A Geopolitical Futures honlapja átfogó anyaggal foglalkozik a modern Oroszországgal. Abból indul ki, hogy az oroszok közel öt évtizeden keresztül úgy látták kormányukat, mint amelynek hatalma az Egyesült Államokéhoz fogható. Ezért érthető, hogy Putyin elnök úgy éli meg a Szovjetunió összeomlását 1991-ben, mint a 20. század „a legnagyobb katasztrófáját”. Igaz, hogy nagy az ereje még a róla leszakadt „közel-külföldöldön”, de a világ nagy térségeiben a korábbinál kevésbé képes az érdek-érvényesítésre.
Induljunk ki abból, hogy Oroszország területének döntő hányada az 50. és a 70. szélességi fok közé esik; viszont a növényzet és az emberi élet inkább a 60. fok alatti területeket lakja be. Így az orosz mezőgazdaság fő területe délnyugaton van: az ország ukrajnai, kaukázusi és kazak határa mentén.
A lakosság ¾-e az ország európai határa és az Ural-hegység között él. A főváros és a birodalom súlypontja európai. A folyók folyásiránya miatt a vizi fuvarozás sem kötheti össze térségeit. S hogy ezt a hátrányt a vasútvonalak kiépítése ellensúlyozta, az csak tovább erősítette a nyugati és déli térségek jelentőségét.
Az oroszok uralta terület szárazföldi ország. Európa felőli határa nyitott a behatolás előtt: a csupán folyóktól szabdalt északi síkvidék. (Egyedüli természetes határ a Kárpátok vonulata – ha a politika felül nem írja – tenném hozzá én.) Ezért – meg a nyugatról érkezett támadások miatt – Moszkva igyekezett minél nyugatabbra kiterjeszteni fennhatóságát; ha másképp nem ment, akkor ütköző sávok biztosításával.
A Szovjetunió idején a közép-európai államok is bekerültek ebbe a szerepbe. Gondoljuk meg, 1989-ben Szent Pétervár kb.1000 mérföldre volt a NATO csapatoktól; ma ez a távolság ennek ötöde. Oroszország területe óriási: az Orosz Államszövetség 85 szövetségi államból, s ezeken belül autonóm régiókből és köztársaságokból, városokból tevődik össze. Nagyon nagyok az eltérések közöttük: eltérő népek, éghajlatok, természeti források és infrastruktúra; erősen regionalizált gazdaságok. Nehezedő gazdasági helyzetben a szegényebb térségek különösen nagy terhet jelentenek a fejlettebb moszkvai és a Központi Szövetségi Térségnek. A 90-es években a túlélés volt a cél, akkor a gazdasági növekedés szóba sem kerülhetett. Az 1998-as orosz pénzügyi válság érlelte meg a helyzetet egy erőskezű vezetés hatalomra kerüléséhez. Putyin megerősítette a kormányzást és megállította a gazdaság széthullását; de a költségvetés – és így Oroszország fejlődése is – az energia exportra támaszkodott. S ez az egy lábon állás addig működött is, amíg az energia árakat magasan tartották. Ám 2015-17 között, az energia árak zuhanása következtében már társadalmi zavarokhoz vezetett a munkanélküliség, a bérek elértéktelenedése, a csőd és az életszint romlása. Putyin fenn tudta tartani a rendet és érzékeltette, hogy fogékony a nép szükségleteire. Kézbe vette „belső körben” az állami tulajdonú vállalatokat: ez egyharmada az összesnek. 2001-ben látványosan a nép oldalára állt az üzlettel szemben; kampányt indított az oligarchák ellen és kézbe vette az energia-cégeket – és a hírközlést. Újjászervezte az állambiztonságot, nemzeti gárdát állított fel közvetlen elnöki alárendeltségben. Kinyilvánított cél: a közrend védelme, a szélsőségek elleni harc, az állami szállítmányok és berendezések védelme, határvédelem és a fegyver-kereskedelem ellenőrzése. A fontos helyekre kormányhű személyeket nevezett ki a belügyi, védelmi és biztonságpolitikai területen – s különösen a Kaukázus és Távol-Kelet, valamint fontosabb városok esetén (ahol akkor a nyugtalanság nővekvőben volt). A közhangulat támogatta Putyint, mivel az oligarchákat és regionális vezetőket korruptnak tartották/tartják. Putyin vezetése alatt a politikai pártok viszonylag eljelentéktelenültek; a rendszer a Kreml-et támogató pártoknak kedvez. A kormánnyal szeben állóknak kis esélyük van beülni az alsóházba, a Dumába. A bent ülő négy párt tehát többé-kevésbé mind kormánypárti. Utóbb Putyin megszilárdította hatalmát a kormányzók között tisztogatással. Fontos, hogy a nemzeti kormány(ok) és kormányzók együttműködjenek. A kormányzóválasztásokat 2012-ben vezették be újra; de amíg ez keresztülment a rendszeren, 20-nál több kormányzót a Kreml 2017-ig kinevezett újra – főleg ott, ahol a társadalmi elégedetlenség nagy volt. Közben 2013-ban aláírt egy törvényt; eszerint a helyi törvényhozás választhat közvetlenül kormányzót, avagy egy Putyin által eléjük tett rövid listáról kiválaszthat egyet. A régiók kormányzói neveznek ki tagokat Oroszország Szövetségi Tanácsába: ez a Felsőház. Itt két-két képviselő van a 83 föderális egységből; egyet a kormányzó nevez ki, egyet pedig a regionális törvényhozás. A megbizatás a helyi szabályozás szerint változó idejű. Kölcsönösségi rendszer működik: Putyin biztosítja a jelöltnek a kormányzói széket, az pedig kinevez egy Kreml-párti tagot a felsőházba. Ez a kapcsolat azért fontos, mert a Tanács fogadja el az elnöki dekrétumot a rögtönitélő bíráskodásról, rendel el szükségállapotot, indít külföldre katonai egységeket, felügyeli az elnököt a főügyész kinevezésében és határoz az elnököt vád alá helyező döntésről.
Külpolitikájának fő célja fenntartani külföldön annak látszatát, hogy Oroszország tényleg olyan erős, amilyennek látszik. Különösen figyel „hátsó udvarára”: Ukrajnára és Belaruszra, hogy elszigetelje magát a külső fenyegetéstől. Belaruszban ez az iszapbirkózás kevésbé feltűnő, mint Ukrajnában, ahol nyíltan átállították a váltót nyugati irányban. Ennek lett következménye a kelet-ukrajnai felkelők támogatása és Krím elszakítása Ukrajnától. Ez utóbbi azért is volt fontos számára, hogy Szevasztopol tengeri kikötőjét biztosítani tudja magának.
Mert elég ránézni a térképre, hogy lássuk: a földgolyó nagy vízfelületeitől az ország meglehetősen el van zárva. Négy nagy flottabázisa (Szevasztopol, Szent-Pétervár, Murmanszk, Vlagyivosztok) közül három nincs közvetlen kapcsolatban a nyílt világtengerrel.
A hidegháborús örökségként továbbélő versengés az Egyesült Államokkal első sorban Ukrajna esetén éleződött ki; de látszik a Moszkva számára kedvezőbben vitt Szíria, valamint Venezuela és Észak-Korea esetén is. Ez a versengés vezetett oda, hogy újabban nyugati csapatok jelentek meg Közép- és Kelet-Európában, s új NATO együttműködési központok formálódtak.
Amerika nagy stratégiájának fontos elemeként most egyre gyakrabban jelenik meg a hagyományos orosz támadásra adható atomcsapás lehetősége.
Ezek a fő gondolatai a Geopolitical Futures Oroszországről szóló különleges jelentésének.
Hivatkozás: A short history of modern Russia, Geopolitical Futures, special report.
Szerző: Kelemen András, a Nemzeti Fórum alelnöke
A lakosság ¾-e az ország európai határa és az Ural-hegység között él. A főváros és a birodalom súlypontja európai. A folyók folyásiránya miatt a vizi fuvarozás sem kötheti össze térségeit. S hogy ezt a hátrányt a vasútvonalak kiépítése ellensúlyozta, az csak tovább erősítette a nyugati és déli térségek jelentőségét.
Az oroszok uralta terület szárazföldi ország. Európa felőli határa nyitott a behatolás előtt: a csupán folyóktól szabdalt északi síkvidék. (Egyedüli természetes határ a Kárpátok vonulata – ha a politika felül nem írja – tenném hozzá én.) Ezért – meg a nyugatról érkezett támadások miatt – Moszkva igyekezett minél nyugatabbra kiterjeszteni fennhatóságát; ha másképp nem ment, akkor ütköző sávok biztosításával.
A Szovjetunió idején a közép-európai államok is bekerültek ebbe a szerepbe. Gondoljuk meg, 1989-ben Szent Pétervár kb.1000 mérföldre volt a NATO csapatoktól; ma ez a távolság ennek ötöde. Oroszország területe óriási: az Orosz Államszövetség 85 szövetségi államból, s ezeken belül autonóm régiókből és köztársaságokból, városokból tevődik össze. Nagyon nagyok az eltérések közöttük: eltérő népek, éghajlatok, természeti források és infrastruktúra; erősen regionalizált gazdaságok. Nehezedő gazdasági helyzetben a szegényebb térségek különösen nagy terhet jelentenek a fejlettebb moszkvai és a Központi Szövetségi Térségnek. A 90-es években a túlélés volt a cél, akkor a gazdasági növekedés szóba sem kerülhetett. Az 1998-as orosz pénzügyi válság érlelte meg a helyzetet egy erőskezű vezetés hatalomra kerüléséhez. Putyin megerősítette a kormányzást és megállította a gazdaság széthullását; de a költségvetés – és így Oroszország fejlődése is – az energia exportra támaszkodott. S ez az egy lábon állás addig működött is, amíg az energia árakat magasan tartották. Ám 2015-17 között, az energia árak zuhanása következtében már társadalmi zavarokhoz vezetett a munkanélküliség, a bérek elértéktelenedése, a csőd és az életszint romlása. Putyin fenn tudta tartani a rendet és érzékeltette, hogy fogékony a nép szükségleteire. Kézbe vette „belső körben” az állami tulajdonú vállalatokat: ez egyharmada az összesnek. 2001-ben látványosan a nép oldalára állt az üzlettel szemben; kampányt indított az oligarchák ellen és kézbe vette az energia-cégeket – és a hírközlést. Újjászervezte az állambiztonságot, nemzeti gárdát állított fel közvetlen elnöki alárendeltségben. Kinyilvánított cél: a közrend védelme, a szélsőségek elleni harc, az állami szállítmányok és berendezések védelme, határvédelem és a fegyver-kereskedelem ellenőrzése. A fontos helyekre kormányhű személyeket nevezett ki a belügyi, védelmi és biztonságpolitikai területen – s különösen a Kaukázus és Távol-Kelet, valamint fontosabb városok esetén (ahol akkor a nyugtalanság nővekvőben volt). A közhangulat támogatta Putyint, mivel az oligarchákat és regionális vezetőket korruptnak tartották/tartják. Putyin vezetése alatt a politikai pártok viszonylag eljelentéktelenültek; a rendszer a Kreml-et támogató pártoknak kedvez. A kormánnyal szeben állóknak kis esélyük van beülni az alsóházba, a Dumába. A bent ülő négy párt tehát többé-kevésbé mind kormánypárti. Utóbb Putyin megszilárdította hatalmát a kormányzók között tisztogatással. Fontos, hogy a nemzeti kormány(ok) és kormányzók együttműködjenek. A kormányzóválasztásokat 2012-ben vezették be újra; de amíg ez keresztülment a rendszeren, 20-nál több kormányzót a Kreml 2017-ig kinevezett újra – főleg ott, ahol a társadalmi elégedetlenség nagy volt. Közben 2013-ban aláírt egy törvényt; eszerint a helyi törvényhozás választhat közvetlenül kormányzót, avagy egy Putyin által eléjük tett rövid listáról kiválaszthat egyet. A régiók kormányzói neveznek ki tagokat Oroszország Szövetségi Tanácsába: ez a Felsőház. Itt két-két képviselő van a 83 föderális egységből; egyet a kormányzó nevez ki, egyet pedig a regionális törvényhozás. A megbizatás a helyi szabályozás szerint változó idejű. Kölcsönösségi rendszer működik: Putyin biztosítja a jelöltnek a kormányzói széket, az pedig kinevez egy Kreml-párti tagot a felsőházba. Ez a kapcsolat azért fontos, mert a Tanács fogadja el az elnöki dekrétumot a rögtönitélő bíráskodásról, rendel el szükségállapotot, indít külföldre katonai egységeket, felügyeli az elnököt a főügyész kinevezésében és határoz az elnököt vád alá helyező döntésről.
Külpolitikájának fő célja fenntartani külföldön annak látszatát, hogy Oroszország tényleg olyan erős, amilyennek látszik. Különösen figyel „hátsó udvarára”: Ukrajnára és Belaruszra, hogy elszigetelje magát a külső fenyegetéstől. Belaruszban ez az iszapbirkózás kevésbé feltűnő, mint Ukrajnában, ahol nyíltan átállították a váltót nyugati irányban. Ennek lett következménye a kelet-ukrajnai felkelők támogatása és Krím elszakítása Ukrajnától. Ez utóbbi azért is volt fontos számára, hogy Szevasztopol tengeri kikötőjét biztosítani tudja magának.
Mert elég ránézni a térképre, hogy lássuk: a földgolyó nagy vízfelületeitől az ország meglehetősen el van zárva. Négy nagy flottabázisa (Szevasztopol, Szent-Pétervár, Murmanszk, Vlagyivosztok) közül három nincs közvetlen kapcsolatban a nyílt világtengerrel.
A hidegháborús örökségként továbbélő versengés az Egyesült Államokkal első sorban Ukrajna esetén éleződött ki; de látszik a Moszkva számára kedvezőbben vitt Szíria, valamint Venezuela és Észak-Korea esetén is. Ez a versengés vezetett oda, hogy újabban nyugati csapatok jelentek meg Közép- és Kelet-Európában, s új NATO együttműködési központok formálódtak.
Amerika nagy stratégiájának fontos elemeként most egyre gyakrabban jelenik meg a hagyományos orosz támadásra adható atomcsapás lehetősége.
Ezek a fő gondolatai a Geopolitical Futures Oroszországről szóló különleges jelentésének.
Hivatkozás: A short history of modern Russia, Geopolitical Futures, special report.
Szerző: Kelemen András, a Nemzeti Fórum alelnöke