A holland alakulatok parancsnoka Ratko Mladićcsal pezsgőzött egy nappal a mészárlás megkezdése előtt
 | A srebrenicai mészárlás európai emléknapja: július 11. A huszonhat esztendővel ezelőtt történtek brutalitása megrázta Európát, és ma is borzongással tekintünk vissza a közelmúlt nem is oly’ távol végbement eseményére. De mi vezetett ehhez az embertelen bűncselekményhez? Mégis hogyan történhetett? |
Európa legösszetettebb régiója
A boszniai háború negyedik évében, 1995. július 11-én kezdődött az a több mint nyolcezer áldozatot követelő népirtás, amelyet szerb katonai és paramilitáris alakulatok nem egészen két hét alatt vittek végbe. A tragédia azonban nem volt teljesen váratlan és előjelek nélküli. Mára szinte közhelyes állítás, hogy a Balkán az elmúlt ötszáz évben forrongó, többféle ellentéttől és dühtől átitatott, kevert népességű, nyelvű, vallású és kultúrájú régió.
A valamivel több mint 450 ezer négyzetkilométer nagyságú, mintegy 55 millió lakosú térség Európa egyik legösszetettebb régiója. A területen mára tizenegy ország osztozik (és ez a szám, ki tudja, meddig marad ennyi), legalább tizenöt kisebb-nagyobb népet tartanak számon, lakói sokféle nyelvet beszélnek, ráadásul vallásilag is kevert, ugyanis két világvallás (keresztény és iszlám) és számos felekezet hívei élnek itt. Az ezekhez hozzáadódó kulturális különbségek csak fokozzák az egyes népcsoportok elkülönülését, erős, egymással szemben is meghatározott identitását.
A térség a török birodalom terjeszkedésével már a 14. századtól ütközőzónává vált, Magyarország három részre szakadásával a hódoltság itt jó időre állandósult, az oszmán hatalom pedig a 19. századig berendezkedett. A török hódítás természetesen nem múlt el nyomtalanul, a függetlenedési törekvések keveredve a 19–20. századi nacionalizmussal meghatározták a térség 20. századi történelmét is.
A politikai erőviszonyok térképen nyomon követhető alakulása olyan sok és nagymértékű határváltozást eredményezett, amelyek Európában példa nélküliek. A legforróbb katlan a Balkánon belül is a szerb dominanciájú Szerb–Horvát–Szlovén Királyság volt, amelyet 1929-től hívtak Jugoszláviának. Az első világháborút lezáró békerendszer eredményeképpen, mesterségesen kialakított államalakulat a térség egyensúlyát (és nem kis részben az orosz érdekeket) lett volna hivatott szolgálni az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzása után, de inkább csak kiélezte a meglévő ellentéteket.
A forrongó indulatokat a kommunista vezető, Josip Broz Tito különutas Jugoszláviája elnyomással és a nyugati hatások valamilyen szintű „beengedésével” ugyan „kezelni” tudta, de 1980-ban bekövetkezett halála felborította a kényes egyensúlyt. Slobodan Milošević már egyértelműen jugoszláv köntösbe bújtatott szerb nacionalista politikát folytatott. Ez természetesen a többi államalkotó nemzetre is hatást gyakorolt: a szerb nacionalizmussal párhuzamosan erősödött a többi délszláv nemzet nacionalizmusa is.
A boszniai háború negyedik évében, 1995. július 11-én kezdődött az a több mint nyolcezer áldozatot követelő népirtás, amelyet szerb katonai és paramilitáris alakulatok nem egészen két hét alatt vittek végbe. A tragédia azonban nem volt teljesen váratlan és előjelek nélküli. Mára szinte közhelyes állítás, hogy a Balkán az elmúlt ötszáz évben forrongó, többféle ellentéttől és dühtől átitatott, kevert népességű, nyelvű, vallású és kultúrájú régió.
A valamivel több mint 450 ezer négyzetkilométer nagyságú, mintegy 55 millió lakosú térség Európa egyik legösszetettebb régiója. A területen mára tizenegy ország osztozik (és ez a szám, ki tudja, meddig marad ennyi), legalább tizenöt kisebb-nagyobb népet tartanak számon, lakói sokféle nyelvet beszélnek, ráadásul vallásilag is kevert, ugyanis két világvallás (keresztény és iszlám) és számos felekezet hívei élnek itt. Az ezekhez hozzáadódó kulturális különbségek csak fokozzák az egyes népcsoportok elkülönülését, erős, egymással szemben is meghatározott identitását.
A térség a török birodalom terjeszkedésével már a 14. századtól ütközőzónává vált, Magyarország három részre szakadásával a hódoltság itt jó időre állandósult, az oszmán hatalom pedig a 19. századig berendezkedett. A török hódítás természetesen nem múlt el nyomtalanul, a függetlenedési törekvések keveredve a 19–20. századi nacionalizmussal meghatározták a térség 20. századi történelmét is.
A politikai erőviszonyok térképen nyomon követhető alakulása olyan sok és nagymértékű határváltozást eredményezett, amelyek Európában példa nélküliek. A legforróbb katlan a Balkánon belül is a szerb dominanciájú Szerb–Horvát–Szlovén Királyság volt, amelyet 1929-től hívtak Jugoszláviának. Az első világháborút lezáró békerendszer eredményeképpen, mesterségesen kialakított államalakulat a térség egyensúlyát (és nem kis részben az orosz érdekeket) lett volna hivatott szolgálni az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzása után, de inkább csak kiélezte a meglévő ellentéteket.
A forrongó indulatokat a kommunista vezető, Josip Broz Tito különutas Jugoszláviája elnyomással és a nyugati hatások valamilyen szintű „beengedésével” ugyan „kezelni” tudta, de 1980-ban bekövetkezett halála felborította a kényes egyensúlyt. Slobodan Milošević már egyértelműen jugoszláv köntösbe bújtatott szerb nacionalista politikát folytatott. Ez természetesen a többi államalkotó nemzetre is hatást gyakorolt: a szerb nacionalizmussal párhuzamosan erősödött a többi délszláv nemzet nacionalizmusa is.
Srebrenicából elengedett nők és gyerekek megérkeznek Tuzlába
Fotó: AFP/Pascal Guyot
Az 1980-as évek végén, a kelet-európai szocialista blokk felbomlásakor létrejött nemzetállamok mintájára a különböző délszláv népek önállósodási vágya is erősödött. Így kezdődött meg 1991-ben Jugoszlávia felbomlása, és egyben a délszláv háború is, amely a második világháború óta európai földön kibontakozott legvéresebb fegyveres konfliktus volt, és amelynek eredményeként körülbelül 140 000-en vesztették életüket, és több millióan kényszerültek elhagyni lakóhelyüket.
Elsőként Szlovénia nyilvánította ki függetlenségét, és a háború első felvonásaként rövid, tíznapos harc után még a nyáron el is szakadt Jugoszláviától. A szerb utáni legnépesebb és legerősebb nemzet, a horvát is kinyilvánította függetlenségét, amelyet azonban Belgrád nem fogadott el: 1991 augusztusában kezdetét vette a több mint négy évig tartó horvát háború, amelynek végén 1995-ben Horvátország is végleg kiszakadt Jugoszláviából.
Még a horvátnál is nehezebb és emiatt véresebb volt Bosznia kiválásának folyamata: etnikailag (és vallásilag) ugyanis ez volt a leginkább vegyes térség, amelyet muszlim bosnyákok, ortodox szerbek és katolikus horvátok többnyire jól elkülönülő tömbökben laktak. Ezért sem a szerbek, sem a horvátok nem fogadták el az 1992-es – szerbek által egyébként is bojkottált – népszavazást, amelyen a többség Bosznia függetlensége mellett voksolt. Az állam szuverenitását 1992 tavaszán az európai közösség és az ENSZ is elismerte. Az eddigre már szintén kikiáltott Boszniai Szerb Köztársaság Radovan Karadžić vezetésével azonban Belgrád segítségét kérte, és megkezdődött az 1995-ig tartó, 97 000 áldozatot követelő boszniai háború.
Hírek a mészárlásokról
Mivel a jugoszláv hadsereg fegyverzete és harci eszközei gyakorlatilag a szerbek kezébe kerültek, nemzetközi beavatkozás nélkül a boszniai háború valószínűleg hamar eldőlt volna a szerbek javára. A konfliktus során viszont végig szembetűnő volt, hogy a szerbek semmibe vették az ENSZ határozatait és általában az európai normákat (később az európai bíráskodást is): teljesen világos volt ugyanis számukra (is), hogy amennyi területet elfoglalnak fegyverrel, annyit tarthatnak meg később Boszniából.
Ebben a békefenntartó kontingensek sem zavarták különösképpen őket, jóllehet azok erővel nem is tudtak volna visszaverni egy komoly szerb támadást. A szerb vezetés másik lényeges felismerése volt, hogy a béketeremtéskor feltehetőleg figyelembe fogják venni az etnikai viszonyokat is, ezért igyekeztek e téren erőszakosan megváltoztatni a helyzetet. Ha kellett, kitelepítéssel, ha lehetett, lakóhelyről történő elüldözéssel, és ami a legszörnyűbb, akár tömegmészárlással is. A háború során több ilyen tragikus eseményre került sor, azonban a srebrenicai messze a legvéresebb és legtovább tartó volt.
Közvetlen előzménye a három kelet-boszniai bosnyák enklávé (Goražde, Žepa és Srebrenica) körbekerítése volt, amelyeket az ENSZ ugyan már 1993-ban biztonságos zónává nyilvánított, de a szerbek arra hivatkozva, hogy Srebrenica térségéből bosnyák alakulatok támadják a környező szerb lakosságot, 1995. július 11-én lerohanták és elfoglalták a várost és környékét.
A szinte diadalmenetben bevonuló szerb parancsnok, Ratko Mladić garantálta a bosnyákok biztonságos elvonulását, elszállítását. A nők és gyermekek buszos kimenekítése meg is kezdődött, az idősebb fiúkat és férfiakat azonban nem engedték távozni. A több mint 8000 bosnyákot gyalogosan vezényelték a település környéki erdős részekre, és ott lemészárolták őket.
Az akció szervezettségét és kiterveltségét már a puszta számok is bizonyítják, de szomorú és elképesztő tény, hogy a tömegsírokat több esetben munkagépekkel forgatták át, hogy később ne lehessen azonosítani az elhunytakat. Ilyen méretű genocídiumra a második világháború óta Európában nem volt példa. A tizenkét napig tartó tömeggyilkosságban a hivatalosan boszniai szerb (valójában jugoszláv) katonaság mellett paramilitáris alakulatok is részt vettek.
A mészárlás híre is motiválta a nyugati világot az erélyesebb fellépésre, és az összeegyeztetett bosnyák–horvát földi támadás, valamint a NATO légi csapásai végül tárgyalóasztalhoz kényszerítették a szerbeket. Az 1995 novemberében az Ohio állambeli Daytonban tartott békekonferencia eredményeként december 14-én aláírták a békeszerződést. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovinát gyakorlatilag felosztották: egy bosnyák–horvát föderáció, a Szerb Köztársaság, valamint a különleges jogállású Brckói Körzet alkotja az államot. A mészárlás kétes „eredményeként” Srebrenica ma is mélyen a Boszniai Szerb Köztársaság területén található, gyakorlatilag tiszta szerb lakossággal.
A mészárlás két fő bűnöse és felelőse Ratko Mladić (a szerb csapatok parancsnoka) és Radovan Karadžić (a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke) volt. Mladićot – aki már 1992-ben is parancsot adott Szarajevó ostromakor a muszlim bosnyákok lakta városrészek bombázására – egy évtized bujkálás után 2011-ben fogták el és állították bíróság elé Hágában (előtte, 2001-ig gyakorlatilag háborítatlanul élt Szerbiában). Jelenleg jogerősen tölti életfogytig tartó börtönbüntetését, miután fellebbezését néhány hete, 2021. június 8-án elutasították.
A nyugat tétlensége
Karadžićot 2008-ban tizenhárom év bujkálás után Szerbiában tartóztatták le és a Nemzetközi Törvényszék népirtás vádjával 2019-ben életfogytiglani börtönre ítélte. Meg kell említeni azonban a nyugati világ felelősségét is, amely egyértelműnek tűnik: végig szinte úriemberként bántak a szerbekkel és nem szerveztek komolyan vehető akciót a készülő támadás ellenére Srebrenica megvédésére, jóllehet, tudniuk kellett, hogy a pár száz fős holland ENSZ-alakulat nem fogja tudni megvédeni a várost és lakosságát.
Egészen meghökkentő mindemellett a fényképen is rögzített esemény, amely szerint a holland alakulatok parancsnoka Mladićcsal pezsgőzött egy nappal a mészárlás megkezdése előtt. Hírszerzés révén ráadásul értesülhettek arról is, mit tett korábban és mire készülhet Mladić és Karadžić. Ezért talán elmondhatjuk, háború idején ez a fajta tétlenség, és a nemzetközi jogba vetett feltétel nélküli bizalom kimeríti a mulasztás vétkét. A mészárlásról készült videófelvételek, helyszíni fotók, későbbi bejárások alkalmával készített riportfilmek vagy maga az emlékpark megrázó és elgondolkodtató látványt tárnak elénk.
A népirtás mementóként ott van Európa történelmében, amely legalább évente egyszer emlékeztet minket arra, mit is jelentene embernek, európainak lenni. E borzasztó esemény kapcsán ne feledjük az áldozatok emlékét, valamint emberi, felebaráti kötelességeinket!
Emlékezzünk Srebrenicára!
A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa
Magyar Hírlap
Elsőként Szlovénia nyilvánította ki függetlenségét, és a háború első felvonásaként rövid, tíznapos harc után még a nyáron el is szakadt Jugoszláviától. A szerb utáni legnépesebb és legerősebb nemzet, a horvát is kinyilvánította függetlenségét, amelyet azonban Belgrád nem fogadott el: 1991 augusztusában kezdetét vette a több mint négy évig tartó horvát háború, amelynek végén 1995-ben Horvátország is végleg kiszakadt Jugoszláviából.
Még a horvátnál is nehezebb és emiatt véresebb volt Bosznia kiválásának folyamata: etnikailag (és vallásilag) ugyanis ez volt a leginkább vegyes térség, amelyet muszlim bosnyákok, ortodox szerbek és katolikus horvátok többnyire jól elkülönülő tömbökben laktak. Ezért sem a szerbek, sem a horvátok nem fogadták el az 1992-es – szerbek által egyébként is bojkottált – népszavazást, amelyen a többség Bosznia függetlensége mellett voksolt. Az állam szuverenitását 1992 tavaszán az európai közösség és az ENSZ is elismerte. Az eddigre már szintén kikiáltott Boszniai Szerb Köztársaság Radovan Karadžić vezetésével azonban Belgrád segítségét kérte, és megkezdődött az 1995-ig tartó, 97 000 áldozatot követelő boszniai háború.
Hírek a mészárlásokról
Mivel a jugoszláv hadsereg fegyverzete és harci eszközei gyakorlatilag a szerbek kezébe kerültek, nemzetközi beavatkozás nélkül a boszniai háború valószínűleg hamar eldőlt volna a szerbek javára. A konfliktus során viszont végig szembetűnő volt, hogy a szerbek semmibe vették az ENSZ határozatait és általában az európai normákat (később az európai bíráskodást is): teljesen világos volt ugyanis számukra (is), hogy amennyi területet elfoglalnak fegyverrel, annyit tarthatnak meg később Boszniából.
Ebben a békefenntartó kontingensek sem zavarták különösképpen őket, jóllehet azok erővel nem is tudtak volna visszaverni egy komoly szerb támadást. A szerb vezetés másik lényeges felismerése volt, hogy a béketeremtéskor feltehetőleg figyelembe fogják venni az etnikai viszonyokat is, ezért igyekeztek e téren erőszakosan megváltoztatni a helyzetet. Ha kellett, kitelepítéssel, ha lehetett, lakóhelyről történő elüldözéssel, és ami a legszörnyűbb, akár tömegmészárlással is. A háború során több ilyen tragikus eseményre került sor, azonban a srebrenicai messze a legvéresebb és legtovább tartó volt.
Közvetlen előzménye a három kelet-boszniai bosnyák enklávé (Goražde, Žepa és Srebrenica) körbekerítése volt, amelyeket az ENSZ ugyan már 1993-ban biztonságos zónává nyilvánított, de a szerbek arra hivatkozva, hogy Srebrenica térségéből bosnyák alakulatok támadják a környező szerb lakosságot, 1995. július 11-én lerohanták és elfoglalták a várost és környékét.
A szinte diadalmenetben bevonuló szerb parancsnok, Ratko Mladić garantálta a bosnyákok biztonságos elvonulását, elszállítását. A nők és gyermekek buszos kimenekítése meg is kezdődött, az idősebb fiúkat és férfiakat azonban nem engedték távozni. A több mint 8000 bosnyákot gyalogosan vezényelték a település környéki erdős részekre, és ott lemészárolták őket.
Az akció szervezettségét és kiterveltségét már a puszta számok is bizonyítják, de szomorú és elképesztő tény, hogy a tömegsírokat több esetben munkagépekkel forgatták át, hogy később ne lehessen azonosítani az elhunytakat. Ilyen méretű genocídiumra a második világháború óta Európában nem volt példa. A tizenkét napig tartó tömeggyilkosságban a hivatalosan boszniai szerb (valójában jugoszláv) katonaság mellett paramilitáris alakulatok is részt vettek.
A mészárlás híre is motiválta a nyugati világot az erélyesebb fellépésre, és az összeegyeztetett bosnyák–horvát földi támadás, valamint a NATO légi csapásai végül tárgyalóasztalhoz kényszerítették a szerbeket. Az 1995 novemberében az Ohio állambeli Daytonban tartott békekonferencia eredményeként december 14-én aláírták a békeszerződést. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovinát gyakorlatilag felosztották: egy bosnyák–horvát föderáció, a Szerb Köztársaság, valamint a különleges jogállású Brckói Körzet alkotja az államot. A mészárlás kétes „eredményeként” Srebrenica ma is mélyen a Boszniai Szerb Köztársaság területén található, gyakorlatilag tiszta szerb lakossággal.
A mészárlás két fő bűnöse és felelőse Ratko Mladić (a szerb csapatok parancsnoka) és Radovan Karadžić (a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke) volt. Mladićot – aki már 1992-ben is parancsot adott Szarajevó ostromakor a muszlim bosnyákok lakta városrészek bombázására – egy évtized bujkálás után 2011-ben fogták el és állították bíróság elé Hágában (előtte, 2001-ig gyakorlatilag háborítatlanul élt Szerbiában). Jelenleg jogerősen tölti életfogytig tartó börtönbüntetését, miután fellebbezését néhány hete, 2021. június 8-án elutasították.
A nyugat tétlensége
Karadžićot 2008-ban tizenhárom év bujkálás után Szerbiában tartóztatták le és a Nemzetközi Törvényszék népirtás vádjával 2019-ben életfogytiglani börtönre ítélte. Meg kell említeni azonban a nyugati világ felelősségét is, amely egyértelműnek tűnik: végig szinte úriemberként bántak a szerbekkel és nem szerveztek komolyan vehető akciót a készülő támadás ellenére Srebrenica megvédésére, jóllehet, tudniuk kellett, hogy a pár száz fős holland ENSZ-alakulat nem fogja tudni megvédeni a várost és lakosságát.
Egészen meghökkentő mindemellett a fényképen is rögzített esemény, amely szerint a holland alakulatok parancsnoka Mladićcsal pezsgőzött egy nappal a mészárlás megkezdése előtt. Hírszerzés révén ráadásul értesülhettek arról is, mit tett korábban és mire készülhet Mladić és Karadžić. Ezért talán elmondhatjuk, háború idején ez a fajta tétlenség, és a nemzetközi jogba vetett feltétel nélküli bizalom kimeríti a mulasztás vétkét. A mészárlásról készült videófelvételek, helyszíni fotók, későbbi bejárások alkalmával készített riportfilmek vagy maga az emlékpark megrázó és elgondolkodtató látványt tárnak elénk.
A népirtás mementóként ott van Európa történelmében, amely legalább évente egyszer emlékeztet minket arra, mit is jelentene embernek, európainak lenni. E borzasztó esemény kapcsán ne feledjük az áldozatok emlékét, valamint emberi, felebaráti kötelességeinket!
Emlékezzünk Srebrenicára!
A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa
Magyar Hírlap