 | Basszus, ez elég sz…r lett – keseredett neki a Nézőpont Intézet felmérése szerint négy százaléknyi szavazóval bíró Fekete-Győr András, momentumos miniszterelnök-jelölt, miután visszanézte az interjút, amit Gulyás Márton készített vele. |
Aztán, hogy mentse a helyzetet, gyorsan írt a Facebookra, hogy az interjú azért lett olyan vérszegény, mert pont a legjobb részeket vágták ki belőle, ezért azt javasolja, hogy mindenki sürgősen nézze meg a teljes négyórás felvételt. Nyilván az is éppen olyan gyenge, mint az egyébként barátilag összevágott egy óra, de Bandi bátran mondhatja, hogy a teljes négy óra sokkal jobb, úgysem nézi meg senki.
Pedig milyen jó lenne, ha Bandi lenne a miniszterelnök, valódi történelmet írhatna! Olyan ugyanis nem volt még a magyar történelemben, hogy valaki négyszázalékos támogatottsággal váljon az ország vezetőjévé, ennél minden valószínűség szerint még Rákosi Mátyás is nagyobb legitimációval bírt. Kádár János pedig egészen bizonyosan.
Szegény Bandinak mostanában valahogy nem sikerülnek a nyilatkozatok. Először azzal csinált hülyét magából, hogy olyan intézkedéseket ígért a remélt választási győzelmük utáni első három és első harminc napra, amihez előtte legalább kormányt kellene alakítani. Mintha nem tudná vagy azt hinné, hogy mi nem tudjuk, hogy a választás napja és az új kormány megalakulása között néhány liter víz még lefolyik a Dunán. Értjük persze, hogy a kormányalakítás gyorsan fog menni, nagy az egyetértés a nemzetellenes oldalon, nem lesznek koalíciós alkudozások, de mindezt elég nehéz elhinni, főleg annak fényében, hogy még egy nyavalyás házi választás szabályairól sem sikerül hónapok óta megállapodni.
Utána azzal röhögtette ki magát Bandi, hogy megfenyegette Kínát. Erről az a szituáció jutott eszembe, amikor az egyszeri ember megpróbálja kielégíteni a nála ötven évvel fiatalabb szeretőjét, és mindkettőnek folyik a könnye: egyiknek a röhögéstől, másiknak az erőlködéstől. Gondolom, a kínai nagykövet is könnyesre röhögte magát, miközben Bandi azon erőlködött, hogy valami ütőset mondjon.
Aztán jött ez a gyenge interjú. Amiben azért egy dolog mégiscsak figyelemre méltó. Mégpedig az, hogy Bandi bevallotta, ő és a Momentum hová is tartoznak. Bevallotta, hogy ugyanazokat az értékeket vallja, mint a 2010 előtti – Gyurcsány Ferenc vezette – kormány. És hogy ő most nem kormányellenzék, hanem rendszerellenzék. Amit mi pontosan értünk. Mi is voltunk ugyanis rendszerellenzék 1990 előtt, amikor Bandi nagypapája és elvtársai a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok segítségével működtették a kommunista rendszert, háborítatlanul lopták az építőanyagot, és közben foglalkoztak a magunkfajta rendszerellenzékkel. Persze akkor Bandi még a világon sem volt, és tíz évvel később is még a homokozóban gyúrta a fagyigolyókat, és nyilván szép emlékei vannak arról, ahogyan a korábban a rendszerellenzéki renitenseket megregulázó volt megyei tanácselnök nagypapa megsimogatta a buksiját a lopott cementből épített ház udvarán.
Egy dologgal tisztában kell lennünk: a mai rendszer az 1990 előtti kommunista rendszer antitézise. Legalábbis próbál lenni, de ez a még ma is velünk élő kommunista mélyállam maradékai miatt nem mindig sikerül. Aki ennek a rendszernek az ellenzéke, az a korábbi rendszert igenli. És ha figyelmesen elolvassuk a Momentum programját és vezetőinek a nyilatkozatait, akkor egyértelmű, hogy az általuk vizionált „új Magyarország” valójában az 1990 előtti kommunista Magyarország némileg felfrissített változata. A cégtábla új, de a polcokon a kínálat a régi. A vér nem válik vízzé. Fekete-Győr nagypapa most biztosan nagyon büszke lenne.
Magyar Nemzet
Pedig milyen jó lenne, ha Bandi lenne a miniszterelnök, valódi történelmet írhatna! Olyan ugyanis nem volt még a magyar történelemben, hogy valaki négyszázalékos támogatottsággal váljon az ország vezetőjévé, ennél minden valószínűség szerint még Rákosi Mátyás is nagyobb legitimációval bírt. Kádár János pedig egészen bizonyosan.
Szegény Bandinak mostanában valahogy nem sikerülnek a nyilatkozatok. Először azzal csinált hülyét magából, hogy olyan intézkedéseket ígért a remélt választási győzelmük utáni első három és első harminc napra, amihez előtte legalább kormányt kellene alakítani. Mintha nem tudná vagy azt hinné, hogy mi nem tudjuk, hogy a választás napja és az új kormány megalakulása között néhány liter víz még lefolyik a Dunán. Értjük persze, hogy a kormányalakítás gyorsan fog menni, nagy az egyetértés a nemzetellenes oldalon, nem lesznek koalíciós alkudozások, de mindezt elég nehéz elhinni, főleg annak fényében, hogy még egy nyavalyás házi választás szabályairól sem sikerül hónapok óta megállapodni.
Utána azzal röhögtette ki magát Bandi, hogy megfenyegette Kínát. Erről az a szituáció jutott eszembe, amikor az egyszeri ember megpróbálja kielégíteni a nála ötven évvel fiatalabb szeretőjét, és mindkettőnek folyik a könnye: egyiknek a röhögéstől, másiknak az erőlködéstől. Gondolom, a kínai nagykövet is könnyesre röhögte magát, miközben Bandi azon erőlködött, hogy valami ütőset mondjon.
Aztán jött ez a gyenge interjú. Amiben azért egy dolog mégiscsak figyelemre méltó. Mégpedig az, hogy Bandi bevallotta, ő és a Momentum hová is tartoznak. Bevallotta, hogy ugyanazokat az értékeket vallja, mint a 2010 előtti – Gyurcsány Ferenc vezette – kormány. És hogy ő most nem kormányellenzék, hanem rendszerellenzék. Amit mi pontosan értünk. Mi is voltunk ugyanis rendszerellenzék 1990 előtt, amikor Bandi nagypapája és elvtársai a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok segítségével működtették a kommunista rendszert, háborítatlanul lopták az építőanyagot, és közben foglalkoztak a magunkfajta rendszerellenzékkel. Persze akkor Bandi még a világon sem volt, és tíz évvel később is még a homokozóban gyúrta a fagyigolyókat, és nyilván szép emlékei vannak arról, ahogyan a korábban a rendszerellenzéki renitenseket megregulázó volt megyei tanácselnök nagypapa megsimogatta a buksiját a lopott cementből épített ház udvarán.
Egy dologgal tisztában kell lennünk: a mai rendszer az 1990 előtti kommunista rendszer antitézise. Legalábbis próbál lenni, de ez a még ma is velünk élő kommunista mélyállam maradékai miatt nem mindig sikerül. Aki ennek a rendszernek az ellenzéke, az a korábbi rendszert igenli. És ha figyelmesen elolvassuk a Momentum programját és vezetőinek a nyilatkozatait, akkor egyértelmű, hogy az általuk vizionált „új Magyarország” valójában az 1990 előtti kommunista Magyarország némileg felfrissített változata. A cégtábla új, de a polcokon a kínálat a régi. A vér nem válik vízzé. Fekete-Győr nagypapa most biztosan nagyon büszke lenne.
Magyar Nemzet