A sajtóháború zajában megpróbálva visszafejteni az eseményeket, nagy valószínűséggel az történt, hogy a magyar delegáció és a bizottság a jogállamisági feltételességi eljárás egyeztetési szakaszában megegyezett, majd ezt a megegyezést a bizottság végrehajtási határozattervezetbe öntötte, és a tanács elé terjesztette.
A tervezetbe azonban a bizottság egy olyan pontot is beleírt, amivel kapcsolatban korábban nem jelzett kifogást, és ami ennek megfelelően nem volt része a megegyezésnek sem. És mivel az eljárást szabályozó rendelet szerint – amelyet természetesen szintén a bizottság szövegezett – a bizottsági előterjesztést a tanács csak minősített többséggel módosíthatja, így ilyen esetben gyakorlatilag nincs esélye annak, hogy a bizottság előterjesztését a tanács módosítsa. Vagyis valójában az történik, amit a bizottság akar.
A bizottság pedig azt akarja, hogy Magyarországon az alapítványi fenntartású egyetemek ne részesülhessenek uniós támogatásban. Ami azt jelenti, hogy ha minden így marad, akkor Magyarországnak két választása van: vagy megszünteti az egyetemek közérdekű alapítványok általi fenntartását, vagy jelentős uniós forrásoktól esnek el az egyetemek. Az ügy több problémát is felvet.
Az első probléma a kettős mérce problémája. Az alapítványi fenntartás ugyanis nem magyar sajátosság, számos, a világ élvonalába tartozó egyetem működik ebben a formában, többek között európai uniós országokban is, ahol a bizottságnak ezzel nincsen problémája.
A második probléma bizalmi probléma. Az elmúlt évben egy sikeresnek tűnő, bizalomépítő szakmai egyeztetés zajlott, magyar részről Navracsics Tibor vezetésével. Már éppen úgy tűnt, hogy sikerül létrehozni egy modus vivendit, amikor a bizottság ezt az alakulófélben lévő modus vivendit lesöpörte az asztalról. Ettől komoly kétségeink támadtak afelől, hogy létezhet-e egyáltalán a megállapodások betartásán alapuló korrekt kapcsolat Magyarország és az Európai Unió között. A bizottság ugyanis egyrészt azt üzente, hogy ő bármikor felrúghatja a megállapodásokat, másrészt pedig azt, hogy az egymás eltérő szempontjainak és értékeinek kölcsönös tudomásulvétele melletti együtt létezés helyett csak a teljes alávetettség állapota áll nyitva számunkra. Ennek következtében pedig erősen megingott az Európai Unióba vetett, eddig sem túl erős bizalmunk.
A harmadik probléma szuverenitási probléma. A kérdés az, hogy ki és hol dönt arról, hogy Magyarországon hogyan szervezzük meg az életünket. Például hogy milyen intézményi modell szerint működtetjük az egyetemeinket. Magyarország kormánya Budapesten vagy az Európai Unió Bizottsága Brüsszelben? Az alapítványi modell kizárása az uniós programokból egyrészt problémás jogilag, hiszen az oktatás nem uniós, hanem tagállami hatáskör, tehát szuverenitásunk ezen eleme jogszerűen nem vonható el. Másrészt problémás tartalmilag, hiszen az oktatás egy ország élete szempontjából olyan lényeges kérdés, amelyben nem elfogadható, hogy egy külső erő hozzon döntést egy adott állam legitim politikai vezetése és megfelelő szervei helyett. Vagyis az Európai Unió egy igen lényeges kérdésben – ráadásul jogtalanul – korlátozza a magyar szuverenitást. És ez akkor is így van, ha a szuverenitás korlátozása nem diktátumokkal, hanem sokkal kifinomultabb eszközökkel, finanszírozással vagy éppen pénzmegvonással történik.
A negyedik probléma demokráciaprobléma. A döntések meghozatalára jogosult politikai vezetést ugyanis Magyarország szavazópolgárai demokratikus politikai verseny keretében választották ki. A versenyben részt vevő politikai erők versengő politikai ajánlatokat tettek a választóknak, akik ezen ajánlatok közül választottak. A versengő ajánlatok lényeges eleme volt a felsőoktatás működésére vonatkozó elképzelés, amely tekintetben a Fidesz az alapítványi modellt, míg az ellenzék a korábbi, állami fenntartási modellt javasolta. És miközben a választók túlnyomó többsége az előbbi mellett tette le a voksát, a bizottság szerint a kisebbségben maradt ellenzéki elképzelést kellene megvalósítani, ami a demokrácia megcsúfolása. Nem csoda, hogy az ellenzéki politikusok ujjongva üdvözölték a döntést, és máris felszólították a kormányt, hogy az ő – csak kisebbségi támogatást élvező – elképzelésüket valósítsa meg a saját – többség által jóváhagyott – elképzelése helyett.
Az ötödik probléma a külső beavatkozás problémája. A bizottság lépése egyértelműen a választók anyagi eszközökkel történő befolyásolási kísérlete annak érdekében, hogy szavazatukat a soron következő választásokon ne a kormánypártokra adják. A rendelkezés ugyanis egy politikai szempontból rendkívül fontos csoporttól, az egyetemi ifjúságtól és az egyetemi oktatóktól von el forrásokat, miközben azt üzeni, hogy a forráselvonás oka a magyar kormány, és hogy csak akkor adja vissza a forrásokat, ha a felsőoktatási szférában nem a kormány, hanem az ellenzék elképzelései valósulnak meg. Vagyis nagyon egyértelmű üzenetet küld az egyetemistáknak, oktatóiknak és szüleiknek, kvázi zsarolja őket: ha az ellenzékre szavaznak, lesz pénz, ha a kormánypártokra, akkor nem. Ez olyan befolyásolási kísérlete a magyarországi választók egy csoportjának, olyan súlyú és olyan elfogadhatatlan beavatkozás a magyarországi belpolitikába, ami vetekszik a magyarországi ellenzéki pártoknak juttatott törvénytelen amerikai kampánypénzekkel.
A hatodik probléma a „mi lesz a következő?” probléma. Ne legyenek ugyanis illúzióink: a bizottságnak – az Európai Parlament által is megtámogatva – számtalan ötlete van még, hogy mely területeken kellene a magyar kormányra rákényszeríteni a saját akaratát a választók többségének akarata helyett. Ennek máris érződik az előszele abban a vitában, amely az úgynevezett „horizontális feljogosító szempontokkal” és a gyermekvédelmi törvény ezen szempontoknak való megfelelésével vagy meg nem felelésével kapcsolatban alakult ki. A dolog röviden arról szól, hogy ahhoz, hogy egy tagállam egyáltalán bármilyen kohéziós forráshoz jusson, teljesítenie kell bizonyos „horizontális feltételeket”, amely feltételeknek való megfelelés hiányában egyetlen fillérhez sem juthat hozzá.
A bizottság egyes tisztviselői szerint Magyarország ezeket a horizontális feltételeket a gyermekvédelmi törvény előírásai miatt nem teljesíti. Ha pedig odáig jutunk, hogy az unió a forrásokhoz való hozzájutás feltételeként a gyermekvédelmi törvény módosítását követeli meg – egy ilyen, újabb feltétellel való előállás egyáltalán nem kizárható –, akkor az EU-elit egyrészt az egyetemek fenntartásánál is sokkal súlyosabb kérdésben próbálná az akaratát rákényszeríteni a kormányra a választói akarattal szemben, másrészt az Orbán-kormány egyik legfontosabb ideológiai és politikai sarokkövét próbálná meg kiütni. Ez pedig egyértelműen egy demokratikus kormány kívülről történő megdöntési kísérlete lenne – ha hagyjuk.
Reméljük persze, hogy a kormány nem fogja hagyni, és megfelelő válaszlépést tesz. Mi lehet ez?
Valószínűleg az, amit 2021 decemberében a lengyelek is ígértek bevetni abban az esetben, ha nem kapnák meg az uniós forrásokat. Ez pedig egyrészt a minden kérdésben alkalmazott vétó bevetése, másrészt a magyar befizetések leállítása a közös, uniós kasszába.
A vétó egy, az Európai Unió működéséről szóló szerződés által minden tagállam számára biztosított legitim eszköz, ennek alkalmazásával Magyarország tehát semmi mást nem csinál, mint egy, a számára rendelkezésre álló eszközt alkalmaz. Ami pedig a befizetések leállítását illeti, nem tartható, hogy két fél egymás felé fennálló fizetési kötelezettsége esetén az egyik fél rendre teljesíti a kötelezettségeit, míg a másik fél megtagadja a saját fizetési kötelezettségeinek teljesítését.
Először persze meg kell próbálni korrigálni az elhibázott tanácsi döntést és megegyezni. De világos határvonalat kell húznunk az észszerű megállapodás és a pénz érdekében történő önfeladás között. És nagyon kell vigyázni, nehogy az előző területről az utóbbira toljanak át bennünket. Az egyetemek fenntartásának kérdésében a bizottság láthatóan erre törekszik.
A szerző közgazdász, politológus
Magyar Nemzet
A tervezetbe azonban a bizottság egy olyan pontot is beleírt, amivel kapcsolatban korábban nem jelzett kifogást, és ami ennek megfelelően nem volt része a megegyezésnek sem. És mivel az eljárást szabályozó rendelet szerint – amelyet természetesen szintén a bizottság szövegezett – a bizottsági előterjesztést a tanács csak minősített többséggel módosíthatja, így ilyen esetben gyakorlatilag nincs esélye annak, hogy a bizottság előterjesztését a tanács módosítsa. Vagyis valójában az történik, amit a bizottság akar.
A bizottság pedig azt akarja, hogy Magyarországon az alapítványi fenntartású egyetemek ne részesülhessenek uniós támogatásban. Ami azt jelenti, hogy ha minden így marad, akkor Magyarországnak két választása van: vagy megszünteti az egyetemek közérdekű alapítványok általi fenntartását, vagy jelentős uniós forrásoktól esnek el az egyetemek. Az ügy több problémát is felvet.
Az első probléma a kettős mérce problémája. Az alapítványi fenntartás ugyanis nem magyar sajátosság, számos, a világ élvonalába tartozó egyetem működik ebben a formában, többek között európai uniós országokban is, ahol a bizottságnak ezzel nincsen problémája.
A második probléma bizalmi probléma. Az elmúlt évben egy sikeresnek tűnő, bizalomépítő szakmai egyeztetés zajlott, magyar részről Navracsics Tibor vezetésével. Már éppen úgy tűnt, hogy sikerül létrehozni egy modus vivendit, amikor a bizottság ezt az alakulófélben lévő modus vivendit lesöpörte az asztalról. Ettől komoly kétségeink támadtak afelől, hogy létezhet-e egyáltalán a megállapodások betartásán alapuló korrekt kapcsolat Magyarország és az Európai Unió között. A bizottság ugyanis egyrészt azt üzente, hogy ő bármikor felrúghatja a megállapodásokat, másrészt pedig azt, hogy az egymás eltérő szempontjainak és értékeinek kölcsönös tudomásulvétele melletti együtt létezés helyett csak a teljes alávetettség állapota áll nyitva számunkra. Ennek következtében pedig erősen megingott az Európai Unióba vetett, eddig sem túl erős bizalmunk.
A harmadik probléma szuverenitási probléma. A kérdés az, hogy ki és hol dönt arról, hogy Magyarországon hogyan szervezzük meg az életünket. Például hogy milyen intézményi modell szerint működtetjük az egyetemeinket. Magyarország kormánya Budapesten vagy az Európai Unió Bizottsága Brüsszelben? Az alapítványi modell kizárása az uniós programokból egyrészt problémás jogilag, hiszen az oktatás nem uniós, hanem tagállami hatáskör, tehát szuverenitásunk ezen eleme jogszerűen nem vonható el. Másrészt problémás tartalmilag, hiszen az oktatás egy ország élete szempontjából olyan lényeges kérdés, amelyben nem elfogadható, hogy egy külső erő hozzon döntést egy adott állam legitim politikai vezetése és megfelelő szervei helyett. Vagyis az Európai Unió egy igen lényeges kérdésben – ráadásul jogtalanul – korlátozza a magyar szuverenitást. És ez akkor is így van, ha a szuverenitás korlátozása nem diktátumokkal, hanem sokkal kifinomultabb eszközökkel, finanszírozással vagy éppen pénzmegvonással történik.
A negyedik probléma demokráciaprobléma. A döntések meghozatalára jogosult politikai vezetést ugyanis Magyarország szavazópolgárai demokratikus politikai verseny keretében választották ki. A versenyben részt vevő politikai erők versengő politikai ajánlatokat tettek a választóknak, akik ezen ajánlatok közül választottak. A versengő ajánlatok lényeges eleme volt a felsőoktatás működésére vonatkozó elképzelés, amely tekintetben a Fidesz az alapítványi modellt, míg az ellenzék a korábbi, állami fenntartási modellt javasolta. És miközben a választók túlnyomó többsége az előbbi mellett tette le a voksát, a bizottság szerint a kisebbségben maradt ellenzéki elképzelést kellene megvalósítani, ami a demokrácia megcsúfolása. Nem csoda, hogy az ellenzéki politikusok ujjongva üdvözölték a döntést, és máris felszólították a kormányt, hogy az ő – csak kisebbségi támogatást élvező – elképzelésüket valósítsa meg a saját – többség által jóváhagyott – elképzelése helyett.
Az ötödik probléma a külső beavatkozás problémája. A bizottság lépése egyértelműen a választók anyagi eszközökkel történő befolyásolási kísérlete annak érdekében, hogy szavazatukat a soron következő választásokon ne a kormánypártokra adják. A rendelkezés ugyanis egy politikai szempontból rendkívül fontos csoporttól, az egyetemi ifjúságtól és az egyetemi oktatóktól von el forrásokat, miközben azt üzeni, hogy a forráselvonás oka a magyar kormány, és hogy csak akkor adja vissza a forrásokat, ha a felsőoktatási szférában nem a kormány, hanem az ellenzék elképzelései valósulnak meg. Vagyis nagyon egyértelmű üzenetet küld az egyetemistáknak, oktatóiknak és szüleiknek, kvázi zsarolja őket: ha az ellenzékre szavaznak, lesz pénz, ha a kormánypártokra, akkor nem. Ez olyan befolyásolási kísérlete a magyarországi választók egy csoportjának, olyan súlyú és olyan elfogadhatatlan beavatkozás a magyarországi belpolitikába, ami vetekszik a magyarországi ellenzéki pártoknak juttatott törvénytelen amerikai kampánypénzekkel.
A hatodik probléma a „mi lesz a következő?” probléma. Ne legyenek ugyanis illúzióink: a bizottságnak – az Európai Parlament által is megtámogatva – számtalan ötlete van még, hogy mely területeken kellene a magyar kormányra rákényszeríteni a saját akaratát a választók többségének akarata helyett. Ennek máris érződik az előszele abban a vitában, amely az úgynevezett „horizontális feljogosító szempontokkal” és a gyermekvédelmi törvény ezen szempontoknak való megfelelésével vagy meg nem felelésével kapcsolatban alakult ki. A dolog röviden arról szól, hogy ahhoz, hogy egy tagállam egyáltalán bármilyen kohéziós forráshoz jusson, teljesítenie kell bizonyos „horizontális feltételeket”, amely feltételeknek való megfelelés hiányában egyetlen fillérhez sem juthat hozzá.
A bizottság egyes tisztviselői szerint Magyarország ezeket a horizontális feltételeket a gyermekvédelmi törvény előírásai miatt nem teljesíti. Ha pedig odáig jutunk, hogy az unió a forrásokhoz való hozzájutás feltételeként a gyermekvédelmi törvény módosítását követeli meg – egy ilyen, újabb feltétellel való előállás egyáltalán nem kizárható –, akkor az EU-elit egyrészt az egyetemek fenntartásánál is sokkal súlyosabb kérdésben próbálná az akaratát rákényszeríteni a kormányra a választói akarattal szemben, másrészt az Orbán-kormány egyik legfontosabb ideológiai és politikai sarokkövét próbálná meg kiütni. Ez pedig egyértelműen egy demokratikus kormány kívülről történő megdöntési kísérlete lenne – ha hagyjuk.
Reméljük persze, hogy a kormány nem fogja hagyni, és megfelelő válaszlépést tesz. Mi lehet ez?
Valószínűleg az, amit 2021 decemberében a lengyelek is ígértek bevetni abban az esetben, ha nem kapnák meg az uniós forrásokat. Ez pedig egyrészt a minden kérdésben alkalmazott vétó bevetése, másrészt a magyar befizetések leállítása a közös, uniós kasszába.
A vétó egy, az Európai Unió működéséről szóló szerződés által minden tagállam számára biztosított legitim eszköz, ennek alkalmazásával Magyarország tehát semmi mást nem csinál, mint egy, a számára rendelkezésre álló eszközt alkalmaz. Ami pedig a befizetések leállítását illeti, nem tartható, hogy két fél egymás felé fennálló fizetési kötelezettsége esetén az egyik fél rendre teljesíti a kötelezettségeit, míg a másik fél megtagadja a saját fizetési kötelezettségeinek teljesítését.
Először persze meg kell próbálni korrigálni az elhibázott tanácsi döntést és megegyezni. De világos határvonalat kell húznunk az észszerű megállapodás és a pénz érdekében történő önfeladás között. És nagyon kell vigyázni, nehogy az előző területről az utóbbira toljanak át bennünket. Az egyetemek fenntartásának kérdésében a bizottság láthatóan erre törekszik.
A szerző közgazdász, politológus
Magyar Nemzet