Vagyis Kínával lehet gazdasági kapcsolatokat fejleszteni, de nem mindenkinek, csak Jupiternek (azaz Berlinnek), a kisökör (azaz Róma) pedig érje be azzal, ami lehull neki, jelen esetben az afrikai migránsok tömegével.
Olvasgatom a német külügyminiszter, Heiko Maas a Kínai Népköztársaság elnöke, Hszi Csin-ping olaszországi látogatásával, az olasz–kínai kétoldalú kapcsolatfejlesztések érdekében hozott egyezményekhez fűzött bíráló, az olaszokat féltő nyilatkozatát, és különös gondolataim támadnak. Hogy, hogy nem, bár elsőre igen különösnek tűnhet, nekem mégis nagymamám jut eszembe, pedig nem volt ő se olasz, se kínai, német is csak szegről-végről. Nem másért, minthogy neki volt a kedvenc mondása: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Az elsőre meglehetősen furcsának tűnő párhuzam okai ugyanakkor elég kézenfekvőnek mutatkozhatnak jelen esetben.
A kínai államfő Olaszországban folytatott tárgyalásai során megállapodás született arról, hogy a dél-európai állam csatlakozik az Egy övezet, egy út programhoz, amelynek globális gazdasági, kereskedelmi és infrastrukturális keretein belül Peking az egykori selyemutat kívánja feltámasztani. A római kormányzat a bilaterális megállapodáscsomagtól azt reméli, hogy sikeresen lendítheti fel az ország gazdaságát, illetve erősítheti annak globális pozícióit is. Számos szakértő ugyanakkor attól tart, hogy a program eredményeként túlzottan erősödhet Kína nemzetközi befolyásoló képessége. Ennyiben nagyjából röviden összegezni is lehetne a történéseket, csakhogy az események háttere ennél jóval bonyolultabb összefüggéseket is mutat.
Különösen hangzik ugyanis a fenti bírálat annak az európai uniós államnak a diplomáciai vezetőjétől, amely Kínával kapcsolatosan a legnagyobb kereskedelmi volumennel rendelkezik. Igen, Németország, az európai gazdaság hajtómotorja az, amely jelenleg Peking első számú uniós partnerének nevezhető. Ennek fényében azonban már elgondolkodtató, hogy a német külügyminiszter miért félti Olaszországot – amely egyébként a világ a nyolcadik legerősebb gazdasága – a Kínával való gazdasági kapcsolatépítéstől?
Két opció is kézenfekvőnek mutatkozik. Az első egyszerű és rövid, a német vezetők féltik országuk gazdasági pozícióit, hiszen jelenleg a legtöbb kínai kereskedelmi hajó német kikötőkbe érkezik. A kedvezőbb földrajzi helyzetben lévő olasz kikötők esetleges fejlesztése – erre is kitérnek a jelenlegi találkozó egyezményei – azonban jelentősen ronthatná Németország versenyhelyzetét.
A második lehetőség bonyolultabb. Az olasz–kínai találkozóra ugyanis pontosan akkor került sor, amikor többek között egy kalóztámadás is megerősítette az Afrikából érkező migránstömegek jelentette, egész Európát fenyegető kockázatot. A milliós afrikai migráció elsőként pedig pontosan az olaszokat fenyegeti, azokat az olaszokat, akik az utóbbi időben élesen támadják az uniós és a német migránspolitikát. Ebben a szituációban a jelenlegi német politikai vezetés kiemelt érdeke, hogy Olaszország gazdasági potenciálja ne növekedjen, sőt, ha lehetséges, gyengüljön.
A romló olasz gazdasági helyzet ugyanis növelheti a mediterrán állam függését Brüsszeltől, illetve a gazdag uniós államoktól, ha pedig csökken az önállóság, akkor egyben növekszik a külső befolyásolhatóság és irányíthatóság a migrációs kérdések területén is. A két állam kapcsolatainak ilyenfajta alakulása azonban súlyos biztonságpolitikai kérdéseket vet fel, amely Olaszország szempontjából kiemelt nemzetbiztonsági problémakört generálhat. Valószínűsíthető, hogy a német kormányzatban úgy vélik, Olaszország gazdasági és politikai gyengülése hozzájárulhat a Merkel-féle migrációs rémálomvilág megvalósulásához. Ám Olaszország kárára, amely természetesen nem engedheti meg a nemzeti érdekeinek sérülését.
Vagyis Kínával lehet gazdasági kapcsolatokat fejleszteni, de nem mindenkinek, csak Jupiternek (azaz Berlinnek), a kisökör (azaz Róma) pedig érje be azzal, ami lehull neki, jelen esetben az afrikai migránsok tömegével. Akár a fentebb leírt első, akár a második gondolatsor vagy azok akármilyen kombinációja mozgatta is a német külügyminisztert nyilatkozattétele során, mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a független nemzetállami gondolkodás megsértésére, de legenyhébb megfogalmazásban is annak tilalmas befolyásolására tett kísérletet. Az ilyen politikai véleményformálás pedig sok mindennek tekinthető, de az Európai Unió eszmeiségével összefüggőnek nem.
A huszonegyedik század átalakuló biztonsági kihívásai alatt görnyedő unió államai között zajló hasonló, a nemzetállamiságot sértő törekvések olyan biztonsági kockázatokat hordoznak magukban, amelyek a jelenkor globális folyamataival – migráció, terrorizmus, klímaváltozás – párhuzamban a keresztény Európa jövőjét veszélyeztethetik.
A szerző a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője
A kínai államfő Olaszországban folytatott tárgyalásai során megállapodás született arról, hogy a dél-európai állam csatlakozik az Egy övezet, egy út programhoz, amelynek globális gazdasági, kereskedelmi és infrastrukturális keretein belül Peking az egykori selyemutat kívánja feltámasztani. A római kormányzat a bilaterális megállapodáscsomagtól azt reméli, hogy sikeresen lendítheti fel az ország gazdaságát, illetve erősítheti annak globális pozícióit is. Számos szakértő ugyanakkor attól tart, hogy a program eredményeként túlzottan erősödhet Kína nemzetközi befolyásoló képessége. Ennyiben nagyjából röviden összegezni is lehetne a történéseket, csakhogy az események háttere ennél jóval bonyolultabb összefüggéseket is mutat.
Különösen hangzik ugyanis a fenti bírálat annak az európai uniós államnak a diplomáciai vezetőjétől, amely Kínával kapcsolatosan a legnagyobb kereskedelmi volumennel rendelkezik. Igen, Németország, az európai gazdaság hajtómotorja az, amely jelenleg Peking első számú uniós partnerének nevezhető. Ennek fényében azonban már elgondolkodtató, hogy a német külügyminiszter miért félti Olaszországot – amely egyébként a világ a nyolcadik legerősebb gazdasága – a Kínával való gazdasági kapcsolatépítéstől?
Két opció is kézenfekvőnek mutatkozik. Az első egyszerű és rövid, a német vezetők féltik országuk gazdasági pozícióit, hiszen jelenleg a legtöbb kínai kereskedelmi hajó német kikötőkbe érkezik. A kedvezőbb földrajzi helyzetben lévő olasz kikötők esetleges fejlesztése – erre is kitérnek a jelenlegi találkozó egyezményei – azonban jelentősen ronthatná Németország versenyhelyzetét.
A második lehetőség bonyolultabb. Az olasz–kínai találkozóra ugyanis pontosan akkor került sor, amikor többek között egy kalóztámadás is megerősítette az Afrikából érkező migránstömegek jelentette, egész Európát fenyegető kockázatot. A milliós afrikai migráció elsőként pedig pontosan az olaszokat fenyegeti, azokat az olaszokat, akik az utóbbi időben élesen támadják az uniós és a német migránspolitikát. Ebben a szituációban a jelenlegi német politikai vezetés kiemelt érdeke, hogy Olaszország gazdasági potenciálja ne növekedjen, sőt, ha lehetséges, gyengüljön.
A romló olasz gazdasági helyzet ugyanis növelheti a mediterrán állam függését Brüsszeltől, illetve a gazdag uniós államoktól, ha pedig csökken az önállóság, akkor egyben növekszik a külső befolyásolhatóság és irányíthatóság a migrációs kérdések területén is. A két állam kapcsolatainak ilyenfajta alakulása azonban súlyos biztonságpolitikai kérdéseket vet fel, amely Olaszország szempontjából kiemelt nemzetbiztonsági problémakört generálhat. Valószínűsíthető, hogy a német kormányzatban úgy vélik, Olaszország gazdasági és politikai gyengülése hozzájárulhat a Merkel-féle migrációs rémálomvilág megvalósulásához. Ám Olaszország kárára, amely természetesen nem engedheti meg a nemzeti érdekeinek sérülését.
Vagyis Kínával lehet gazdasági kapcsolatokat fejleszteni, de nem mindenkinek, csak Jupiternek (azaz Berlinnek), a kisökör (azaz Róma) pedig érje be azzal, ami lehull neki, jelen esetben az afrikai migránsok tömegével. Akár a fentebb leírt első, akár a második gondolatsor vagy azok akármilyen kombinációja mozgatta is a német külügyminisztert nyilatkozattétele során, mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a független nemzetállami gondolkodás megsértésére, de legenyhébb megfogalmazásban is annak tilalmas befolyásolására tett kísérletet. Az ilyen politikai véleményformálás pedig sok mindennek tekinthető, de az Európai Unió eszmeiségével összefüggőnek nem.
A huszonegyedik század átalakuló biztonsági kihívásai alatt görnyedő unió államai között zajló hasonló, a nemzetállamiságot sértő törekvések olyan biztonsági kockázatokat hordoznak magukban, amelyek a jelenkor globális folyamataival – migráció, terrorizmus, klímaváltozás – párhuzamban a keresztény Európa jövőjét veszélyeztethetik.
A szerző a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője