 | Nem akárhonnan kapott segítséget a Fradi. |
Vannak olyan meccsek, amiket sosem felejt az ember. IIyen nekem a Csepel elleni meccs ’94 október 3-án, pedig ott se voltam. Hogy is lehettem volna ott, mikor aznap este ferences diákként Szent Ferenc atyánk tranzitusát ünneplendő Pasaréten volt jelenésem. A szép és hosszú szertartás végén könnyű volt beazonosítani, kik azok az atyák közül, akik fradisták, hiszen ők egyre idegesebben figyelték az órájukat. Mivel esélyünk se lett volna még hazaérni se, nemhogy ki Csepelre, így Kriesch Tomi barátommal bekéredzkedtünk a rendházba, hogy mi is láthassuk a meccset. Ma már sokan nem emlékeznek rá, de az akkori Csepel Hajdu Attilával, Váczival, Vancsával nem volt rossz csapat, de mégsem azért volt addigi életem egyik legnehezebb 90 perce. Bűnbánóan be kell vallanom, hogy néha fel-fel emeltem már akkor is hangom a meccseken és néhány olyan szó is elhagyta számat, amivel nem indulhatnék a Kazinczy-versenyen. Itt viszont koncentrálnom kellett, nehogy valami nem a megszentelt falak közé való is kicsússzon a számon. (Persze a szerzeteseket nem kötötte az én aggodalmam, és voltak, akik határozottan fejezték ki véleményüket a bíróról, de tudtam amit szabad Jupiternek…) A vége viszont győzelem és közös öröm lett, a jóságos Teodóz atya a fejemen dobolt, míg Menyhért atyát nézve sejtettük, hogy nem kell a következő héten matek dolgozatra számítanunk.
Ez a történet jutott eszembe, amikor a Mária Rádió műsorvezetője, Dr. Horváth Béla, korábbi rendszerváltó politikus és nem mellesleg szintén Fradista, felvetette Dr. Martos Balázs atyának, a szeminárium rektorának, hogy milyen jó lenne, ha a szeminaristák meglátogatnának egy Fradi-meccset. Választásunk a Leverkusen meccsre esett. Szerencsére az ötlet támogatást nyert és a Fradi kommunikációs igazgatója, Volly Gyuri és a sportfiveos Takács Attila segítségével közel 20 kispap a helyszínen nézte meg a Leverkusen elleni meccset. A meccs előtt Üllői barátunkkal a sas szobornál találkoztunk a fiúkkal, ahol a nemzetközi meccsek előtt szokássá vált találkozóm Kubatov Gáborral úgy alakult, hogy ezúttal ő jött a sashoz köszönteni a vendégeket. Néhány szóban én is összefoglaltam a Fradi keresztény hagyományait az alapítástól, a kommunisták alatti közös üldöztetésen át a jelenkorig, felidézve Lakat Karcsi bácsi örök mondását miszerint: „Keresztény vagyok, magyar és fradista és ezekből egy is elég, hogy semmire se vigyem ebben az országban!”.
A nagy hideg ellenére csapatunk lelkesen ment a lelátó felé. Öröm volt látni, hogy a kispapok érdeklődve figyelték a szurkolókat, nem látszott semmi idegenkedés, hamar felvették a ritmust. Persze voltak, akik rendelkeztek lelátói tapasztalattal, Zsolt pl. több évtizeden keresztül követte a Fradit itthon és idegenben egyaránt, vagy ott van Ádám, aki szép Fradi-sállal érkezett és mostanság is feltűnik a lelátón, hiszen ő nem más, mint olvasónk és barátunk Molnár Attila görögkatolikus pap (ő volt, aki idén a húsvéti elmélkedést írta oldalunkon és aki Sanka lelki üdvvért misét mutatott be) öccse. De ott volt Ricsi is, aki pedig megye 1-es szinten focizott, mielőtt egy más “hivatás” mezébe nem öltözött. Találkoztunk Bockor barátunkkal és Grabót is sikerült biztosítanom, hogy ilyen háttérrel nem kérdés a győzelem.
A győzelem, amire valljuk be nem sok esély volt, hiszen nem a legjobb formájában volt a csapat, ráadásul az ellenfél sokkal erősebb (az állítólagos B-csapatba azért jutott argentin és német válogatott…), de úgy voltam vele mikor, ha nem most. Az is jót tett a hangulatomnak, hogy vendégeink nem voltak tisztában az erőviszonyokkal, így nem volt kérdés számukra, hogy a Fradinak nyernie kell. A meccs előtt a B-közép által bemutatott koreo lenyűgöző volt és a meccset nézve is örömmel hallottam, hogy jobbnak tartották azt leendő papjaink, mint amire számítottunk. A szurkolás magával ragadta kis csapatunkat is, egyre többször hangzott fel a “Hajrá Fradi!” a sorainkból és jó volt látni, hogy milyen őszintén tudnak szorítani csapatunknak.
A szeminárium rektorának, Balázs atyának különösen az énekek tetszettek, ha a szöveget nem is tudta, de a dallamot a második félidőben már folyamatosan együtt dúdolta a lelátó tapasztaltabb részével. Azért az imára is szükség volt, mert a Leverkusen bizonyos időszakokban nagyon nyomott és bizony sokszor kellett kiimádkozni a labdát Dibusz védéseinél és a VAR-nak is hálát rebeghettünk ezúttal. (Látszott, hogy nem magyar bírók kezelték…)
A 80. perc táján jött a felismerés, hogy eddig kiimádkoztuk a labdát, most be kellene, mármint a Leverkusen kapujába, a Böde Dani alkatú Zsoltot is megkértem, hogy igazi fradistaként kezdjen melegíteni, mert ilyenkor kell egy jó fejes középről a már fáradó védők közül. És láss csodát! Laidouni nem várta meg, hogy Zsolt pályára lépjen, maga oldotta meg a feladatot. Így a meccslátogatás vége különösen szép lett. Hosszú ünneplésre persze nem volt mód, hiszen advent révén reggel 6-kor rorate misén volt jelenése a társaságnak. Kielemeztük a meccset és örömmel hallottam, hogy máskor is szívesen jönnének (az eredményt elnézve egyenesen kötelezővé tenném). Azt is konstatáltam, hogy felnőttem annyira, hogy ‘94-es magammal szemben, most nem esett nehezemre megállni, hogy ne hagyja el a társasághoz nem illő szó a számát. Utána már rám is várt, hogy betartsam ígéretemet, hiszen megfogadtam nekik, hogy ha ők ebben a nagy hidegben végig bírják, akkor másnap hajnalban én is ott leszek a rorátén. Sikerült, ott is jó volt egy “szektorban” lenni velük!
ulloi129.hu
Ez a történet jutott eszembe, amikor a Mária Rádió műsorvezetője, Dr. Horváth Béla, korábbi rendszerváltó politikus és nem mellesleg szintén Fradista, felvetette Dr. Martos Balázs atyának, a szeminárium rektorának, hogy milyen jó lenne, ha a szeminaristák meglátogatnának egy Fradi-meccset. Választásunk a Leverkusen meccsre esett. Szerencsére az ötlet támogatást nyert és a Fradi kommunikációs igazgatója, Volly Gyuri és a sportfiveos Takács Attila segítségével közel 20 kispap a helyszínen nézte meg a Leverkusen elleni meccset. A meccs előtt Üllői barátunkkal a sas szobornál találkoztunk a fiúkkal, ahol a nemzetközi meccsek előtt szokássá vált találkozóm Kubatov Gáborral úgy alakult, hogy ezúttal ő jött a sashoz köszönteni a vendégeket. Néhány szóban én is összefoglaltam a Fradi keresztény hagyományait az alapítástól, a kommunisták alatti közös üldöztetésen át a jelenkorig, felidézve Lakat Karcsi bácsi örök mondását miszerint: „Keresztény vagyok, magyar és fradista és ezekből egy is elég, hogy semmire se vigyem ebben az országban!”.
A nagy hideg ellenére csapatunk lelkesen ment a lelátó felé. Öröm volt látni, hogy a kispapok érdeklődve figyelték a szurkolókat, nem látszott semmi idegenkedés, hamar felvették a ritmust. Persze voltak, akik rendelkeztek lelátói tapasztalattal, Zsolt pl. több évtizeden keresztül követte a Fradit itthon és idegenben egyaránt, vagy ott van Ádám, aki szép Fradi-sállal érkezett és mostanság is feltűnik a lelátón, hiszen ő nem más, mint olvasónk és barátunk Molnár Attila görögkatolikus pap (ő volt, aki idén a húsvéti elmélkedést írta oldalunkon és aki Sanka lelki üdvvért misét mutatott be) öccse. De ott volt Ricsi is, aki pedig megye 1-es szinten focizott, mielőtt egy más “hivatás” mezébe nem öltözött. Találkoztunk Bockor barátunkkal és Grabót is sikerült biztosítanom, hogy ilyen háttérrel nem kérdés a győzelem.
A győzelem, amire valljuk be nem sok esély volt, hiszen nem a legjobb formájában volt a csapat, ráadásul az ellenfél sokkal erősebb (az állítólagos B-csapatba azért jutott argentin és német válogatott…), de úgy voltam vele mikor, ha nem most. Az is jót tett a hangulatomnak, hogy vendégeink nem voltak tisztában az erőviszonyokkal, így nem volt kérdés számukra, hogy a Fradinak nyernie kell. A meccs előtt a B-közép által bemutatott koreo lenyűgöző volt és a meccset nézve is örömmel hallottam, hogy jobbnak tartották azt leendő papjaink, mint amire számítottunk. A szurkolás magával ragadta kis csapatunkat is, egyre többször hangzott fel a “Hajrá Fradi!” a sorainkból és jó volt látni, hogy milyen őszintén tudnak szorítani csapatunknak.
A szeminárium rektorának, Balázs atyának különösen az énekek tetszettek, ha a szöveget nem is tudta, de a dallamot a második félidőben már folyamatosan együtt dúdolta a lelátó tapasztaltabb részével. Azért az imára is szükség volt, mert a Leverkusen bizonyos időszakokban nagyon nyomott és bizony sokszor kellett kiimádkozni a labdát Dibusz védéseinél és a VAR-nak is hálát rebeghettünk ezúttal. (Látszott, hogy nem magyar bírók kezelték…)
A 80. perc táján jött a felismerés, hogy eddig kiimádkoztuk a labdát, most be kellene, mármint a Leverkusen kapujába, a Böde Dani alkatú Zsoltot is megkértem, hogy igazi fradistaként kezdjen melegíteni, mert ilyenkor kell egy jó fejes középről a már fáradó védők közül. És láss csodát! Laidouni nem várta meg, hogy Zsolt pályára lépjen, maga oldotta meg a feladatot. Így a meccslátogatás vége különösen szép lett. Hosszú ünneplésre persze nem volt mód, hiszen advent révén reggel 6-kor rorate misén volt jelenése a társaságnak. Kielemeztük a meccset és örömmel hallottam, hogy máskor is szívesen jönnének (az eredményt elnézve egyenesen kötelezővé tenném). Azt is konstatáltam, hogy felnőttem annyira, hogy ‘94-es magammal szemben, most nem esett nehezemre megállni, hogy ne hagyja el a társasághoz nem illő szó a számát. Utána már rám is várt, hogy betartsam ígéretemet, hiszen megfogadtam nekik, hogy ha ők ebben a nagy hidegben végig bírják, akkor másnap hajnalban én is ott leszek a rorátén. Sikerült, ott is jó volt egy “szektorban” lenni velük!
ulloi129.hu