Van, ahol igen. Persze az általános történelmi ismereteink alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberiség több évezredes története során követnek lenni nem volt életbiztosítás. Egy-egy, a kellemetlen üzeneten felbőszült uralkodó ugyanis könnyen a fejüket vehette. Azonban fővesztésre saját diplomaták esetében csak meglehetősen ritkán, igen indokolt esetben, többségében csak árulás miatt kerülhetett sor. A modern politikatörténet pedig mind kevésbé ismerte és ismerte el a diplomáciában tevékenykedők ilyetén büntetésének lehetőségét.
Van azonban, ahol megállt az idő, ahol a mai napig fittyet hánynak a nemzetközi szokásokra vagy akár az emberi jogokra. Van, ahol úgy vélik, hogy egy nem kellően pozitív eredményt hozó tárgyalás is éppen elég ok az árulás megtörténtének bizonyítására, így a saját diplomatákra kimondott halálos ítélet meghozatalára és annak végrehajtására. Észak-Korea az az ország, ahol nemcsak külföldiként kell attól tartani, hogy kémet, a rendszer és a párt ellenségét látják az országba utazóban, de az állami apparátus magas rangú tagjaként, a rezsim hű szolgájaként is könnyen érheti ilyen vád az embert.
A közelmúltban például Kim Dzsongun kivégeztette azt a csúcsdiplomatáját, valamint annak több munkatársát, aki, illetve akik a Donald Trumppal folytatott tárgyalások szervezéséért voltak felelősek. Jogos a kérdés: de miért? Nos, az indok nem más, mint árulás, amit nem más bizonyít, mint hogy Észak-Korea első számú vezetőjének az amerikai államfővel folytatott tárgyalásai zátonyra futottak.
Az ilyen és ehhez hasonló – én mint generalisszimusz nem lehetek felelős, keressünk mást, aki viszi a balhét – típusú perek jellemzőek voltak, hangsúlyoznám voltak, a Szovjetunió történetének legsötétebb, sztálini időszakában. Éppen ezért tűnik hihetetlennek, hogy hasonlók megtörténhetnek a 21. században, még akkor is, ha azokra az egyetlen klasszikus totalitárius államban kerül sor.
Ugyanakkor, ha jogos humanitárius felháborodásunkat félredobjuk, és lecsupaszítva, szakmai módon szemléljük az eseményeket, akkor egyértelművé válik, hogy azok az észak-koreai társadalom és a Kim Dzsongun-féle totalitárius rezsim instabilitását jelentik. Kim Dzsongun ugyanis a kivégzésekkel üzenni akart, amely üzenetnek kettős címzettje volt.
Első számú címzett az észak-koreai lakosság, az egyszerű, halandó ember, akinek statuálni kell, hogy Kim Dzsongun elvtárs jó elvtárs, akinek rossz döntései nincsenek, csak sajnálatos módon vannak csúnya és rossz elvtársak, akik a legfőbb vezetőt és a Kim család adta népet meg akarják téveszteni, hogy a gonosz imperialistáknak jó legyen. De természetesen a legfőbb vezető eszén nem lehetett túljárni, éleslátásával felfedezte a búvópatakként tevékenykedő rendszerelleneseket. Ez a gondolatfolyam sajnálatos módon Kelet–Közép-Európában is ismeretes lehet, hiszen a demagógia ilyen foka a kommunizmus legmélyebb bugyrainak, a sztálini terrornak volt a jellemzője.
A második címzett pedig nem más, mint Kim Dzsongun párton belüli belső ellenzéke, amelynek tagjaiban esetlegesen felmerülhetett a gondolat, hogy Kim pozícióit – a diplomáciai fiaskót felhasználva – gyengíteni lehet. Sőt, akár azt is gondolhatták egyesek, hogy a Kim család egyeduralmi státuszát pontosan most, egy ilyen fiaskót követően lehet megtörni és egy új vezetői kört hatalomhoz juttatni. Azt természetesen nem lehet tudni, hogy egy új észak-koreai, kommunista vezetői gárda mennyivel volna szalonképesebb, mint a mostani vezető és közvetlen, a kis belső rásegítéstől is fogyatkozó köre. Semmi garanciája annak, hogy amennyiben Kim Dzsongun és körei távozni kényszerülnének a hatalomból, úgy az új vezetőgárda bármivel is nyitottabbnak mutatkozna a reformfolyamatok vagy az emberi jogok iránt. Nagy a valószínűsége azonban, hogy a párton belüli hatalmi pólusváltás a jelenlegieknél jóval szélesebb kört érintő, véresebb és brutálisabb leszámolásokkal, valamint beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna.
Kim Dzsongun rezsimje tehát korántsem szerethető, az észak-koreai vezető politikai módszerei pedig egyenesen elítélendők. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett a térség és a nemzetközi közösség biztonsági viszonyainak szempontjaiból a Kim család hatalomból való hirtelen távozása minden korábbinál kiszámíthatatlanabb helyzetet eredményezne.
A szerző a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője
Magyar Hírlap
A közelmúltban például Kim Dzsongun kivégeztette azt a csúcsdiplomatáját, valamint annak több munkatársát, aki, illetve akik a Donald Trumppal folytatott tárgyalások szervezéséért voltak felelősek. Jogos a kérdés: de miért? Nos, az indok nem más, mint árulás, amit nem más bizonyít, mint hogy Észak-Korea első számú vezetőjének az amerikai államfővel folytatott tárgyalásai zátonyra futottak.
Az ilyen és ehhez hasonló – én mint generalisszimusz nem lehetek felelős, keressünk mást, aki viszi a balhét – típusú perek jellemzőek voltak, hangsúlyoznám voltak, a Szovjetunió történetének legsötétebb, sztálini időszakában. Éppen ezért tűnik hihetetlennek, hogy hasonlók megtörténhetnek a 21. században, még akkor is, ha azokra az egyetlen klasszikus totalitárius államban kerül sor.
Ugyanakkor, ha jogos humanitárius felháborodásunkat félredobjuk, és lecsupaszítva, szakmai módon szemléljük az eseményeket, akkor egyértelművé válik, hogy azok az észak-koreai társadalom és a Kim Dzsongun-féle totalitárius rezsim instabilitását jelentik. Kim Dzsongun ugyanis a kivégzésekkel üzenni akart, amely üzenetnek kettős címzettje volt.
Első számú címzett az észak-koreai lakosság, az egyszerű, halandó ember, akinek statuálni kell, hogy Kim Dzsongun elvtárs jó elvtárs, akinek rossz döntései nincsenek, csak sajnálatos módon vannak csúnya és rossz elvtársak, akik a legfőbb vezetőt és a Kim család adta népet meg akarják téveszteni, hogy a gonosz imperialistáknak jó legyen. De természetesen a legfőbb vezető eszén nem lehetett túljárni, éleslátásával felfedezte a búvópatakként tevékenykedő rendszerelleneseket. Ez a gondolatfolyam sajnálatos módon Kelet–Közép-Európában is ismeretes lehet, hiszen a demagógia ilyen foka a kommunizmus legmélyebb bugyrainak, a sztálini terrornak volt a jellemzője.
A második címzett pedig nem más, mint Kim Dzsongun párton belüli belső ellenzéke, amelynek tagjaiban esetlegesen felmerülhetett a gondolat, hogy Kim pozícióit – a diplomáciai fiaskót felhasználva – gyengíteni lehet. Sőt, akár azt is gondolhatták egyesek, hogy a Kim család egyeduralmi státuszát pontosan most, egy ilyen fiaskót követően lehet megtörni és egy új vezetői kört hatalomhoz juttatni. Azt természetesen nem lehet tudni, hogy egy új észak-koreai, kommunista vezetői gárda mennyivel volna szalonképesebb, mint a mostani vezető és közvetlen, a kis belső rásegítéstől is fogyatkozó köre. Semmi garanciája annak, hogy amennyiben Kim Dzsongun és körei távozni kényszerülnének a hatalomból, úgy az új vezetőgárda bármivel is nyitottabbnak mutatkozna a reformfolyamatok vagy az emberi jogok iránt. Nagy a valószínűsége azonban, hogy a párton belüli hatalmi pólusváltás a jelenlegieknél jóval szélesebb kört érintő, véresebb és brutálisabb leszámolásokkal, valamint beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna.
Kim Dzsongun rezsimje tehát korántsem szerethető, az észak-koreai vezető politikai módszerei pedig egyenesen elítélendők. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett a térség és a nemzetközi közösség biztonsági viszonyainak szempontjaiból a Kim család hatalomból való hirtelen távozása minden korábbinál kiszámíthatatlanabb helyzetet eredményezne.
A szerző a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője
Magyar Hírlap