 | Fiatalkori koreográfusi szárnybontogatásom időszaka gyakran felidéződik bennem. Veszprém megye virágzó néptánc-közösségeinek hatalmas mozgalmi élete, a tüzes csikócsapatok közös táncházai, újító gálaműsorai, az idősebb korosztály gondoskodó, odafigyelő, de gyakran helyreigazító iránymutatásai. |
A legnagyobb mesterek segítettek bennünket: Ertl Pálné, Pesovár Ernő, Barsi Ernő, Olsvai Imre, Botos József, Erdélyi Tibor szavait ittuk magukba, és értő, élményadó mesterekként ott voltak a következő generáció tagjai a Kodály Kamarából, és más kiemelkedő profi, és amatőr együttesekből. Nem azt, és nem úgy csináltuk, ahogy az elődök, de tisztelettel, és lesve, tanulva. Az újító próbálkozások persze el-elsodortak bennünket, de ekkor mindig odapirított a baráti közösség, akik felettünk, de mellettünk is álltak.
Ha nagyon mellényúltunk, akkor kevésbé volt kíméletes a kritika. Soha nem felejtem el, amikor Pesovár Ernő szinte üvöltve kérte rajtam számon az elődök értékőrző évszázadainak lerombolását, egy rosszul sikerült show-tánc miatt. Ötven szakember előtt döngölt bele a székbe, úgy, hogy felháborodásomban azonnal elégtételt akartam követelni. Aztán jött a magamba szállás néhány napos időszaka, és az igazság áttörte a sértődöttség falait. Még keményebben hatott egy évzáró, színházi gálaműsor megyei újságban megjelent kritikája, ahol Üveges Sándor szakújságíró ezzel a címmel elemezte a gálát: „Az öntudathasadás másfél órája…”. Kemény sértés volt ez a táncosoknak és a koreográfusoknak egyaránt. De ébresztő, tisztító erejű!
Magyarország és a határon túli magyarság ma is büszke lehet arra, hogy a fősodratú amatőr, és professzionális néptánc szereplők megtartják, helyén kezelik a néphagyományból eredeztethető motívumkincset, ismerik annak méltó előadásmódját. Tudják, hogy a tánc kifejező ereje világokat nyithat meg a szemlélő előtt. Lelkeket, családtörténeteket, becsületbeli ügyeket, szerelmeket látunk felsejleni a mozdulatsorok és az azokat megvalósító emberek alkotta világban. Ez a kincs tehát nem játék! Mert – ha kifelejtjük az embert, aki létrehozta – értéktelen eszközzé válhat, ami a kultúrában ártalmas (nálam az ilyenek a „levélszemét” kategóriába kerülnek…, így állítottam be a tűzfalat). Az élet folyója sokszor produkál kiloccsanó, eltévedő oldalágakat, de ezek mindig visszacsorognak a nyugodt folyóba, vagy egyszerűen elszikkadnak. Ha nem így lenne, maga a folyó veszne oda. De, hát a törvényeket a természet írja, hiába vannak ez ellen törtető erők, próbálkozások. Azért vannak egészen komoly „loccsanók” is, amelyek nem érnek rá megvárni a hagyomány természetes változását (tudatosan nem fejlődést írtam). Itt van például az idei, március 15-i ünnepi műsor a Nemzeti Múzeumnál!
Ezt az ünnepi műsort beledöngölték az agyunkba!
Ha nem lettek volna ott a művészeti élet világraszóló kiválóságai, Miklósa Erika, Bogányi Gergely, és a kiváló prózai szereplők személyében, akkor a Lord of the Dance idei májusi magyarországi turnéjának hakniszagú beharangozójának hittem volna ezt a produkciót. „Új szintre emeljük az ünnepi megemlékezést” – ezzel a felütéssel jelentette be az Urbán Verbunk a műsorra való felkérést. Nos, azt mindenképpen megállapíthattuk, hogy eltért a megszokottól:
Hisztérikus, erőszakos cirkuszt, önmegvalósító, méltóságot nélkülöző koreográfiát láthattunk. Az emberi értékek mentén való viselkedésformák és ezeréves hagyományunk alapkövei mind lecsúsztak a wc-n! A Mad Max vérben forgó szemű, eszelős szereplői sejlenek elém, akik a teljesen kipusztult világban olyasvalamiért harcolnak, ami valószínűleg már nem is létezik. Máskor pedig az „Egy bogár élete” című animációs filmből a pórázon tartott, pszichopata sáska villan be. Mindebbe sajnos sikerült belerángatni a táncművészet fiatal tehetségeit, egyetemistáinkat, leendő hivatásos táncosainkat is. Szerencsére az Ő szemükben még láttam az emberi jeleket. Bizonytalan, kissé szégyenkező tekinteteket, arckifejezéseket fedeztem fel, de korrekt munkát végeztek. Ők tehát vérbeli profik módjára teljesítették a kötelező feladatot. Tiszteletre méltó, de szomorú.
A férfitáncokat csokorba szedő műsor egy kaptafára, őrült tempóban, harckocsi módjára dübörgő (playback hatáseffektusokkal felerősített), kifejezetten agresszív stílusban előadott részletei számomra nem a hazát és a szabadságot védő hőseink élet-szeretettel és jövőbe vetet hittel teli tömegét, hanem sokkal inkább a megtorló, leigázó, elnyomó, sötét erőket idézték. A színes huszárruhák engem nem tévesztettek meg. No, és persze nem maradhatott el az Urbán Verbunk „névjegyeként” ismert, a magyar kultúrában értelmezhetetlen, vergődő kolibrire emlékeztető vízszintes alkar-csapásolás sem. Ha tetszik, ha nem, itt most száz kiváló táncos mutatta meg egy egész nemzetnek, „mit is ér a jó cégér!” Ez ám a reklám!
Az szomorít el igazán, hogy, amikor végre valóban a nemzet hite, ereje és történelmi vívmányai hatják át a közéletet, és a társadalmi élet legtöbb szegletét, amikor végre kiállhatunk magunkért és konzervatív, értékközpontú nézeteinket bátran kürtölhetjük világgá, amikor remény látszik arra, hogy a következő generációt is sikerülhet ebben az erkölcsi erőtérben tartani, amikor Csoóri Sándor emlékére az egész nemzet közösségépítését szolgáló programot indított a Magyar Kormány, éppen most sikerül egy hatalmas léket ütni a multikulti hullámverést évek óta álló hajónk oldalában. Észrevétlenül, besunnyogva, „kecskemama” bőrébe bújva!
Wass Albert sorai kívánkoznak ide zárásképpen:
„Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.”
Kovács Norbert
Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület elnöke
2023.03.30
Ha nagyon mellényúltunk, akkor kevésbé volt kíméletes a kritika. Soha nem felejtem el, amikor Pesovár Ernő szinte üvöltve kérte rajtam számon az elődök értékőrző évszázadainak lerombolását, egy rosszul sikerült show-tánc miatt. Ötven szakember előtt döngölt bele a székbe, úgy, hogy felháborodásomban azonnal elégtételt akartam követelni. Aztán jött a magamba szállás néhány napos időszaka, és az igazság áttörte a sértődöttség falait. Még keményebben hatott egy évzáró, színházi gálaműsor megyei újságban megjelent kritikája, ahol Üveges Sándor szakújságíró ezzel a címmel elemezte a gálát: „Az öntudathasadás másfél órája…”. Kemény sértés volt ez a táncosoknak és a koreográfusoknak egyaránt. De ébresztő, tisztító erejű!
Magyarország és a határon túli magyarság ma is büszke lehet arra, hogy a fősodratú amatőr, és professzionális néptánc szereplők megtartják, helyén kezelik a néphagyományból eredeztethető motívumkincset, ismerik annak méltó előadásmódját. Tudják, hogy a tánc kifejező ereje világokat nyithat meg a szemlélő előtt. Lelkeket, családtörténeteket, becsületbeli ügyeket, szerelmeket látunk felsejleni a mozdulatsorok és az azokat megvalósító emberek alkotta világban. Ez a kincs tehát nem játék! Mert – ha kifelejtjük az embert, aki létrehozta – értéktelen eszközzé válhat, ami a kultúrában ártalmas (nálam az ilyenek a „levélszemét” kategóriába kerülnek…, így állítottam be a tűzfalat). Az élet folyója sokszor produkál kiloccsanó, eltévedő oldalágakat, de ezek mindig visszacsorognak a nyugodt folyóba, vagy egyszerűen elszikkadnak. Ha nem így lenne, maga a folyó veszne oda. De, hát a törvényeket a természet írja, hiába vannak ez ellen törtető erők, próbálkozások. Azért vannak egészen komoly „loccsanók” is, amelyek nem érnek rá megvárni a hagyomány természetes változását (tudatosan nem fejlődést írtam). Itt van például az idei, március 15-i ünnepi műsor a Nemzeti Múzeumnál!
Ezt az ünnepi műsort beledöngölték az agyunkba!
Ha nem lettek volna ott a művészeti élet világraszóló kiválóságai, Miklósa Erika, Bogányi Gergely, és a kiváló prózai szereplők személyében, akkor a Lord of the Dance idei májusi magyarországi turnéjának hakniszagú beharangozójának hittem volna ezt a produkciót. „Új szintre emeljük az ünnepi megemlékezést” – ezzel a felütéssel jelentette be az Urbán Verbunk a műsorra való felkérést. Nos, azt mindenképpen megállapíthattuk, hogy eltért a megszokottól:
Hisztérikus, erőszakos cirkuszt, önmegvalósító, méltóságot nélkülöző koreográfiát láthattunk. Az emberi értékek mentén való viselkedésformák és ezeréves hagyományunk alapkövei mind lecsúsztak a wc-n! A Mad Max vérben forgó szemű, eszelős szereplői sejlenek elém, akik a teljesen kipusztult világban olyasvalamiért harcolnak, ami valószínűleg már nem is létezik. Máskor pedig az „Egy bogár élete” című animációs filmből a pórázon tartott, pszichopata sáska villan be. Mindebbe sajnos sikerült belerángatni a táncművészet fiatal tehetségeit, egyetemistáinkat, leendő hivatásos táncosainkat is. Szerencsére az Ő szemükben még láttam az emberi jeleket. Bizonytalan, kissé szégyenkező tekinteteket, arckifejezéseket fedeztem fel, de korrekt munkát végeztek. Ők tehát vérbeli profik módjára teljesítették a kötelező feladatot. Tiszteletre méltó, de szomorú.
A férfitáncokat csokorba szedő műsor egy kaptafára, őrült tempóban, harckocsi módjára dübörgő (playback hatáseffektusokkal felerősített), kifejezetten agresszív stílusban előadott részletei számomra nem a hazát és a szabadságot védő hőseink élet-szeretettel és jövőbe vetet hittel teli tömegét, hanem sokkal inkább a megtorló, leigázó, elnyomó, sötét erőket idézték. A színes huszárruhák engem nem tévesztettek meg. No, és persze nem maradhatott el az Urbán Verbunk „névjegyeként” ismert, a magyar kultúrában értelmezhetetlen, vergődő kolibrire emlékeztető vízszintes alkar-csapásolás sem. Ha tetszik, ha nem, itt most száz kiváló táncos mutatta meg egy egész nemzetnek, „mit is ér a jó cégér!” Ez ám a reklám!
Az szomorít el igazán, hogy, amikor végre valóban a nemzet hite, ereje és történelmi vívmányai hatják át a közéletet, és a társadalmi élet legtöbb szegletét, amikor végre kiállhatunk magunkért és konzervatív, értékközpontú nézeteinket bátran kürtölhetjük világgá, amikor remény látszik arra, hogy a következő generációt is sikerülhet ebben az erkölcsi erőtérben tartani, amikor Csoóri Sándor emlékére az egész nemzet közösségépítését szolgáló programot indított a Magyar Kormány, éppen most sikerül egy hatalmas léket ütni a multikulti hullámverést évek óta álló hajónk oldalában. Észrevétlenül, besunnyogva, „kecskemama” bőrébe bújva!
Wass Albert sorai kívánkoznak ide zárásképpen:
„Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.”
Kovács Norbert
Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület elnöke
2023.03.30