Megmentette a zsidók életét, vagy a pusztulásukat okozta? Elkerülhette volna a katasztrófát, vagy kényszerpályán mozgott. Egyáltalán kormányzóként mekkora hatalommal bírt és milyen volt a korabeli megítélése Horthy Miklósnak? Szakály Sándor egyetemi tanárral, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójával kerestük a válaszokat. |
Aligha akad olyan történelmi személy, akinek a megítélése annyi emlékezetpolitikai vitát generálna, mint Horthy Miklós. A kormányzó nevével fémjelzett mintegy 25 esztendős korszaknak általában az eleje, és a vége szokott előkerülni az unalomig ismert közéleti viták során. Miért?
Horthy Miklós kapcsán valóban két dolgot szoktak kiemelni, és kimondottan negatívan hangsúlyozni. Az egyik a fehérterror, amit hozzá akarnak kötni, mondván, hogy az 1919-es Nemzeti Hadsereg fővezéreként a katonák által elkövetett atrocitásokról tudnia kellett, vagy egyenesen ő inspirálta ezeket a különítményeket.
Én ezt nem tudom alátámasztani, és még senki nem tudott olyan dokumentumot fölmutatni, hogy Horthy ezekre utasítást adott volna. A másik pedig az ország német megszállását követően a magyarországi zsidóságnak a jelentős pusztulása, németek által való deportálása.
Helyben vagyunk, hiszen akik támadni akarják Horthyt, azt mondják, az ő felelőssége a deportálás, akik mellette szólalnak fel, azzal érvelnek, hogy a kormányzó rengeteg zsidó életét mentette meg. Hol itt az igazság?
A nemzetiszocialista Német birodalommal, együttműködő, illetve az általa megszállt országok az ott élő zsidóságot kiszolgáltatták, ezzel szemben Magyarországon 1944. március 19-ig mindenféle korlátozó intézkedés ellenére az itt élő és az ide menekült zsidóság élet és részben vagyonbiztonsága is garantált volt.
Deák István, a nemrég elhunyt kitűnő történész – egyébként maga is egy zsidószármazású – emlékirataiban megemlíti, hogy az ide menekült lengyelországi és szlovákiai zsidók, döbbenten nézték, amint 1943-ban fehér kesztyűs közlekedési rendőrök irányítják a Dohány utcai zsinagóga környékén a forgalmat, egy ünnepi alkalom során, miközben ünneplőbe öltözött, felékszerezett zsidó hölgyek és urak mennek a zsinagógába.
Ezt még maga Adolf Hitler is számon kéri a kormányzón egyik klessheimi találkozójuk során, mint mondta, „Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyarországi zsidósággal leszámolni”.
Nem véletlen, hogy 1944 február-márciusában a magyarországi zsidóság különböző rendű-rangú vezetői is találkoztak a kormányzóval és arra ösztönözték, hogy próbálja meg elkerülni Magyarország németek általi megszállását, mert akkor nekik végük lesz.
Jó kérés, nem lehetett volna teljesíteni valahogy?
Aligha. A hadi helyzet ekkorra drámaian megváltozott, és a németek tudtak arról, hogy Magyarország a nyugati szövetségesekkel tárgyal, mi több, egy előzetes megállapodása is volt a britekkel, hogy amennyiben a nyugati csapatok érik el Magyarország határait, akkor az ország kilép a háborúból.
Németország számára ez elfogadhatatlan volt. Nyilván lehetett volna megpróbálni a fegyveres ellenállást, de magam úgy látom, hogy abban esetben két-három nap alatt a német haderő, a Wehrmacht győztesen került volna ki a harcból és sok ezer magyar élet esett volna áldozatul a harcnak. Ami 19944. október 15-e után bekövetkezett, az már korábban megtörtént volna.
“Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam” – ezt maga Horthy állította magáról egy Teleki Pálnak írt levélben, és sokan idézik ezt mostanában úton, útfélen. De ha valóban így van, miért nem iparkodott akkor azonnal eleget tenni Hitler a zsidók kiirtására vonatkozó követeléseinek?
Én azt gondolom, hogy amit a kormányzó antiszemitizmus alatt értett, az nem összevethető azzal, amit Németországban értettek ezalatt. Magyarországon akkor ez nem a fékevesztett zsidógyűlöletet jelentette, hanem azt, hogy voltak fenntartásai a zsidókkal kapcsolatban.
Társadalmi szinten ez egyrészt a Magyarországi Tanácsköztársaság idejéből eredt, ez meghatározó erővel bírt. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az emberek többségében ez úgy vonult be, mint zsidó uralom. Hiszen a népbiztosok döntő többsége zsidó származású volt, és még ha nem is gyakorolták a vallásukat, az emberek többsége ezt így értelmezte. A másik pedig a magyarországi zsidóságnak a gazdasági és a kulturális életben való erős felülreprezentáltsága. Nem lehet ezt már a mai fogalmaink zsinórmértékével megítélni.
Mit takart tulajdonképpen a kormányzói rang, mekkora tényleges hatalom járt vele?
Gyakorlatilag államfő volt, komolyabb jogkörrel bírt, mint a mai magyar köztársasági elnök. Jogkörét inkább a mai francia, vagy az amerikai elnökéhez lehetne hasonlítani.
Egy parlamentáris demokráciáról van szó, amelynél persze elmondhatjuk, hogy korlátozott, némileg autoriter jellegei voltak, hiszen a választásokon mindig a kormánypárt nyer, de a parlamentnek nagyon komoly szerepe volt. Tehát a kormányzó egyedül nem dönthetett, például hadüzenetet csak a parlament hozzájárulásával lehetett megtenni. A törvényeket „szentesítenie” kellett, illetve visszaküldhette az országgyűlésnek, de ha kétszer ugyanúgy visszaküldték hozzá, akkor alá kellett írni a törvényeket.
Nem rendelkezett olyan jogokkal, mint az uralkodó korábban, de ő nevezte ki a kormány tagjait, vagy ő nevezte, kérte fel a miniszterelnököt, és így tovább, hívta össze az országgyűlést, ami kezdetben a nemzetgyűlés néven működött.
Tehát egy erős hatalommal rendelkezett. Felmenthette a miniszterelnököt, elnapolhatta, az országgyűlést, fel is oszlathatta, mégsem volt egy korlátlan úr.
Mindent egybevéve, és az időközben eltelt húsz békeévet is figyelembe véve hogy látja, a kormányzó jó politikus volt?
Az biztos, hogy jó érzékkel tudta kiválasztani azokat a politikusokat, akikre rá lehetett bízni az ország irányítását.
Ha megnézzük, a két világháború közti időszaknak olyan kiemelkedő képességű személyiségei voltak– akiket én azt gondolom, hogy az államférfiúi jelzővel is illethetünk –, mint Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kuno. Horthy maga a napi politikával nem foglalkozott, egy államfőnek nem is ez volt a feladata. A korabeli megítélése egyértelműen jó volt, az 1930-as évek végére, az ország gazdasági helyzete stabilizálódott és jelentős előrelépések történtek, a területi visszacsatolások időszakában pedig már megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított az országban mindenki számára, hiszen azt a revíziót az ő személyéhez kötötték.
A gazdaságot tekintve a trianoni békediktátum után Magyarország az 1930-as évek végére felzárkózott Európa középmezőnyéhez, egy kifosztott, megcsonkított országot kellett talpra állítani, és ebben Horthy Miklósnak, illetve az általa kinevezetteknek nagyon komoly érdemei voltak.
Vegyük például az oktatás ügyét, Klebelsberg miniszterségének idejében miként fejlődik a magyar népoktatás, miként modernizálódik a középfokú oktatás, hogyan alakítják át a közigazgatást, és így tovább, miként jelennek meg azok a jogszabályok, amelyek a 8 órás munkaidőre vonatkoznak, Magyarországnak sikerül egy stabil pénzt, a pengőt létrehozni, amelyikre azt mondták az adott korban, hogy Európa egyik legbiztonságosabb és leginkább értékálló pénze volt.
200 pengő havi fixel az ember könnyen viccel – tartotta a mondás, de vajon mennyit éreztek meg ebből a jólétből a társadalom kevésbé szerencsés rétegei? “Itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor” – írta József Attila 1937-ben…
De közben lendületesen próbálták felszámolni a külvárosok nyomornegyedeit, kórházak, iskolák, népiskolai tantermek épültek, tanítói lakásokkal együtt több mint háromezerről beszélhetünk, és a sort hosszan lehetne folytatni.
Közben a nemzetközi élet vérkeringésébe is bekapcsolódott Magyarország, a Nemzetek Szövetségének tagjaként fejlődtek a diplomáciai kapcsolatok.
A magyar tudomány komoly eredményeket produkált.
Volt Horthy Miklósnak olyan lépése, amiről egyértelműen kijelenthetjük, hogy durván elhibázta?
Én azt gondolom, hogy a kiugrási kísérlet ilyen volt. Nem volt megfelelően előkészítve.
Úgy látom, hogy a kormányzó nem ismerte fel, hogy egy egész más világban él már, nem a Ferenc József korában, amikor az uralkodó kiad egy parancsot, és azt mindenki teljesíti.
Szeretett volna úgy kilépni a háborúból, hogy a németek menjenek el, az oroszok viszont ne jöjjenek be. Ehhez viszont nem tudta maga mellé állítani a teljes katonai erőt, és nem tette meg azokat a lépéseket, amelyeket többen tanácsoltak neki, hogy ne a budai Várba próbáljon bejelentést tenni, menjen ki a frontra a csapatokhoz, ahol – ha szabad így mondani – ott van a hadsereg védelmében, ahol azért jelentős, több tízezer magyar katona van, és ez egy egész más helyzetet teremthetett volna. Ez hiba volt.
tudas.hu
Horthy Miklós kapcsán valóban két dolgot szoktak kiemelni, és kimondottan negatívan hangsúlyozni. Az egyik a fehérterror, amit hozzá akarnak kötni, mondván, hogy az 1919-es Nemzeti Hadsereg fővezéreként a katonák által elkövetett atrocitásokról tudnia kellett, vagy egyenesen ő inspirálta ezeket a különítményeket.
Én ezt nem tudom alátámasztani, és még senki nem tudott olyan dokumentumot fölmutatni, hogy Horthy ezekre utasítást adott volna. A másik pedig az ország német megszállását követően a magyarországi zsidóságnak a jelentős pusztulása, németek által való deportálása.
Helyben vagyunk, hiszen akik támadni akarják Horthyt, azt mondják, az ő felelőssége a deportálás, akik mellette szólalnak fel, azzal érvelnek, hogy a kormányzó rengeteg zsidó életét mentette meg. Hol itt az igazság?
A nemzetiszocialista Német birodalommal, együttműködő, illetve az általa megszállt országok az ott élő zsidóságot kiszolgáltatták, ezzel szemben Magyarországon 1944. március 19-ig mindenféle korlátozó intézkedés ellenére az itt élő és az ide menekült zsidóság élet és részben vagyonbiztonsága is garantált volt.
Deák István, a nemrég elhunyt kitűnő történész – egyébként maga is egy zsidószármazású – emlékirataiban megemlíti, hogy az ide menekült lengyelországi és szlovákiai zsidók, döbbenten nézték, amint 1943-ban fehér kesztyűs közlekedési rendőrök irányítják a Dohány utcai zsinagóga környékén a forgalmat, egy ünnepi alkalom során, miközben ünneplőbe öltözött, felékszerezett zsidó hölgyek és urak mennek a zsinagógába.
Ezt még maga Adolf Hitler is számon kéri a kormányzón egyik klessheimi találkozójuk során, mint mondta, „Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyarországi zsidósággal leszámolni”.
Nem véletlen, hogy 1944 február-márciusában a magyarországi zsidóság különböző rendű-rangú vezetői is találkoztak a kormányzóval és arra ösztönözték, hogy próbálja meg elkerülni Magyarország németek általi megszállását, mert akkor nekik végük lesz.
Jó kérés, nem lehetett volna teljesíteni valahogy?
Aligha. A hadi helyzet ekkorra drámaian megváltozott, és a németek tudtak arról, hogy Magyarország a nyugati szövetségesekkel tárgyal, mi több, egy előzetes megállapodása is volt a britekkel, hogy amennyiben a nyugati csapatok érik el Magyarország határait, akkor az ország kilép a háborúból.
Németország számára ez elfogadhatatlan volt. Nyilván lehetett volna megpróbálni a fegyveres ellenállást, de magam úgy látom, hogy abban esetben két-három nap alatt a német haderő, a Wehrmacht győztesen került volna ki a harcból és sok ezer magyar élet esett volna áldozatul a harcnak. Ami 19944. október 15-e után bekövetkezett, az már korábban megtörtént volna.
“Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam” – ezt maga Horthy állította magáról egy Teleki Pálnak írt levélben, és sokan idézik ezt mostanában úton, útfélen. De ha valóban így van, miért nem iparkodott akkor azonnal eleget tenni Hitler a zsidók kiirtására vonatkozó követeléseinek?
Én azt gondolom, hogy amit a kormányzó antiszemitizmus alatt értett, az nem összevethető azzal, amit Németországban értettek ezalatt. Magyarországon akkor ez nem a fékevesztett zsidógyűlöletet jelentette, hanem azt, hogy voltak fenntartásai a zsidókkal kapcsolatban.
Társadalmi szinten ez egyrészt a Magyarországi Tanácsköztársaság idejéből eredt, ez meghatározó erővel bírt. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az emberek többségében ez úgy vonult be, mint zsidó uralom. Hiszen a népbiztosok döntő többsége zsidó származású volt, és még ha nem is gyakorolták a vallásukat, az emberek többsége ezt így értelmezte. A másik pedig a magyarországi zsidóságnak a gazdasági és a kulturális életben való erős felülreprezentáltsága. Nem lehet ezt már a mai fogalmaink zsinórmértékével megítélni.
Mit takart tulajdonképpen a kormányzói rang, mekkora tényleges hatalom járt vele?
Gyakorlatilag államfő volt, komolyabb jogkörrel bírt, mint a mai magyar köztársasági elnök. Jogkörét inkább a mai francia, vagy az amerikai elnökéhez lehetne hasonlítani.
Egy parlamentáris demokráciáról van szó, amelynél persze elmondhatjuk, hogy korlátozott, némileg autoriter jellegei voltak, hiszen a választásokon mindig a kormánypárt nyer, de a parlamentnek nagyon komoly szerepe volt. Tehát a kormányzó egyedül nem dönthetett, például hadüzenetet csak a parlament hozzájárulásával lehetett megtenni. A törvényeket „szentesítenie” kellett, illetve visszaküldhette az országgyűlésnek, de ha kétszer ugyanúgy visszaküldték hozzá, akkor alá kellett írni a törvényeket.
Nem rendelkezett olyan jogokkal, mint az uralkodó korábban, de ő nevezte ki a kormány tagjait, vagy ő nevezte, kérte fel a miniszterelnököt, és így tovább, hívta össze az országgyűlést, ami kezdetben a nemzetgyűlés néven működött.
Tehát egy erős hatalommal rendelkezett. Felmenthette a miniszterelnököt, elnapolhatta, az országgyűlést, fel is oszlathatta, mégsem volt egy korlátlan úr.
Mindent egybevéve, és az időközben eltelt húsz békeévet is figyelembe véve hogy látja, a kormányzó jó politikus volt?
Az biztos, hogy jó érzékkel tudta kiválasztani azokat a politikusokat, akikre rá lehetett bízni az ország irányítását.
Ha megnézzük, a két világháború közti időszaknak olyan kiemelkedő képességű személyiségei voltak– akiket én azt gondolom, hogy az államférfiúi jelzővel is illethetünk –, mint Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kuno. Horthy maga a napi politikával nem foglalkozott, egy államfőnek nem is ez volt a feladata. A korabeli megítélése egyértelműen jó volt, az 1930-as évek végére, az ország gazdasági helyzete stabilizálódott és jelentős előrelépések történtek, a területi visszacsatolások időszakában pedig már megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított az országban mindenki számára, hiszen azt a revíziót az ő személyéhez kötötték.
A gazdaságot tekintve a trianoni békediktátum után Magyarország az 1930-as évek végére felzárkózott Európa középmezőnyéhez, egy kifosztott, megcsonkított országot kellett talpra állítani, és ebben Horthy Miklósnak, illetve az általa kinevezetteknek nagyon komoly érdemei voltak.
Vegyük például az oktatás ügyét, Klebelsberg miniszterségének idejében miként fejlődik a magyar népoktatás, miként modernizálódik a középfokú oktatás, hogyan alakítják át a közigazgatást, és így tovább, miként jelennek meg azok a jogszabályok, amelyek a 8 órás munkaidőre vonatkoznak, Magyarországnak sikerül egy stabil pénzt, a pengőt létrehozni, amelyikre azt mondták az adott korban, hogy Európa egyik legbiztonságosabb és leginkább értékálló pénze volt.
200 pengő havi fixel az ember könnyen viccel – tartotta a mondás, de vajon mennyit éreztek meg ebből a jólétből a társadalom kevésbé szerencsés rétegei? “Itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor” – írta József Attila 1937-ben…
De közben lendületesen próbálták felszámolni a külvárosok nyomornegyedeit, kórházak, iskolák, népiskolai tantermek épültek, tanítói lakásokkal együtt több mint háromezerről beszélhetünk, és a sort hosszan lehetne folytatni.
Közben a nemzetközi élet vérkeringésébe is bekapcsolódott Magyarország, a Nemzetek Szövetségének tagjaként fejlődtek a diplomáciai kapcsolatok.
A magyar tudomány komoly eredményeket produkált.
Volt Horthy Miklósnak olyan lépése, amiről egyértelműen kijelenthetjük, hogy durván elhibázta?
Én azt gondolom, hogy a kiugrási kísérlet ilyen volt. Nem volt megfelelően előkészítve.
Úgy látom, hogy a kormányzó nem ismerte fel, hogy egy egész más világban él már, nem a Ferenc József korában, amikor az uralkodó kiad egy parancsot, és azt mindenki teljesíti.
Szeretett volna úgy kilépni a háborúból, hogy a németek menjenek el, az oroszok viszont ne jöjjenek be. Ehhez viszont nem tudta maga mellé állítani a teljes katonai erőt, és nem tette meg azokat a lépéseket, amelyeket többen tanácsoltak neki, hogy ne a budai Várba próbáljon bejelentést tenni, menjen ki a frontra a csapatokhoz, ahol – ha szabad így mondani – ott van a hadsereg védelmében, ahol azért jelentős, több tízezer magyar katona van, és ez egy egész más helyzetet teremthetett volna. Ez hiba volt.
tudas.hu