Ami tulajdonképpen nem is park, mert a park már nem divat, hanem a város első állandó „land art” alkotása, egy monumentális szabadtéri műalkotás, ami abból áll, hogy egy domboldalban néhány fa és bokor között ötletszerűen betongolyókat hajigáltak szét, ezeket megpróbálták úgy rögzíteni, hogy le ne guruljanak a lejtőn, és ezt az egészet elnevezték egy dél-afrikai kommunistáról.
Aki nem értené a kétségkívül a legkifinomultabb művészetet megjelenítő Nelson Mandela park és „land art” műalkotás üzenetét, annak egy külön Facebook-posztban magyarázták el, hogy ezek a golyók azt jelképezik, ahogyan az embert átjárják az érzelmek, sőt – kéretik nem röhögni! – a „gömbök az érzelmi út egy-egy pillanatát jelenítik meg, közöttük sétálva a látogató átélheti ezeket az érzéseket, és eljuthat a saját békéjéhez.”
Nagyon úgy tűnik, hogy kommunistáink egyéb használható ötlet híján folytatják az értelmetlen hülyeségek kitalálását és megvalósítását, mintha csak a Hülye Járások Minisztériuma elevenedne meg a szemünk előtt a fővárosi önkormányzat képében, ahol Karigeriék szakmányban találják ki és valósítják meg a hülyébbnél hülyébb ötleteket a mi szórakoztatásunkra: a biciklisávok és a méhlegelők után most itt van a Nelson Mandela park, de van már Horn Gyula sétányunk is, vannak szivárványos zászlókat lengető politikusaink, van budapesti állatvédelmi megbízottunk, a fővárosban juh- és marhatartást vizionáló főtájépítészünk és BLM-szobrunk is.
Illetve ez utóbbi csak volt, mert egy jóérzésű állampolgár mérgében belerúgott, és mivel az alkotás – ahogyan a kortárs műalkotások általában – egy hungarocell nevű, rendkívül nemes anyagból készült, az egész ott esett darabokra a kortárs művészet nagyobb dicsőségére. Mindenesetre sokkal jobb ez annál, mintha komoly dolgokat akarnának csinálni sok pénzből, a Nelson Mandela emlékpark is megérte azt a tízmilliót, hogy addig se foglalkozzanak mással, mondjuk ne építsenek szürke betonkockákat a budai Várba.
Szóval jó ez, amit csinálnak, csak sajnos azt nem sikerült elmagyarázni, hogy mi közünk van nekünk Nelson Mandelához, és hogy miért kellett egy meglehetősen ellentmondásos megítélésű, áldásos tevékenységét tőlünk tízezer kilométerre kifejtett, fehérellenes, rasszista politikusról közterületet elnevezni a magyarok fővárosában. Nyilván úgy voltak vele, hogy a beavatottak úgyis tudják, a többiek meg elégedjenek meg azzal, hogy „ahogyan az érzelmek átjárják az embert, úgy görögnek le a nehéz golyók a rézsűn, nyomot hagyva maguk mögött.”
A magam részéről hagyom is, hogy az érzelmek átjárjanak, és hálát adok az Úristennek, hogy olyan helyen élek, ahol nem Nelson Mandela park van, hanem Templom park, és ahol ötletszerűen széthajigált betongolyók helyett 1848-as és 1956-os emlékmű, országzászló, trianoni harang, Hétboldogasszony-emlékhely, valamint római katolikus és református templom fogadja a látogatókat.
Nagyon úgy tűnik, hogy kommunistáink egyéb használható ötlet híján folytatják az értelmetlen hülyeségek kitalálását és megvalósítását, mintha csak a Hülye Járások Minisztériuma elevenedne meg a szemünk előtt a fővárosi önkormányzat képében, ahol Karigeriék szakmányban találják ki és valósítják meg a hülyébbnél hülyébb ötleteket a mi szórakoztatásunkra: a biciklisávok és a méhlegelők után most itt van a Nelson Mandela park, de van már Horn Gyula sétányunk is, vannak szivárványos zászlókat lengető politikusaink, van budapesti állatvédelmi megbízottunk, a fővárosban juh- és marhatartást vizionáló főtájépítészünk és BLM-szobrunk is.
Illetve ez utóbbi csak volt, mert egy jóérzésű állampolgár mérgében belerúgott, és mivel az alkotás – ahogyan a kortárs műalkotások általában – egy hungarocell nevű, rendkívül nemes anyagból készült, az egész ott esett darabokra a kortárs művészet nagyobb dicsőségére. Mindenesetre sokkal jobb ez annál, mintha komoly dolgokat akarnának csinálni sok pénzből, a Nelson Mandela emlékpark is megérte azt a tízmilliót, hogy addig se foglalkozzanak mással, mondjuk ne építsenek szürke betonkockákat a budai Várba.
Szóval jó ez, amit csinálnak, csak sajnos azt nem sikerült elmagyarázni, hogy mi közünk van nekünk Nelson Mandelához, és hogy miért kellett egy meglehetősen ellentmondásos megítélésű, áldásos tevékenységét tőlünk tízezer kilométerre kifejtett, fehérellenes, rasszista politikusról közterületet elnevezni a magyarok fővárosában. Nyilván úgy voltak vele, hogy a beavatottak úgyis tudják, a többiek meg elégedjenek meg azzal, hogy „ahogyan az érzelmek átjárják az embert, úgy görögnek le a nehéz golyók a rézsűn, nyomot hagyva maguk mögött.”
A magam részéről hagyom is, hogy az érzelmek átjárjanak, és hálát adok az Úristennek, hogy olyan helyen élek, ahol nem Nelson Mandela park van, hanem Templom park, és ahol ötletszerűen széthajigált betongolyók helyett 1848-as és 1956-os emlékmű, országzászló, trianoni harang, Hétboldogasszony-emlékhely, valamint római katolikus és református templom fogadja a látogatókat.