
Számos írást olvastam az elmúlt évtizedről és úgy láttam, hogy már minden lényeges dolgot elírtak előlem, ezzel nem érdemes próbálkozni, de mi lenne, ha írnék az elmúlt évtizedekről?
Ez annál is inkább logikus gondolatnak tűnik, mert nem vagyok egészen biztos benne, hogy 2030 januárjában is be tudnék számolni a kétezerhúszas évek történetéről, legalábbis a Statisztikai Hivatal már nem szán rám (átlagosan) egy évtizedet.
Először arra gondoltam, „évtizedes félelmeink” címmel áttekintem, hogy az egyes évtizedekben mitől kellett félnünk. Például az ötvenes években az imperialistáktól (korabeli szóhasználat szerint az impristáktól), a hatvanas években az atomháborútól, a hetvenes években attól, hogy a Föld lehűl, a nyolcvanas évtizedben, hogy az ország fizetésképtelen lesz, a kilencvenes években a munkanélküliségtől, a kétezres években talán egy kis kávé-szünet volt, az elmúlt évtizedben pedig attól, hogy a Föld felmelegszik.
Azután meg arra gondoltam, hogy írok egy kis történelmet magamnak, valahogy úgy, hogy „az én történelmem”. Ez azért tűnt meg tűnik jó gondolatnak, mert az életem során a történelemkönyveket már annyiszor átírták, hogy ha azokra hagyatkoznék, akkor ingadoznék, mint annak idején a középparaszt, aki nem tudta eldönteni, hogy ő a proletáriátushoz tartozik-e és örüljön a munkáshatalomnak, vagy kulák és féljen tőle. Az én történelmem azonban csak egyféle volt és sohasem kellett átírni, emiatt – legalábbis az az érzésem – minden eddigi rendszerben a kissé megbízhatatlanok közé számítottam és félek, hogy ez a jövőben sem fog változni.
Az ember saját történelme nagyjából akkor kezdődik, amikorra visszaemlékszik, de a családi legendárium korábbi cselekedeteit is számon tartja, az én esetemben például azt, hogy vitézül ellenálltam a szovjet hadsereg lakásunkat kifosztani igyekvő képviselőjének, aki, mivel mást nemigen talált, a vekker-óránkkal távozott, én meg üvöltöttem, hogy ne vigye el a tiki-takit. A szomszédok még sokáig szórakoztak azzal, hogy megkérdezték: „Öcsike, hol a tiki-taki?”, én meg bánatosan feleltem, hogy „Moszkába”, amin aztán jót derültek. Rendszerváltáskor eszembe jutott, hogy nem tudnám-e úgy felfújni ezt a történetet, hogy a kommunista rendszer vagy a szovjet megszállás hiteles ellenállójának tűnjek, de hamar beláttam, hogy mások mellett én alig érvényesülnék.
Az első politikai élményeim a május elsejei felvonulásokhoz és a Rajk-perhez kapcsolódnak. Emlékszem, apám nyakában ülve én is lelkesen integettem Rákosi kopasz fejének és a virslire is, amit cserébe kaptunk. Rajk perét, vagy legalábbis annak valamely részét közvetítette a rádió, és emlékszem, azt mondogatta, hogy „bűnösnek érzem magam”, azután ügyvédekről is szó volt, és én megkérdeztem az egyik nagynénémet, mi az, hogy ügyvéd? „Az, aki még jobban rájuk húzza a vizes lepedőt Öcsike” – jött a válasz. Úgy látszik, a családunk tisztában volt a helyzettel, nem úgy, mint azok, akik később egymást kérdezgették: „hát mi ezt nem láttuk elvtársak?” A korból – 1949-et írunk – még emlékszem egy politikai viccre is (aminek csak a szövegét jegyeztem meg, az értelmére jóval később jöttem rá): Mi a különbség az angol és a magyar alkotmány között? Az angol alkotmány a Magna Charta, ezt pedig a franc akarta.
A szegénység nagyon megalázó tud lenni, megmaradt erről bennem néhány történet, de talán a legfájóbb hetven év után is az, amikor ötven fillérünk volt, hogy abból valahogy aznap megéljünk, és édesanyámmal másfél kilométert gyalogoltunk a végig a Fehérvári úton a Móricz Zsigmond körtér közelében lévő piacig, hogy ott egy darab tojást vegyünk rajta (a villamosjegy ötven fillér lett volna). A tojást a retiküljébe tette a visszafelé úton, de az ott eltörött, nemcsak megkérdőjelezve, hogy mit eszünk aznap, de az összes iratot is összemázolva. Édesanyám keservesen sírni kezdett, és ekkor pont szembe jött az elsős tanító nénim, s anyám gyorsan megtörölgette a szemét, mintha semmi sem történt volna. Később, amikor már nagyobb (középiskolás) voltam, elmehettem vért adni. Kilencven forintot meg egy pár virslit és egy üveg sört lehetett érte kapni. Ez a kilencven forint elég volt, hogy három napig éljünk belőle. Még folytathatnám a sort, de felteszem magamnak és a történészeknek is a kérdést: az említetteken, továbbá a kitelepítéseken, az erőszakos téeszszervezésen kívül volt-e valami más is, amit esetleg pozitívan lehet említeni ebből a korszakból
Az én válaszom az, hogy igen. Például nekem ott volt az Úttörő Vasút, amit szerencsére a rendszerváltozáskor csak átneveztek, nem számoltak fel.
mint a gyárakat és mögöttük lévő kutatóintézeteket. Volt az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész) mozgalom, kényszer volt ugyan, de rendkívül egészséges, valóban tömegeket mozgatott meg. Igen nagy volt a felfelé irányuló társadalmi mobilitás (Törőcsik Mari, Soós Imre, Szirtes Ádám), erős volt a sport, a kultúra támogatása (Talpalatnyi föld, Körhinta, Állami áruház stb.). Lehetne még biztos sorolni, na, ez az, ami a ma íródó történelemből kimarad.
Amikor én tanultam a két világháború közötti időszakról, jobban mondva inkább olvastam, mert a történelem a Dicsőséges Tanácsköztársaság 133 napjával meg a fehérterrorral véget ért, a többi a napi sajtóból jutott a tudomásomra: horthyfasizmus (kisbetűvel egybeírva) és zsidótörvények. Hogy történt valami más is, azt már a Tervhivatalban idősebb kollégáimtól tudtam meg. Például azt, hogy mekkora teljesítmény volt az, hogy ahhoz a mind gazdasági, mind társadalmi szempontból borzalmas csonkoláshoz, amit Trianonként emlegetünk, az ország másfél évtized alatt alkalmazkodott, hogy a harmincas évek közepén számos iparágunk a világ élvonalában volt (Kandó-mozdonyok, kriptonégő, C-vitamin), hogy kiépült egy széles körű oktatási rendszer, és még sorolhatnám. Egy rendszerváltozás kellett ahhoz, hogy mindezekről értesüljenek azok, akik nem élték át a korszakot. Az Y és Z generációt, de különösen az alfákat (2010 után születettek) az ilyen élményektől talán meg kellene kímélni.
Az ötvenes éveknek volt egy igen felemelő pillanata, az 1956-os forradalom, amelyről a rádióból értesültem, késő este, amikor folyamatosan mondták be, hogy ellenforradalmi csőcselék támadta meg a Rádió épületét, és aki éjfélig, hajnalig, reggelig leteszi a fegyvert az amnesztiában részesül. Nem tették le és néhány nap múlva már a Szabad Kossuth Rádiót hallgathattuk, de még hátra volt a vérvörös csütörtök, amikor a Kossuth téren a tömegbe lőttek, máig nem tudni pontosan kik. Két nappal később jártam arra, akkor már csak egy-egy emberi húscafatmaradványt lehetett látni abból, ami korábban történt. Unokabátyám, aki a Nádor utcában lakott, ott volt, de szerencsére kevéssel a lövöldözés kezdete előtt megéhezett és hazament.
A forradalom számomra és nyilván a magyar lakosság túlnyomó része számára is mámorító érzés volt: Szabadok leszünk! A szovjetek kivonulnak! Soha többet nem éreztem ilyet, különösen a rendszerváltozáskor nem, amikor számomra nyilvánvaló volt, hogy a neoliberális rendszerváltoztatás a magyar gazdaság tönkretételét fogja hozni. Az akkori düh íratta velem az Inkább atombombát című cikkemet, amit az Élet és Irodalom közölt le, és ami elindította közírói pályafutásomat.
De az egy harminc évvel későbbi történet, és most még csak a forradalom idején járunk, amikor Mindszenty is kiszabadul a börtönből és elmondja híres beszédét, amelyből bennem csak az a rész maradt meg, amikor azt mondta, hogy a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon híve. Később a Kádár-rendszer ezt bűnéül rótta fel. Rendszerváltozáskor sokszor gondoltam rá, hogy ilyen nézetekkel legfeljebb csak a Munkáspártba tudott volna belépni.
November 4. Károly-nap, de 1956-ban nem csak erről volt nevezetes.
(folytatjuk)
Magyar Hírlap
Először arra gondoltam, „évtizedes félelmeink” címmel áttekintem, hogy az egyes évtizedekben mitől kellett félnünk. Például az ötvenes években az imperialistáktól (korabeli szóhasználat szerint az impristáktól), a hatvanas években az atomháborútól, a hetvenes években attól, hogy a Föld lehűl, a nyolcvanas évtizedben, hogy az ország fizetésképtelen lesz, a kilencvenes években a munkanélküliségtől, a kétezres években talán egy kis kávé-szünet volt, az elmúlt évtizedben pedig attól, hogy a Föld felmelegszik.
Azután meg arra gondoltam, hogy írok egy kis történelmet magamnak, valahogy úgy, hogy „az én történelmem”. Ez azért tűnt meg tűnik jó gondolatnak, mert az életem során a történelemkönyveket már annyiszor átírták, hogy ha azokra hagyatkoznék, akkor ingadoznék, mint annak idején a középparaszt, aki nem tudta eldönteni, hogy ő a proletáriátushoz tartozik-e és örüljön a munkáshatalomnak, vagy kulák és féljen tőle. Az én történelmem azonban csak egyféle volt és sohasem kellett átírni, emiatt – legalábbis az az érzésem – minden eddigi rendszerben a kissé megbízhatatlanok közé számítottam és félek, hogy ez a jövőben sem fog változni.
Az ember saját történelme nagyjából akkor kezdődik, amikorra visszaemlékszik, de a családi legendárium korábbi cselekedeteit is számon tartja, az én esetemben például azt, hogy vitézül ellenálltam a szovjet hadsereg lakásunkat kifosztani igyekvő képviselőjének, aki, mivel mást nemigen talált, a vekker-óránkkal távozott, én meg üvöltöttem, hogy ne vigye el a tiki-takit. A szomszédok még sokáig szórakoztak azzal, hogy megkérdezték: „Öcsike, hol a tiki-taki?”, én meg bánatosan feleltem, hogy „Moszkába”, amin aztán jót derültek. Rendszerváltáskor eszembe jutott, hogy nem tudnám-e úgy felfújni ezt a történetet, hogy a kommunista rendszer vagy a szovjet megszállás hiteles ellenállójának tűnjek, de hamar beláttam, hogy mások mellett én alig érvényesülnék.
Az első politikai élményeim a május elsejei felvonulásokhoz és a Rajk-perhez kapcsolódnak. Emlékszem, apám nyakában ülve én is lelkesen integettem Rákosi kopasz fejének és a virslire is, amit cserébe kaptunk. Rajk perét, vagy legalábbis annak valamely részét közvetítette a rádió, és emlékszem, azt mondogatta, hogy „bűnösnek érzem magam”, azután ügyvédekről is szó volt, és én megkérdeztem az egyik nagynénémet, mi az, hogy ügyvéd? „Az, aki még jobban rájuk húzza a vizes lepedőt Öcsike” – jött a válasz. Úgy látszik, a családunk tisztában volt a helyzettel, nem úgy, mint azok, akik később egymást kérdezgették: „hát mi ezt nem láttuk elvtársak?” A korból – 1949-et írunk – még emlékszem egy politikai viccre is (aminek csak a szövegét jegyeztem meg, az értelmére jóval később jöttem rá): Mi a különbség az angol és a magyar alkotmány között? Az angol alkotmány a Magna Charta, ezt pedig a franc akarta.
A szegénység nagyon megalázó tud lenni, megmaradt erről bennem néhány történet, de talán a legfájóbb hetven év után is az, amikor ötven fillérünk volt, hogy abból valahogy aznap megéljünk, és édesanyámmal másfél kilométert gyalogoltunk a végig a Fehérvári úton a Móricz Zsigmond körtér közelében lévő piacig, hogy ott egy darab tojást vegyünk rajta (a villamosjegy ötven fillér lett volna). A tojást a retiküljébe tette a visszafelé úton, de az ott eltörött, nemcsak megkérdőjelezve, hogy mit eszünk aznap, de az összes iratot is összemázolva. Édesanyám keservesen sírni kezdett, és ekkor pont szembe jött az elsős tanító nénim, s anyám gyorsan megtörölgette a szemét, mintha semmi sem történt volna. Később, amikor már nagyobb (középiskolás) voltam, elmehettem vért adni. Kilencven forintot meg egy pár virslit és egy üveg sört lehetett érte kapni. Ez a kilencven forint elég volt, hogy három napig éljünk belőle. Még folytathatnám a sort, de felteszem magamnak és a történészeknek is a kérdést: az említetteken, továbbá a kitelepítéseken, az erőszakos téeszszervezésen kívül volt-e valami más is, amit esetleg pozitívan lehet említeni ebből a korszakból
Az én válaszom az, hogy igen. Például nekem ott volt az Úttörő Vasút, amit szerencsére a rendszerváltozáskor csak átneveztek, nem számoltak fel.
mint a gyárakat és mögöttük lévő kutatóintézeteket. Volt az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész) mozgalom, kényszer volt ugyan, de rendkívül egészséges, valóban tömegeket mozgatott meg. Igen nagy volt a felfelé irányuló társadalmi mobilitás (Törőcsik Mari, Soós Imre, Szirtes Ádám), erős volt a sport, a kultúra támogatása (Talpalatnyi föld, Körhinta, Állami áruház stb.). Lehetne még biztos sorolni, na, ez az, ami a ma íródó történelemből kimarad.
Amikor én tanultam a két világháború közötti időszakról, jobban mondva inkább olvastam, mert a történelem a Dicsőséges Tanácsköztársaság 133 napjával meg a fehérterrorral véget ért, a többi a napi sajtóból jutott a tudomásomra: horthyfasizmus (kisbetűvel egybeírva) és zsidótörvények. Hogy történt valami más is, azt már a Tervhivatalban idősebb kollégáimtól tudtam meg. Például azt, hogy mekkora teljesítmény volt az, hogy ahhoz a mind gazdasági, mind társadalmi szempontból borzalmas csonkoláshoz, amit Trianonként emlegetünk, az ország másfél évtized alatt alkalmazkodott, hogy a harmincas évek közepén számos iparágunk a világ élvonalában volt (Kandó-mozdonyok, kriptonégő, C-vitamin), hogy kiépült egy széles körű oktatási rendszer, és még sorolhatnám. Egy rendszerváltozás kellett ahhoz, hogy mindezekről értesüljenek azok, akik nem élték át a korszakot. Az Y és Z generációt, de különösen az alfákat (2010 után születettek) az ilyen élményektől talán meg kellene kímélni.
Az ötvenes éveknek volt egy igen felemelő pillanata, az 1956-os forradalom, amelyről a rádióból értesültem, késő este, amikor folyamatosan mondták be, hogy ellenforradalmi csőcselék támadta meg a Rádió épületét, és aki éjfélig, hajnalig, reggelig leteszi a fegyvert az amnesztiában részesül. Nem tették le és néhány nap múlva már a Szabad Kossuth Rádiót hallgathattuk, de még hátra volt a vérvörös csütörtök, amikor a Kossuth téren a tömegbe lőttek, máig nem tudni pontosan kik. Két nappal később jártam arra, akkor már csak egy-egy emberi húscafatmaradványt lehetett látni abból, ami korábban történt. Unokabátyám, aki a Nádor utcában lakott, ott volt, de szerencsére kevéssel a lövöldözés kezdete előtt megéhezett és hazament.
A forradalom számomra és nyilván a magyar lakosság túlnyomó része számára is mámorító érzés volt: Szabadok leszünk! A szovjetek kivonulnak! Soha többet nem éreztem ilyet, különösen a rendszerváltozáskor nem, amikor számomra nyilvánvaló volt, hogy a neoliberális rendszerváltoztatás a magyar gazdaság tönkretételét fogja hozni. Az akkori düh íratta velem az Inkább atombombát című cikkemet, amit az Élet és Irodalom közölt le, és ami elindította közírói pályafutásomat.
De az egy harminc évvel későbbi történet, és most még csak a forradalom idején járunk, amikor Mindszenty is kiszabadul a börtönből és elmondja híres beszédét, amelyből bennem csak az a rész maradt meg, amikor azt mondta, hogy a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon híve. Később a Kádár-rendszer ezt bűnéül rótta fel. Rendszerváltozáskor sokszor gondoltam rá, hogy ilyen nézetekkel legfeljebb csak a Munkáspártba tudott volna belépni.
November 4. Károly-nap, de 1956-ban nem csak erről volt nevezetes.
(folytatjuk)
Magyar Hírlap