Federico Pieraccini tollából a Strategic Culture Foundation megjelentetett egy írást arról. hogy az „America first” nem más, mint egy megerősített Monroe-doktrina.
Az európaiak hivatalosan Washingon szövetségesei, bár valójában gyarmatokként kezelik őket, mivel a világot úgy szippantja ki, mint az osztrigát. A dollár uralmát előtérben tartva a gazdasági pénzügyi és kereskedelmi területen, Washington félredobja a szabad piac elveit, más államokat a nem-fair játszótéren feledve. Kihasználja műszaki fölényét, hogy felépítsen egy átható felügyeleti trendszert, ahogy ezt leleplezte Snowden. Az amerikai kivételességtől eltelve, a demokrácia-export vágyától fűtve, az emberi jogok egy beavatkozási jogcímet igazolnak évtizedek óta , miközben a média – melyet a titkos szolgálatok és a katonai apparátus ural – ehhez segédkezik.
Közép-és Dél Amerika egy kivételes helyzetben volt a korai került a korai 2000-s években, mivel akkor W Oroszországra, Kínára, Iránra, Afganisztánra, Szíriára, Irakra, Jugoszláviára, Szomáliára, Grúziára és Ukrajnára figyelt. Ezt a lélekzetvételnyi időt kihasználván a latin-amerikaiak mintegy tucat országban átfordultak anti-imperialista, s így antikapitalista irányba. A Mercosur szervezetet 1991-ben alapította meg Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay egy szocialista világnézetű közös piacként. S amikor Venezuela Chavez révén társult tagja lett 2004-ben, Washington-ellenes politikai hangúlyt kapott. Oroszország és Kína figyelme közben nagyon is ott volt Dél-Amerikán, s ez kicsúcsosodott a BRICS szervezetének megteremtésében. Ebben Brazília, előbb Lulával, majd Dilma Rousseff-fel az élen elkötelezte a térséget a felemelkedő eurázsiai kontinens mellett (2008-9). Eközben az iraki és afganisztáni hadviselés aláaknázta az USA katonai hitelességét is.
Egy térségi hatalomnak elsőrendű érdeke és így törekvése, hogy megakadályozza egy másik hegemón felemelkedését a világ bármely részén. Azt pedig különösképpen meg kell akadályoznia, hogy egy másik nagyhatalom emelkedjék fel a saját kontinensén. Erre vonatkozott a Monroe-doktrina, mely szerint az USA kiűzi és távol tartja a két amerikai kontinenstől az európai hatalmakat.
Ami Dél-Amerikában történt, az nem teszi lehetővé, hogy ne vegyük tudomásul Washington törekvéseit. Miközben világszerte több mint 800 katonai bázisra terjed ki államok tucatjaiban az USA befolyása (kb. 70), dél Amerikát kissé figyelmen kívül hagyta. Annál jobban törődött a Közel-Kelettel, amint ezt az ottani harci cselekmények bizonyítják. Közben pedig Kína a világ nagyipari üzemévé nőtte ki magát.
Közben Putyin ismételten találkozott Chavezzel, s a kínai vezetők is megjelentek Dél-Amerikában. Peking magas szintű támogatást nyújtott kereskedelmi egyezmények révén, Moszkva pedig folyamatosan adta el a fejlett hadászati eszközeit ugyanitt.
Közben az ukrajnai bonyodalmak kapcsán az USA is megtapasztalta, hogy nem lehet mindent erővel megoldani. A puhábbnak minősülő eszközök, ha ideiglenesen háttérbe is szorultak, az olyan szervezetek, mint a National Endowment for Democracy (NED) , vagy az International Republican Institute (IRI) folytatta az ellenségesnek megítélt kormányok elleni felforgató tevékenységet (mint pl. a színes forradalmak, arab tavasz). S az ilyen nyomás-gyakorló eszközök közé tartozik a szankciós politika is.
Az egyetlen világhatalmi pozíció gyengültével ismét erősebben kezdett Amerika saját „hátsó udvarára” figyelni: Közép- és Dél-Amerikára. Felerősödtek a baloldali kormányok elleni fedett tevékenység a térségben. (Argentinában a neoliberális Macri hatalomba segítése, Braaazíliában Lula bebörtönzésével a Washingtonból támogatott Bolsonaro elnökké választása, Ecuadorban a Correa helyébe lépő Lenin Moreno pálfordulása, Venezuelában Chavez gyanús halála.)
Egyszerűen az a helyzet, hogy a világ amerikai felén Kína és Oroszország nem tud olyan támogatást kifejteni, mint Ázsiában, a Közel-Keleten és Európában; bár pl. Venezuela, sőt Nicaragua, Haiti i élvezhette a kínai gazdasági támogatást Washington nyomásával szemben. Leglátványosabb ez a Nicaraguán keresztül húzódó új csatorna esetén, amely bekerült a z „Egy övezet, egy út” kezdeményezésbe. Moszkva pedig – akár nukleáris – hídfőállást is képes kiépíteni, ahogy csaknem féléve Venezuelába küldött két stratégiai bombázógépe is jelezte. Ez egyúttal erős felszólítás arra is, hogy az USA tartózkodjék a közvetlen katonai beavatkozástól Venezuelában.
Az összkép arra utal, hogy a Trump adminisztráció igyekszik az „America First” politikáját a Monroe-doktrína – ez egy 1823-beli elnöki üzenet az amerikai kongresszusnak, amiből kifejlődött az „Amerika az amerikaiaké” gondolat – gazdasági és katonai alátámasztásával kombinálni. Trump eközben a demokrata ellenfeleit a szocializmushoz való vonzódással vádolja, és így belpolitikai hangsúlyt is kap a szocializmust az USA elleni éllel használó dél-amerikai országok elleni harca.
Ez átszínezi az egyeduralmiból a többpólusúvá alakuló világrend amerikai fékezésének folyamatát.
Az eredeti cikk ide kattintva olvasható angolul.
Kelemen András, a Nemzeti Fórum alelnöke
Közép-és Dél Amerika egy kivételes helyzetben volt a korai került a korai 2000-s években, mivel akkor W Oroszországra, Kínára, Iránra, Afganisztánra, Szíriára, Irakra, Jugoszláviára, Szomáliára, Grúziára és Ukrajnára figyelt. Ezt a lélekzetvételnyi időt kihasználván a latin-amerikaiak mintegy tucat országban átfordultak anti-imperialista, s így antikapitalista irányba. A Mercosur szervezetet 1991-ben alapította meg Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay egy szocialista világnézetű közös piacként. S amikor Venezuela Chavez révén társult tagja lett 2004-ben, Washington-ellenes politikai hangúlyt kapott. Oroszország és Kína figyelme közben nagyon is ott volt Dél-Amerikán, s ez kicsúcsosodott a BRICS szervezetének megteremtésében. Ebben Brazília, előbb Lulával, majd Dilma Rousseff-fel az élen elkötelezte a térséget a felemelkedő eurázsiai kontinens mellett (2008-9). Eközben az iraki és afganisztáni hadviselés aláaknázta az USA katonai hitelességét is.
Egy térségi hatalomnak elsőrendű érdeke és így törekvése, hogy megakadályozza egy másik hegemón felemelkedését a világ bármely részén. Azt pedig különösképpen meg kell akadályoznia, hogy egy másik nagyhatalom emelkedjék fel a saját kontinensén. Erre vonatkozott a Monroe-doktrina, mely szerint az USA kiűzi és távol tartja a két amerikai kontinenstől az európai hatalmakat.
Ami Dél-Amerikában történt, az nem teszi lehetővé, hogy ne vegyük tudomásul Washington törekvéseit. Miközben világszerte több mint 800 katonai bázisra terjed ki államok tucatjaiban az USA befolyása (kb. 70), dél Amerikát kissé figyelmen kívül hagyta. Annál jobban törődött a Közel-Kelettel, amint ezt az ottani harci cselekmények bizonyítják. Közben pedig Kína a világ nagyipari üzemévé nőtte ki magát.
Közben Putyin ismételten találkozott Chavezzel, s a kínai vezetők is megjelentek Dél-Amerikában. Peking magas szintű támogatást nyújtott kereskedelmi egyezmények révén, Moszkva pedig folyamatosan adta el a fejlett hadászati eszközeit ugyanitt.
Közben az ukrajnai bonyodalmak kapcsán az USA is megtapasztalta, hogy nem lehet mindent erővel megoldani. A puhábbnak minősülő eszközök, ha ideiglenesen háttérbe is szorultak, az olyan szervezetek, mint a National Endowment for Democracy (NED) , vagy az International Republican Institute (IRI) folytatta az ellenségesnek megítélt kormányok elleni felforgató tevékenységet (mint pl. a színes forradalmak, arab tavasz). S az ilyen nyomás-gyakorló eszközök közé tartozik a szankciós politika is.
Az egyetlen világhatalmi pozíció gyengültével ismét erősebben kezdett Amerika saját „hátsó udvarára” figyelni: Közép- és Dél-Amerikára. Felerősödtek a baloldali kormányok elleni fedett tevékenység a térségben. (Argentinában a neoliberális Macri hatalomba segítése, Braaazíliában Lula bebörtönzésével a Washingtonból támogatott Bolsonaro elnökké választása, Ecuadorban a Correa helyébe lépő Lenin Moreno pálfordulása, Venezuelában Chavez gyanús halála.)
Egyszerűen az a helyzet, hogy a világ amerikai felén Kína és Oroszország nem tud olyan támogatást kifejteni, mint Ázsiában, a Közel-Keleten és Európában; bár pl. Venezuela, sőt Nicaragua, Haiti i élvezhette a kínai gazdasági támogatást Washington nyomásával szemben. Leglátványosabb ez a Nicaraguán keresztül húzódó új csatorna esetén, amely bekerült a z „Egy övezet, egy út” kezdeményezésbe. Moszkva pedig – akár nukleáris – hídfőállást is képes kiépíteni, ahogy csaknem féléve Venezuelába küldött két stratégiai bombázógépe is jelezte. Ez egyúttal erős felszólítás arra is, hogy az USA tartózkodjék a közvetlen katonai beavatkozástól Venezuelában.
Az összkép arra utal, hogy a Trump adminisztráció igyekszik az „America First” politikáját a Monroe-doktrína – ez egy 1823-beli elnöki üzenet az amerikai kongresszusnak, amiből kifejlődött az „Amerika az amerikaiaké” gondolat – gazdasági és katonai alátámasztásával kombinálni. Trump eközben a demokrata ellenfeleit a szocializmushoz való vonzódással vádolja, és így belpolitikai hangsúlyt is kap a szocializmust az USA elleni éllel használó dél-amerikai országok elleni harca.
Ez átszínezi az egyeduralmiból a többpólusúvá alakuló világrend amerikai fékezésének folyamatát.
Az eredeti cikk ide kattintva olvasható angolul.
Kelemen András, a Nemzeti Fórum alelnöke