A búrok (vagy más, általuk egyébként jobban kedvelt szóval: afrikánerek) kevéssé ismert nép nálunk, ezért talán érdemes bevezetőként nagy általánosságban szólni néhány szót velük kapcsolatban.
Dél-Afrikában, ha egyszerűsítünk és eltekintünk a néger törzsek közötti – egyébként nem jelentéktelen – különbségektől, akkor három fő csoportról beszélhetünk. A négereken, vagy politikailag korrektebben: a feketéken kívül (akik legalább féltucatnyi, egyenként milliós, a legnagyobbak tízmilliós nagyságrendű törzsből állnak) két fő csoport van: az angolok és a búrok. Ez utóbbiak szintén több millióan vannak; nagyobbrészt holland ősöktől származnak, de vannak francia és német felmenőik, sőt kisebb számban magyarok is, akiknek az elődei az angol-búr háborúkban legalább tucatnyian harcoltak – búr oldalon. Történelmi okok miatt a környező országokban is jelentős számban élnek búrok. Nyelvük, az afrikánsz a legfiatalabb indoeurópai, szerkezetileg holland alapú nyelv. Történetüket, kultúrájukat, vallásukat stb. tekintve, helyenként érdekes rokon vonásokat mutatnak a mienkkel, ld. többek között: A búrok és az apartheid (Antológia Kiadó, Lakitelek 2005).
A mienkkel közel egy időben kezdődött Dél-Afrikában az ottani rendszerváltás, bár más alapról, céllal, más formában és jelleggel. (Itthon nem mindenkinek érték el az ingerküszöbét az egyébként világra szóló események, mert akkor javarészt magunkkal és környezetünkkel voltunk elfoglalva, de azért talán sokan emlékeznek még Dél-Afrika akkori hősére, Nelson Mandelára, aki néhány évvel később, utolsó hivatalos külföldi útján éppen nálunk járt Budapesten.) A folyamatok megjelenésében az egyik fő különbség az volt, hogy míg nálunk „a pofonok száma is mindvégig 100 alatt maradt” (Antall József miniszterelnök úr akkori megjegyzése) Dél-Afrikában kezdettől fogva fegyveres erőszak kísérte, részben dominálta, sőt egyre inkább dominálja ma is az eseményeket. Eredetileg nem a fehérek és a feketék között tört ki az erőszak; döntően a fekete törzsek között keletkeztek fegyveres konfliktusok. Legsúlyosabb és leghosszabb a két legnagyobb néger törzs („nemzet”), a zuluk és a xhosák közötti háború volt. Ezt végül sikerült lecsillapítani, de már nem sokkal utána jelentkezett az a másfajta, de igen súlyos és ma tovább eszkalálódó konfliktus, melyet egyébként igyekszik elhallgatni a helyi és a nemzetközi sajtó, mint annak idején a feketék háborúit.
A farmergyilkosságokról van szó. Ezek során feketék: egyének és kisebb-nagyobb csoportok kínoznak halálra és gyilkolnak fehéreket. Ezen belül is majdnem kizárólag búr farmerokat. Ők képezik az ország földművességét, ha tetszik, parasztságát, mint ahogy nevük eredete is utal rá (ld.: német Bauer, holland boer.) Közbevetőleg: ez persze nem jelenti azt, hogy minden búr földműves; sok kiemelkedő embert adtak az országnak és a világnak. Kitűnik közöttük például Jan Smuts tábornok, a szabadsághős, akit az angolok, másfelől a feketék is tiszteltek; szobra ma is ott látható a fokvárosi parlament előterében. Voltak magyar kapcsolatai: Trianont élesen ellenezte. Még a diktátum aláírása előtt eljött Európába és külön Budapestre, hogy segíteni próbáljon. Sajnos, nem a megfelelő emberekkel hozta össze a sors és a politika.
A földművelésre visszatérve: a farmok nagyon messze vannak egymástól a hatalmas területű országban (legalább tizenkettő férne bele a mai Magyarországból.) A szerveződő önvédelmet kivéve védtelenek minden fajta fizikai támadással szemben, különösen, hogy a hatóságok semmit nem tesznek a megvédésükre, sőt; (lásd lejjebb).
Döbbenetesek a számok. Az ezredforduló körüli évekre az akkori becslés szerint kb. 1000 „sikeres” gyilkosság történt országszerte. (Nem mindenki hal meg egy-egy támadásban; sokan a legfejlettebb technikával védekeznek.) Közöttük az akkori hírek szerint volt egy magyar is. Egy újabb fölmérés, vagy megint csak inkább becslés szerint 1998-2016 között kb. 4000 farmert öltek meg, sokukat családtagjaival együtt, tehát legalábbis valószinű, hogy a gyilkosságok száma mára (akár jóval) meghaladja az ötezret!
Mi az oka, eredője, motivációja és főképpen célja mindennek? A négerek fehérgyűlölete önmagában nem teljes magyarázat, döntő többségükre nem is jellemző, de ha így is lenne, miért összpontosítanának szinte kizárólag a farmerekre? A magyarázat legalábbis részben mindenképpen az anyagiakban van. A búr farmerek nagy része, talán többsége több évszázados gyakorlatra visszamenően kiváló mezőgazdasági szakember; a nyugodtabb évtizedek során jelentős vagyonokat teremtettek és halmoztak föl. Egy-egy búr farm kifosztásából meg lehet gazdagodni. Egy búr ismerősömnek nem tudom hány és milyen autója van, de repülőgépből kettő. Egy kisebb, amivel a farmja fölött röpköd és egy valamivel nagyobb, elegánsabb, amivel a fővárosba és más távoli városokba jár. Házában pedig elképesztő értékű festmény, ezüstnemű, kínai porcelán, csodás bútorok és más értékes tárgyak vannak fölhalmozva. És ő többekhez hasonlóan egyelőre többé-kevésbé biztonságban is érzi magát, mert tucatnyi állandó munkása van (mind néger), ráadásul mind ott lakik a farmon, fegyvereik vannak és tűzbe mennének a gazdájukért (Ez is része a fehérek és a feketék viszonyának.)
De a gyilkosságok szünet nélkül folynak tovább. A hatóságok pedig ahelyett, hogy tennének valamit ellene, most legújabban a búrok földjeinek erőszakos elvételét vették tervbe. Márpedig, ha ezt megteszik, beláthatatlan nyomor, akár általános éhínség következik be Dél-Afrikában, ahol a termőföld legalább kétharmada még mindig búr tulajdonban van, a feketék pedig önmagukban nem képesek a szervezett, hatékony földművelésre. Nem véletlen, hogy a legutóbbi években megkezdődött a búrok lassú elszivárgása az országból. (Az angolok már a rendszerváltáskor, a fekete hatalomátvétel idején tömegesen távoztak. Jó részüknek angol állampolgársága is volt, a búroknak azonban nincs holland állampolgárságuk, sem útlevelük, nincs is semmilyen Hollandiához kötődő identitásuk; az ő egyetlen hazájuk Dél-Afrika.)
Tehát a kérdés az a búrok számára, hogy hova távozzanak. Egyáltalán, ki fogadja be őket? Nos, a liberális Hollandia nemigen mutatkozik hajlandónak rá (ők csak a muzulmánokat szeretik; a kálvinistákat úgy látszik, nem) viszont elsők között jelentkezett Oroszország, ahol a hírek szerint hamarosan 50 búr család telepedhet le, akiket további 500 család követne állataikkal együtt, összességében pedig mintegy tizenötezren fontolgatják, hogy Oroszországba költözzenek. De a legelkötelezettebb befogadó ország eddig Ausztrália, ahol máris több ezren telepedtek le. Peter Dutton ausztrál külügyminiszter pedig 10 ezer elüldözött farmer befogadásáról beszél. Egyes hírek szerint már Új-Zélandon is megjelentek.
Véleményem szerint hazánknak több szempontból érdeke lenne legalább néhány tucat, még inkább néhány száz búr család befogadása. Gondolom, ők is jól járnának velünk, és hozzájárulhatnának a magyar gazdaság, főként a mezőgazdaság föllendítéséhez. Magyarország ráadásul nem lenne többé vádolható azzal, hogy nem fogad be afrikaiakat; más kérdés, hogy a búrok mind reformátusok. Sok egyéb között még a nyelvtanításban-tanulásban is komoly hasznukat vehetnénk, a búrok ugyanis majdnem mind beszélnek angolul, többségük nagyon jól, gyakorlatilag kétnyelvűek.
A problémák hosszas eltitkolása után manapság éledezik a nemzetközi, kisebb mértékben a magyarországi média egy részének érdeklődése is. Különösen az angolszász sajtóban számos cikk, tanulmány jelenik meg, többségük ecseteli a szörnyű dél-afrikai helyzetet, és lerántja a leplet az ottani kormány fekete rasszista politikájáról.
Legújabban dokumentumfilmek is készültek az iszonyatos állapotokról. Kitűnő például a fiatal kanadai újságíró, Lauren Southern: Farmlands című filmje, melyben megrázó jelenetek is vannak. Southern hazánkban is járt a közelmúltban, amikor egyébként rendkívül elismerőleg nyilatkozott kormányunk politikájáról, konkrétan a migráció kezelésével kapcsolatban.
Néhány szó a dél-afrikai magyarokról. Hogy mennyien vannak, nem lehet biztosan tudni, de az biztos, hogy sokkal többen, mint az összes többi afrikai országban együttvéve. A nagyvárosokban működő szervezeteiken kívül Johannesburg és a főváros Pretoria között félúton, a puszta közepén van a Magyar Tanya, az un. Halfway House. Ezek tagsága nagyjából ismert, de a szervezett magyarok mindenütt törpe kisebbségben vannak az összlétszámhoz képest. Minden rendelkezésre álló információ szerint a dél-afrikai magyarok száma (nem a „magyar származásúaké”, hanem azoké, akik tudnak magyarul és általában otthon is magyarul beszélnek) valahol 5000 és 10000 között valószínűsíthető. Együtt képviselik a magyar társadalom teljes vertikális szerkezetét; a legegyszerűbb emberektől egyetemi tanárokon keresztül arisztokratákig mindenki megtalálható közöttük. (Számomra munkám során Pretoriában nagy megtiszteltetés volt például, hogy megkaphattam Orczy báró támogatását.)
A rendszerváltásig a magyarok többsége úgy élt, mint „Marci Hevesen”; szinte ritkaság volt a szegény. Valószínűleg ezzel is összefügg, hogy önmagukon kívül alig foglalkoztatta őket más, és minden más emigrációs csoportnál jobban elszakadtak Magyarországtól. Jellemző, hogy érkezésem után nem sokkal egy magyar társaságban (ahol egyébként mindenki tisztán magyarul beszélt, mert a nyelvet példásan megtartották), megkérdezte valaki, hogy ki Magyarország miniszterelnöke.
Nem sokkal azután kezdtek megváltozni a dolgok. A búrokéhoz hasonló mértékű fenyegetettségről – legalábbis egyelőre - még nincs szó. De sajnos, ennek is eljő az ideje, és jelei persze máris vannak, mint ahogy magyar áldozatok is vannak. Mint annak is, hogy elkezdenek költözni haza (a Magyar Tanya korábbi elnöke pl. már hazajött). A folyamat minden valószínűség szerint föl fog gyorsulni, és a fehérek egyre több csoportjára, végül mindegyikre ki fog terjedni. Félő, hogy megkezdődtek a fehérek végnapjai Dél-Afrikában, annak ellenére, hogy közülük sokan ezt még mindig nem látják, vagy nem akarják elhinni. Ebben a helyzetben szerintem a magyar kormánynak elő kellene készíteni és segíteni a magyarok hazaköltözését Dél-Afrikából.
A dél-afrikai magyarság összes külföldi honfitársaink leginkább veszélyeztetett csoportja. Ma már nem csupán arról van szó, hogy érdekünk-e hazahívásuk. Véleményem szerint ez kötelességünk, mert a kérdés az, hogy cserben hagyjuk és lemondunk róluk, vagy megmentjük őket. Meg kell teremtenünk a fogadásuk föltételeit, miközben kormányunk képviselőinek meg kellene jelennie a helyszínen tájékozódni, tájékoztatást nyújtani és – természetesen ottani külképviseleteinkkel karöltve – propagandát folytatni és minden szükséges segítséget megadni a hazaköltözések érdekében. Amig nem késő.
Pordány László nyugalmazott nagykövet,
a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója
A mienkkel közel egy időben kezdődött Dél-Afrikában az ottani rendszerváltás, bár más alapról, céllal, más formában és jelleggel. (Itthon nem mindenkinek érték el az ingerküszöbét az egyébként világra szóló események, mert akkor javarészt magunkkal és környezetünkkel voltunk elfoglalva, de azért talán sokan emlékeznek még Dél-Afrika akkori hősére, Nelson Mandelára, aki néhány évvel később, utolsó hivatalos külföldi útján éppen nálunk járt Budapesten.) A folyamatok megjelenésében az egyik fő különbség az volt, hogy míg nálunk „a pofonok száma is mindvégig 100 alatt maradt” (Antall József miniszterelnök úr akkori megjegyzése) Dél-Afrikában kezdettől fogva fegyveres erőszak kísérte, részben dominálta, sőt egyre inkább dominálja ma is az eseményeket. Eredetileg nem a fehérek és a feketék között tört ki az erőszak; döntően a fekete törzsek között keletkeztek fegyveres konfliktusok. Legsúlyosabb és leghosszabb a két legnagyobb néger törzs („nemzet”), a zuluk és a xhosák közötti háború volt. Ezt végül sikerült lecsillapítani, de már nem sokkal utána jelentkezett az a másfajta, de igen súlyos és ma tovább eszkalálódó konfliktus, melyet egyébként igyekszik elhallgatni a helyi és a nemzetközi sajtó, mint annak idején a feketék háborúit.
A farmergyilkosságokról van szó. Ezek során feketék: egyének és kisebb-nagyobb csoportok kínoznak halálra és gyilkolnak fehéreket. Ezen belül is majdnem kizárólag búr farmerokat. Ők képezik az ország földművességét, ha tetszik, parasztságát, mint ahogy nevük eredete is utal rá (ld.: német Bauer, holland boer.) Közbevetőleg: ez persze nem jelenti azt, hogy minden búr földműves; sok kiemelkedő embert adtak az országnak és a világnak. Kitűnik közöttük például Jan Smuts tábornok, a szabadsághős, akit az angolok, másfelől a feketék is tiszteltek; szobra ma is ott látható a fokvárosi parlament előterében. Voltak magyar kapcsolatai: Trianont élesen ellenezte. Még a diktátum aláírása előtt eljött Európába és külön Budapestre, hogy segíteni próbáljon. Sajnos, nem a megfelelő emberekkel hozta össze a sors és a politika.
A földművelésre visszatérve: a farmok nagyon messze vannak egymástól a hatalmas területű országban (legalább tizenkettő férne bele a mai Magyarországból.) A szerveződő önvédelmet kivéve védtelenek minden fajta fizikai támadással szemben, különösen, hogy a hatóságok semmit nem tesznek a megvédésükre, sőt; (lásd lejjebb).
Döbbenetesek a számok. Az ezredforduló körüli évekre az akkori becslés szerint kb. 1000 „sikeres” gyilkosság történt országszerte. (Nem mindenki hal meg egy-egy támadásban; sokan a legfejlettebb technikával védekeznek.) Közöttük az akkori hírek szerint volt egy magyar is. Egy újabb fölmérés, vagy megint csak inkább becslés szerint 1998-2016 között kb. 4000 farmert öltek meg, sokukat családtagjaival együtt, tehát legalábbis valószinű, hogy a gyilkosságok száma mára (akár jóval) meghaladja az ötezret!
Mi az oka, eredője, motivációja és főképpen célja mindennek? A négerek fehérgyűlölete önmagában nem teljes magyarázat, döntő többségükre nem is jellemző, de ha így is lenne, miért összpontosítanának szinte kizárólag a farmerekre? A magyarázat legalábbis részben mindenképpen az anyagiakban van. A búr farmerek nagy része, talán többsége több évszázados gyakorlatra visszamenően kiváló mezőgazdasági szakember; a nyugodtabb évtizedek során jelentős vagyonokat teremtettek és halmoztak föl. Egy-egy búr farm kifosztásából meg lehet gazdagodni. Egy búr ismerősömnek nem tudom hány és milyen autója van, de repülőgépből kettő. Egy kisebb, amivel a farmja fölött röpköd és egy valamivel nagyobb, elegánsabb, amivel a fővárosba és más távoli városokba jár. Házában pedig elképesztő értékű festmény, ezüstnemű, kínai porcelán, csodás bútorok és más értékes tárgyak vannak fölhalmozva. És ő többekhez hasonlóan egyelőre többé-kevésbé biztonságban is érzi magát, mert tucatnyi állandó munkása van (mind néger), ráadásul mind ott lakik a farmon, fegyvereik vannak és tűzbe mennének a gazdájukért (Ez is része a fehérek és a feketék viszonyának.)
De a gyilkosságok szünet nélkül folynak tovább. A hatóságok pedig ahelyett, hogy tennének valamit ellene, most legújabban a búrok földjeinek erőszakos elvételét vették tervbe. Márpedig, ha ezt megteszik, beláthatatlan nyomor, akár általános éhínség következik be Dél-Afrikában, ahol a termőföld legalább kétharmada még mindig búr tulajdonban van, a feketék pedig önmagukban nem képesek a szervezett, hatékony földművelésre. Nem véletlen, hogy a legutóbbi években megkezdődött a búrok lassú elszivárgása az országból. (Az angolok már a rendszerváltáskor, a fekete hatalomátvétel idején tömegesen távoztak. Jó részüknek angol állampolgársága is volt, a búroknak azonban nincs holland állampolgárságuk, sem útlevelük, nincs is semmilyen Hollandiához kötődő identitásuk; az ő egyetlen hazájuk Dél-Afrika.)
Tehát a kérdés az a búrok számára, hogy hova távozzanak. Egyáltalán, ki fogadja be őket? Nos, a liberális Hollandia nemigen mutatkozik hajlandónak rá (ők csak a muzulmánokat szeretik; a kálvinistákat úgy látszik, nem) viszont elsők között jelentkezett Oroszország, ahol a hírek szerint hamarosan 50 búr család telepedhet le, akiket további 500 család követne állataikkal együtt, összességében pedig mintegy tizenötezren fontolgatják, hogy Oroszországba költözzenek. De a legelkötelezettebb befogadó ország eddig Ausztrália, ahol máris több ezren telepedtek le. Peter Dutton ausztrál külügyminiszter pedig 10 ezer elüldözött farmer befogadásáról beszél. Egyes hírek szerint már Új-Zélandon is megjelentek.
Véleményem szerint hazánknak több szempontból érdeke lenne legalább néhány tucat, még inkább néhány száz búr család befogadása. Gondolom, ők is jól járnának velünk, és hozzájárulhatnának a magyar gazdaság, főként a mezőgazdaság föllendítéséhez. Magyarország ráadásul nem lenne többé vádolható azzal, hogy nem fogad be afrikaiakat; más kérdés, hogy a búrok mind reformátusok. Sok egyéb között még a nyelvtanításban-tanulásban is komoly hasznukat vehetnénk, a búrok ugyanis majdnem mind beszélnek angolul, többségük nagyon jól, gyakorlatilag kétnyelvűek.
A problémák hosszas eltitkolása után manapság éledezik a nemzetközi, kisebb mértékben a magyarországi média egy részének érdeklődése is. Különösen az angolszász sajtóban számos cikk, tanulmány jelenik meg, többségük ecseteli a szörnyű dél-afrikai helyzetet, és lerántja a leplet az ottani kormány fekete rasszista politikájáról.
Legújabban dokumentumfilmek is készültek az iszonyatos állapotokról. Kitűnő például a fiatal kanadai újságíró, Lauren Southern: Farmlands című filmje, melyben megrázó jelenetek is vannak. Southern hazánkban is járt a közelmúltban, amikor egyébként rendkívül elismerőleg nyilatkozott kormányunk politikájáról, konkrétan a migráció kezelésével kapcsolatban.
Néhány szó a dél-afrikai magyarokról. Hogy mennyien vannak, nem lehet biztosan tudni, de az biztos, hogy sokkal többen, mint az összes többi afrikai országban együttvéve. A nagyvárosokban működő szervezeteiken kívül Johannesburg és a főváros Pretoria között félúton, a puszta közepén van a Magyar Tanya, az un. Halfway House. Ezek tagsága nagyjából ismert, de a szervezett magyarok mindenütt törpe kisebbségben vannak az összlétszámhoz képest. Minden rendelkezésre álló információ szerint a dél-afrikai magyarok száma (nem a „magyar származásúaké”, hanem azoké, akik tudnak magyarul és általában otthon is magyarul beszélnek) valahol 5000 és 10000 között valószínűsíthető. Együtt képviselik a magyar társadalom teljes vertikális szerkezetét; a legegyszerűbb emberektől egyetemi tanárokon keresztül arisztokratákig mindenki megtalálható közöttük. (Számomra munkám során Pretoriában nagy megtiszteltetés volt például, hogy megkaphattam Orczy báró támogatását.)
A rendszerváltásig a magyarok többsége úgy élt, mint „Marci Hevesen”; szinte ritkaság volt a szegény. Valószínűleg ezzel is összefügg, hogy önmagukon kívül alig foglalkoztatta őket más, és minden más emigrációs csoportnál jobban elszakadtak Magyarországtól. Jellemző, hogy érkezésem után nem sokkal egy magyar társaságban (ahol egyébként mindenki tisztán magyarul beszélt, mert a nyelvet példásan megtartották), megkérdezte valaki, hogy ki Magyarország miniszterelnöke.
Nem sokkal azután kezdtek megváltozni a dolgok. A búrokéhoz hasonló mértékű fenyegetettségről – legalábbis egyelőre - még nincs szó. De sajnos, ennek is eljő az ideje, és jelei persze máris vannak, mint ahogy magyar áldozatok is vannak. Mint annak is, hogy elkezdenek költözni haza (a Magyar Tanya korábbi elnöke pl. már hazajött). A folyamat minden valószínűség szerint föl fog gyorsulni, és a fehérek egyre több csoportjára, végül mindegyikre ki fog terjedni. Félő, hogy megkezdődtek a fehérek végnapjai Dél-Afrikában, annak ellenére, hogy közülük sokan ezt még mindig nem látják, vagy nem akarják elhinni. Ebben a helyzetben szerintem a magyar kormánynak elő kellene készíteni és segíteni a magyarok hazaköltözését Dél-Afrikából.
A dél-afrikai magyarság összes külföldi honfitársaink leginkább veszélyeztetett csoportja. Ma már nem csupán arról van szó, hogy érdekünk-e hazahívásuk. Véleményem szerint ez kötelességünk, mert a kérdés az, hogy cserben hagyjuk és lemondunk róluk, vagy megmentjük őket. Meg kell teremtenünk a fogadásuk föltételeit, miközben kormányunk képviselőinek meg kellene jelennie a helyszínen tájékozódni, tájékoztatást nyújtani és – természetesen ottani külképviseleteinkkel karöltve – propagandát folytatni és minden szükséges segítséget megadni a hazaköltözések érdekében. Amig nem késő.
Pordány László nyugalmazott nagykövet,
a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója