Létezik egy mítosz, mely szerint a baloldali gondolat egy szép gondolat, és ha a világ a baloldali értékek, elgondolások alapján működne, az egy igazán igazságos és szép világ lenne. Éppen csak annyi a probléma – így a mítosz –, hogy a szép gondolat gyakorlati megvalósításába néha hiba csúszik, és – a jobboldal ármánykodása mellett – emiatt nem sikerült még az elméletben kitalált szép és igazságos világot megvalósítani. |
Ha azonban kitartóan próbálkozunk, és a hibákat (és persze a jobboldaliakat) kiiktatjuk, akkor a gyakorlatban be fog köszönteni a szép, új, igazságos világ. A különböző baloldali politikai erők – az anarchistáktól a kommunistákon, a szocialistákon és a szociáldemokratákon át a progresszív liberálisokig – szorgosan dolgoznak ennek a világnak megteremtésén.
Legutóbb Budapestre kirándult külföldi antifa aktivisták magyar állampolgárságú baloldaliakkal kiegészülve tartottak bemutatót arról, hogyan néz ki a baloldali kísérlet a szép, új, igazságos világ megteremtésére. A büntető törvénykönyv alapján egyértelműen terrorcselekménynek minősülő kísérletben ártatlan polgárokat vertek félholtra.
A Vlagyimir Iljics Lenin újságjának nevét büszkén viselő neokommunista Szikra Mozgalom és annak országgyűlési képviselője, Jámbor András sietett közleményben tudatni a világgal, hogy elítélik az erőszak minden formáját.
Nem tudjuk, hogy gazemberségből vagy tudásbéli hiányosságokból adódóan sikerült ezt Jámbornak leírnia, aki kommunista mivolta mellett mindössze egy érettségivel büszkélkedhet, és akinek még egy – elkezdett – főiskola elvégzését sem sikerült abszolválnia.
Ideológiai alapállása és iskolázottsági hiányosságai összességében nem akadályozzák, inkább kifejezetten segítik abban, hogy maga is építse a baloldali mítoszt, mely szerint a baloldal alapvetően jó, az erőszak pedig nem más, mint a szép baloldali gondolat gyakorlati megvalósításába véletlenszerűen becsúszó hiba.
Csakhogy ez ordas hazugság. És nemcsak azért, mert Jámbor András és a Szikra Mozgalom maguk is felkorbácsolói az erőszakba torkolló érzelmeknek demonstrációikkal, vendéglátóhelyek blokád alá vonásával, a gazdagok (értsd: bármilyen magántulajdont birtoklók) ellen hangulatot keltő szlogenek nyílt utcán történő ordítozásával (miközben a szemünkbe hazudják, hogy „mi soha nem vettünk részt és a jövőben sem fogunk részt venni erőszakos akciókban”), hanem azért is, mert a baloldal – szemben azzal, amit megpróbál elhitetni a világgal – egyáltalán nem szép, nem erőszakmentes, és a megvalósítási kísérletek során rendre visszaköszönő erőszak nem valamiféle kisiklás, hanem a baloldaliság inherens része.
A baloldal története nem más, mint egy kétszázharminc éves permanens erőszaktörténet, aminek a múlt heti budapesti antifaterror nem tévedése, hanem a lényegéből következő megnyilvánulása volt.
Ráadásul a baloldal a kezdetek – az 1789-es francia forradalom – óta nemcsak a gyakorlatban nyúl újra meg újra az erőszak, a terror eszközéhez, hanem elméletben is mindig helyeselte azt. Robespierre – az első, hatalomra jutott vegytiszta baloldali politikus – szerint például „a terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása”. Vagyis az első baloldali kísérlet, a „nagy francia forradalom” nem véletlenül, a résztvevők akaratán kívül csúszott bele a terrorba. A terror és az erőszak a forradalom és a forradalmi baloldal tudatosan, büszkén vállalt, szerves része volt.
A baloldali elmélet és gyakorlat a következő évtizedekben sem finomodott, illetve finomkodott. Az 1848-ban kiadott Kommunista kiáltvány egészen nyíltan fogalmazott: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”
Ennyit arról, hogy Marx szépeket gondolt, csak az elméletének megvalósítása csúszott félre. Sztálin nem elferdítette, hanem a lehető legtökéletesebben megvalósította a marxi elképzelést. Persze csak Lenin után, akit szintén szokás mentegetni, hogy – Sztálinnal szemben – ő jó kommunista volt (mintha létezne ilyen), aki azonban valójában szintén a terrort elméletileg helyeslő és azt a gyakorlatban is alkalmazó baloldali forradalmár volt.
És ha esetleg azt gondolnánk, hogy a szocialisták jobbak, akkor érdemes felidézni Louis Auguste Blanqui-t, aki a XIX. századi Franciaországban egyszerre volt szocialista teoretikus és gyakorlati forradalmár, és aki szerint „az egyetlen gyakorlati, az egyetlen biztos eszköz az erőszak”, illetve aki szerint: „fegyver és szervezet: ez a haladás döntő eleme”.
Nem különbek a szociáldemokraták sem. A Blanqui halála után alig tíz évvel megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt – hogy hazai vizekre evezzünk – megalakulásakor célként tűzte ki „a tőkés társadalmi berendezkedés felszámolását”, üdvözölte a nem éppen az erőszakmentességéről elhíresült „nagy októberi szocialista forradalmat”, és olyan békés, mindenféle erőszaktól távol álló tagjai voltak, mint Kun Béla vagy Szamuely Tibor, aki a következő – igen megható – sorokkal tett hitet az erőszakmentesség mellett: „…szükség lesz arra, hogy vér ömöljön.
A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”. Vagy Marosán György, aki 1956. október 23-án, szociáldemokrata politikus létére az első volt – még Gerő Ernő előtt! –, aki a tömegbe akart lövetni.
És így is lett: a baloldal útját akasztófák, vér és könnyek szegélyezték. A kommunista belharcok során likvidált politikusok (Zinovjev, Kamenyev, Trockij, Rajk etc.) nem abban különböztek a fősodortól, hogy nem voltak hívei a terrornak, csak abban, hogy a baloldali belső marakodásban ők maradtak alul.
A nyugati baloldal sem volt különb, mint keleti elvtársaik, csak annyiban, hogy – mivel nem voltak hatalmon – kisebb mértekben tudták az erőszakot alkalmazni. Elég, ha felidézzük az 1968-as párizsi diáklázadások erőszakosságát, valamint, hogy az utcákat csatatérré változtató diákok példaképei – Mao Ce-Tung, Che Guevara és Fidel Castro – valamennyien baloldaliak és tömeggyilkosok voltak.
És akkor még nem beszéltünk a német Vörös Hadsereg Frakcióról, amely húszéves működése során számtalan ember életét oltotta ki terrorcselekményeivel. Ma ugyanezeket a hagyományokat folytatja az osztálygyűlöletet faji gyűlöletre cserélő, fehéreket gyilkoló, egész városokat lángba borító anarcho-kommunista BLM-mozgalom, az LMBTQ-mozgalom, az éttermeket blokád alá vonó és a húsfogyasztókat fizikailag inzultáló vegán dzsihád, és a Budapesten terrorcselekményeket elkövetett antifa – amelyhez német szociáldemokrata politikusok formálisan is kötődnek.
A múlt heti antifa támadások tehát a kétszázharminc éves baloldali erőszaktörténetnek csupán újabb epizódjai voltak. Ideje lenne kidolgoznunk valami hatékony választ, mielőtt újra a fejünkre nőnek!
A szerző közgazdász, politológus
Magyar Nemzet
Legutóbb Budapestre kirándult külföldi antifa aktivisták magyar állampolgárságú baloldaliakkal kiegészülve tartottak bemutatót arról, hogyan néz ki a baloldali kísérlet a szép, új, igazságos világ megteremtésére. A büntető törvénykönyv alapján egyértelműen terrorcselekménynek minősülő kísérletben ártatlan polgárokat vertek félholtra.
A Vlagyimir Iljics Lenin újságjának nevét büszkén viselő neokommunista Szikra Mozgalom és annak országgyűlési képviselője, Jámbor András sietett közleményben tudatni a világgal, hogy elítélik az erőszak minden formáját.
Nem tudjuk, hogy gazemberségből vagy tudásbéli hiányosságokból adódóan sikerült ezt Jámbornak leírnia, aki kommunista mivolta mellett mindössze egy érettségivel büszkélkedhet, és akinek még egy – elkezdett – főiskola elvégzését sem sikerült abszolválnia.
Ideológiai alapállása és iskolázottsági hiányosságai összességében nem akadályozzák, inkább kifejezetten segítik abban, hogy maga is építse a baloldali mítoszt, mely szerint a baloldal alapvetően jó, az erőszak pedig nem más, mint a szép baloldali gondolat gyakorlati megvalósításába véletlenszerűen becsúszó hiba.
Csakhogy ez ordas hazugság. És nemcsak azért, mert Jámbor András és a Szikra Mozgalom maguk is felkorbácsolói az erőszakba torkolló érzelmeknek demonstrációikkal, vendéglátóhelyek blokád alá vonásával, a gazdagok (értsd: bármilyen magántulajdont birtoklók) ellen hangulatot keltő szlogenek nyílt utcán történő ordítozásával (miközben a szemünkbe hazudják, hogy „mi soha nem vettünk részt és a jövőben sem fogunk részt venni erőszakos akciókban”), hanem azért is, mert a baloldal – szemben azzal, amit megpróbál elhitetni a világgal – egyáltalán nem szép, nem erőszakmentes, és a megvalósítási kísérletek során rendre visszaköszönő erőszak nem valamiféle kisiklás, hanem a baloldaliság inherens része.
A baloldal története nem más, mint egy kétszázharminc éves permanens erőszaktörténet, aminek a múlt heti budapesti antifaterror nem tévedése, hanem a lényegéből következő megnyilvánulása volt.
Ráadásul a baloldal a kezdetek – az 1789-es francia forradalom – óta nemcsak a gyakorlatban nyúl újra meg újra az erőszak, a terror eszközéhez, hanem elméletben is mindig helyeselte azt. Robespierre – az első, hatalomra jutott vegytiszta baloldali politikus – szerint például „a terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása”. Vagyis az első baloldali kísérlet, a „nagy francia forradalom” nem véletlenül, a résztvevők akaratán kívül csúszott bele a terrorba. A terror és az erőszak a forradalom és a forradalmi baloldal tudatosan, büszkén vállalt, szerves része volt.
A baloldali elmélet és gyakorlat a következő évtizedekben sem finomodott, illetve finomkodott. Az 1848-ban kiadott Kommunista kiáltvány egészen nyíltan fogalmazott: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”
Ennyit arról, hogy Marx szépeket gondolt, csak az elméletének megvalósítása csúszott félre. Sztálin nem elferdítette, hanem a lehető legtökéletesebben megvalósította a marxi elképzelést. Persze csak Lenin után, akit szintén szokás mentegetni, hogy – Sztálinnal szemben – ő jó kommunista volt (mintha létezne ilyen), aki azonban valójában szintén a terrort elméletileg helyeslő és azt a gyakorlatban is alkalmazó baloldali forradalmár volt.
És ha esetleg azt gondolnánk, hogy a szocialisták jobbak, akkor érdemes felidézni Louis Auguste Blanqui-t, aki a XIX. századi Franciaországban egyszerre volt szocialista teoretikus és gyakorlati forradalmár, és aki szerint „az egyetlen gyakorlati, az egyetlen biztos eszköz az erőszak”, illetve aki szerint: „fegyver és szervezet: ez a haladás döntő eleme”.
Nem különbek a szociáldemokraták sem. A Blanqui halála után alig tíz évvel megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt – hogy hazai vizekre evezzünk – megalakulásakor célként tűzte ki „a tőkés társadalmi berendezkedés felszámolását”, üdvözölte a nem éppen az erőszakmentességéről elhíresült „nagy októberi szocialista forradalmat”, és olyan békés, mindenféle erőszaktól távol álló tagjai voltak, mint Kun Béla vagy Szamuely Tibor, aki a következő – igen megható – sorokkal tett hitet az erőszakmentesség mellett: „…szükség lesz arra, hogy vér ömöljön.
A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”. Vagy Marosán György, aki 1956. október 23-án, szociáldemokrata politikus létére az első volt – még Gerő Ernő előtt! –, aki a tömegbe akart lövetni.
És így is lett: a baloldal útját akasztófák, vér és könnyek szegélyezték. A kommunista belharcok során likvidált politikusok (Zinovjev, Kamenyev, Trockij, Rajk etc.) nem abban különböztek a fősodortól, hogy nem voltak hívei a terrornak, csak abban, hogy a baloldali belső marakodásban ők maradtak alul.
A nyugati baloldal sem volt különb, mint keleti elvtársaik, csak annyiban, hogy – mivel nem voltak hatalmon – kisebb mértekben tudták az erőszakot alkalmazni. Elég, ha felidézzük az 1968-as párizsi diáklázadások erőszakosságát, valamint, hogy az utcákat csatatérré változtató diákok példaképei – Mao Ce-Tung, Che Guevara és Fidel Castro – valamennyien baloldaliak és tömeggyilkosok voltak.
És akkor még nem beszéltünk a német Vörös Hadsereg Frakcióról, amely húszéves működése során számtalan ember életét oltotta ki terrorcselekményeivel. Ma ugyanezeket a hagyományokat folytatja az osztálygyűlöletet faji gyűlöletre cserélő, fehéreket gyilkoló, egész városokat lángba borító anarcho-kommunista BLM-mozgalom, az LMBTQ-mozgalom, az éttermeket blokád alá vonó és a húsfogyasztókat fizikailag inzultáló vegán dzsihád, és a Budapesten terrorcselekményeket elkövetett antifa – amelyhez német szociáldemokrata politikusok formálisan is kötődnek.
A múlt heti antifa támadások tehát a kétszázharminc éves baloldali erőszaktörténetnek csupán újabb epizódjai voltak. Ideje lenne kidolgoznunk valami hatékony választ, mielőtt újra a fejünkre nőnek!
A szerző közgazdász, politológus
Magyar Nemzet