigeten első felnőttkori szerelmével, Farkas Margittal. Felhasználva a hadapródiskolában tanultakat, háromtusázni, majd öttusázni kezdett.
Sportpályafutását hirtelen törte derékba 1950. december 8-ai letartóztatása, amikor a Teherautó Javító Vállalattól, akkori munkahelyéről a Fő utcai börtönbe szállították az akkor már tervtechnikusként dolgozó fiatalembert. Hűtlenség vádjával állították bíróság elé. Ügyükben öt halálos ítéletet hoztak, ebből hármat végre is hajtottak. A huszonnyolc vádlottból Attila kapta a harmadik legsúlyosabb ítéletet, első fokon tíz, majd másodfokon tizenkét évi börtönbüntetést.
Rabként először a budapesti Gyűjtőfogházba, 1952 áprilisában a váci börtönbe vitték, ahol a „füveskerti költők” barátságukba fogadták, és versírásra, műfordításra bíztatták.
1954. július 18-án, árvízkor, a Duna tetőzésekor bravúros módon sikerült megszöknie a váci börtönből. A medréből kiáradt, a börtön falit nyaldosó Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. Három nap bujkálás után fogták el, állítólag feladták. Szökéséért további két év börtönt kapott 1955 márciusában. Az ítélethozatalig először a Gyűjtőfogházban, majd újra Vácott raboskodott, ahol éhségsztrájkja miatt annyira legyengült a szervezete, hogy jó időre a rabkórház lakója lett. Ebben az időben tudta először kijuttatni verseit. 1955 nyarán átszállították Márianosztrára, a kor legszigorúbb börtönébe. Ott született meg költői munkájának egyik legjelentékenyebb műve, a szökését megörökítő, prózabetétekkel tarkított, több mint hatszáz soros verse, valamint az irodalomtörténészek által legnagyobbra tartott Sorsod művészete című költeménye.
Rabságának utolsó időszakát ismét a Gyűjtőfogházban töltötte, ahonnan 1956. november 1-én szabadították ki a forradalmárok. Sok időt töltött barátaival a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Benczúr utcai székházában, ahol igazolást adtak a frissen szabadult bajtársaknak, majd november 3-án itt olvasta fel kiáltványát.
November 5-e hajnalán csatlakozott a szabadságharcosokhoz. A Blaha Lujza tér környékén, az EMKE szomszédságában harcolt régi barátaival, Csaszkóczy Emillel és Zsótér Andrással, majd a Dohány utcai Continentál Szálloda romos épületébe húzódtak vissza. „Innen ment le utolsó útjára november 7-én, alkonyat előtt, az egyik változat szerint azért, hogy molotov- koktéllal egy tankot felgyújtson, amikor a Klauzál utca torkolatában álló szovjet tankból halálos lövések érték. A másik változat szerint azért rohant át a túlsó oldalra, hogy édesanyját felhívja. A tankból kiadott halálos lövés viszont tény. Csaszkóczyék nem tudtak rögtön utána menni, hiszen az halálos veszedelem lett volna. Gérecz Attila egy ideig még vonszolta magát az utcán, de mire a lövést követő 30-45 perc múlva rátaláltak már halott volt. Itt, a Klauzál téren temették el először. 1957. február 11-én temették el másodszor a Kerepesi temetőben, a hírek szerint 150-200 ember szinte tüntetésszerűen búcsúztatta. 1977-ben édesanyja halálakor földi maradványait az újpesti temetőbe szállították, ahonnan 2001-ben került vissza a Fiumei úti sírkertbe. Hiába próbálták meg eltemetni, él! Ezt hirdeti ez az emléktábla is. Él, de az igazi újjászületése, reneszánsza még várat magára. Ezért kell róla minél több irodalmi estet tartani, könyveket kiadni. S meg kell találni tőle azokat a mondatokat, amelyek felkeltik egy 16-20 éves fiatal figyelmét. Lakiteleken, a népfőiskolán tapasztaltam, hogy a fiatalok igenis érdeklődnek a múlt iránt, csak meg kell őket szólítani, foglalkozásokat kell számukra szervezni.”
Ezt követően Szamosvári Gyöngyvér a Térszínház színésze szavalta el Gérecz Attila, első, 1954-ben írt versét.
A megemlékezés az emléktábla előtt főhajtással, koszorúzással, és a Szózat eléneklésével ért véget.
magyarforum.hu