 | Amióta itt élünk a Kárpát-medencében – a legortodoxabb iskola szerint is több mint 1100 éve –, volt már dolgunk néhány megszállóval. Egyesek viszonylag gyorsan távoztak, mások hosszabb ideig megültek nálunk, és volt, aki mindkettőt kipróbálta. |
Például az oroszok, akik először csak néhány hónapos kirándulást tettek errefelé 1849-ben, majd annyira megtetszett nekik itt, hogy szűk száz évvel később már hosszabb távra is berendezkedtek, és 46 évig maradtak. Akkor – különösen az Amerikai Egyesült Államok által rútul cserben hagyott 1956-os szabadságharc idején – fogalmaztuk meg tömören, de világosan a kívánságunkat: Ruszkik, haza!
Amire azt mondta a nagy Amerikai Egyesült Államok, hogy ez sajnos nem időszerű, mert sokkal fontosabb most Szuez. Aztán Kuba. Aztán Vietnam. Meg mindig sokkal fontosabb volt valami más, mi éppen csak arra voltunk jók, hogy hergeljenek bennünket a Szabad Európa Rádión keresztül, de egyébként nagy ívben tettek ránk, sőt készséggel odadobtak bennünket a szovjet birodalomnak a geopolitikai játszmáik keretében.
De – bármennyire reménytelennek is tűnt – mi konokul kitartottunk, hogy ruszkik, haza! Ruszkik alatt értve nemcsak az úgynevezett nagyoroszokat, hanem a szovjet/orosz birodalom más sarkaiból érkezett megszállókat is, köztük a fehéroroszokat (beloruszok) és a magukat az utóbbi időben ukránnak nevező kisoroszokat. Nekünk ez mind egykutya volt.
Hála Istennek a ruszkik – nagyoroszok, kisoroszok, fehéroroszok – 1991-ben végre komolyan vették a kívánalmunkat és hazamentek, amit azóta is minden év júniusában megünneplünk.
Apró szépséghiba ugyan, hogy azzal a lendülettel jöttek is az amerikaiak, de nem gond, szokva vagyunk a megszállókhoz, és bámulatosan gyorsan tudunk igazodni az ilyen változásokhoz.
A minap azonban Budapesten járva összezavarodtam, mert 32 évvel a szovjet csapatok, azaz a mi fogalmaink szerint a ruszkik kivonulása után Ruszkik, haza! feliratú plakátok jelentek meg az utcákon. Nem tudtam, hogy lemaradtam valamiről, és megint bevonultak a nagy/kis/fehér oroszok, csak hozzám vidékre nem jutott el a hír, vagy valami időgép visszarepített az időben néhány évtizeddel, ahogyan az a mostanában népszerű gyermekregények szereplőivel szokott történni.
Mindkét lehetőséget ki kellett azonban zárnom, egyrészt azért, mert egy árva orosz katonával nem találkoztam a városban, másrészt azért, mert az ötvenes évek villamosai helyett Combinók jártak a Nagykörúton és okostelefon volt a kezemben, amin internet futott.
Ez utóbbinak hála hamar megtudtam, hogy egyáltalán nem vonultak be újra az oroszok, csak az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége találta jó ötletnek ilyen plakátokkal telerakni a várost, eltévedve néhány évtizeddel az időben és/vagy néhány száz kilométerrel a térben.
Aztán azt is megtudtam az internetről, hogy ezen Bayer Zsolt roppant mód felháborodott, és azt üzente az amerikaiaknak, hogy kuss, pedig ezen egyáltalán nincs értelme felháborodni, meg üzengetni sincs sok értelme, hiszen eleget üzengettünk az elmúlt hónapokban, de úgy látszik, ezeknek komoly szövegértési problémáik vannak, és egyszerűen nem értik, hogy mit mondunk. Nem baj, a történelem majd megoldja a problémát, és előbb-utóbb ezek is elhúznak majd, addig meg csak kibírjuk valahogyan. Úgyhogy én inkább fel sem háborodok, nem is üzenek semmit, csak leírom, hogy 1956 után csaknem hét évtizeddel mit gondolok a dologról: Jenkik, haza!
Magyar Nemzet
Amire azt mondta a nagy Amerikai Egyesült Államok, hogy ez sajnos nem időszerű, mert sokkal fontosabb most Szuez. Aztán Kuba. Aztán Vietnam. Meg mindig sokkal fontosabb volt valami más, mi éppen csak arra voltunk jók, hogy hergeljenek bennünket a Szabad Európa Rádión keresztül, de egyébként nagy ívben tettek ránk, sőt készséggel odadobtak bennünket a szovjet birodalomnak a geopolitikai játszmáik keretében.
De – bármennyire reménytelennek is tűnt – mi konokul kitartottunk, hogy ruszkik, haza! Ruszkik alatt értve nemcsak az úgynevezett nagyoroszokat, hanem a szovjet/orosz birodalom más sarkaiból érkezett megszállókat is, köztük a fehéroroszokat (beloruszok) és a magukat az utóbbi időben ukránnak nevező kisoroszokat. Nekünk ez mind egykutya volt.
Hála Istennek a ruszkik – nagyoroszok, kisoroszok, fehéroroszok – 1991-ben végre komolyan vették a kívánalmunkat és hazamentek, amit azóta is minden év júniusában megünneplünk.
Apró szépséghiba ugyan, hogy azzal a lendülettel jöttek is az amerikaiak, de nem gond, szokva vagyunk a megszállókhoz, és bámulatosan gyorsan tudunk igazodni az ilyen változásokhoz.
A minap azonban Budapesten járva összezavarodtam, mert 32 évvel a szovjet csapatok, azaz a mi fogalmaink szerint a ruszkik kivonulása után Ruszkik, haza! feliratú plakátok jelentek meg az utcákon. Nem tudtam, hogy lemaradtam valamiről, és megint bevonultak a nagy/kis/fehér oroszok, csak hozzám vidékre nem jutott el a hír, vagy valami időgép visszarepített az időben néhány évtizeddel, ahogyan az a mostanában népszerű gyermekregények szereplőivel szokott történni.
Mindkét lehetőséget ki kellett azonban zárnom, egyrészt azért, mert egy árva orosz katonával nem találkoztam a városban, másrészt azért, mert az ötvenes évek villamosai helyett Combinók jártak a Nagykörúton és okostelefon volt a kezemben, amin internet futott.
Ez utóbbinak hála hamar megtudtam, hogy egyáltalán nem vonultak be újra az oroszok, csak az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége találta jó ötletnek ilyen plakátokkal telerakni a várost, eltévedve néhány évtizeddel az időben és/vagy néhány száz kilométerrel a térben.
Aztán azt is megtudtam az internetről, hogy ezen Bayer Zsolt roppant mód felháborodott, és azt üzente az amerikaiaknak, hogy kuss, pedig ezen egyáltalán nincs értelme felháborodni, meg üzengetni sincs sok értelme, hiszen eleget üzengettünk az elmúlt hónapokban, de úgy látszik, ezeknek komoly szövegértési problémáik vannak, és egyszerűen nem értik, hogy mit mondunk. Nem baj, a történelem majd megoldja a problémát, és előbb-utóbb ezek is elhúznak majd, addig meg csak kibírjuk valahogyan. Úgyhogy én inkább fel sem háborodok, nem is üzenek semmit, csak leírom, hogy 1956 után csaknem hét évtizeddel mit gondolok a dologról: Jenkik, haza!
Magyar Nemzet