A kiszivárgó információk szerint a kínaiak elsősorban infrastrukturális beruházásokkal fejlesztenék a perzsa államot (metró- és vasútvonalak építése, 5G-hálózat létrehozása stb.). És cserébe mit kapna Peking? Természetesen olajat, mivel arra a nyersanyaghiányban szenvedő gazdaságának égető szüksége van. Ezen, a világ legnagyobb gazdasága számára alapvetően életbevágóan fontos tényen túlmenően azonban stratégiai fontossággal bír, hogy Peking drasztikusan javíthatná a Washingtonnal szembeni státusát a Közel-Keleten. Márpedig az olajra oly éhes, feltörekvő távol-keleti nagyhatalomnak létkérdés, hogy a globális olajkitermelésben kulcsszereppel bíró régióban meghatározó pozíciót foglalhasson el, egyben csökkentve Amerika helyi befolyását.
A Kína és az Egyesült Államok között 2018 nyarán megkezdődött kínai–amerikai kereskedelmi háború ugyanis, ha változó intenzitással is, de folyamatosan zajlik. Sokan úgy gondolják, hogy a világgazdaság szempontjából a legmeghatározóbb esemény az általános recessziót eredményező koronavírus-járvány. Azonban ha hosszú távú, a gazdasági és politikai szegmenseket is alapvetően átalakító folyamatot keresünk, akkor azt kell látni, hogy a kínai–amerikai szembenállás a világpolitikai szempontjából jelenleg a legmeghatározóbb, legbizonytalanabb kimenetelű és legjelentősebb biztonsági kockázatokkal fenyegető eseménysor. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a Kína és az Egyesült Államok között végbemenő gazdasági konfliktushalmaz olyan új viszonyrendszer-kiépülés létrejöttének lehetőségével fenyeget, amelynek csak minimális gazdasági és politikai haszonélvezője lehet.
A jelenlegi szituációban úgy tűnik, hogy ezek egyike lehet a segítségre és pártfogókra igencsak rászoruló, súlyos szankciókkal sújtott, az elszigeteltségből kitörni akaró Irán. A teheráni vezetésnek alapvető érdeke fűződik az ország technológiai és gazdasági fejlesztéséhez. Ez azonban a szankciók árnyékában csak félig-meddig kivitelezhető, márpedig a hatalmi elit pozícióban maradása, a jelenlegi jog- és politikai rendszer fenntartása csak akkor garantálható hosszú távon, ha a gazdaság prosperál, a lakosság életszínvonala pedig nem romlik.
Ennek a célnak az elérését, úgy tűnik, az iráni vezetők számára egyedül az biztosíthatja, ha szorosabbra fűzik a kapcsolatokat Kínával. A többi út ugyanis az elmúlt évek során bezáródott, vagy legalábbis bezáródni látszik az iszlám köztársaság előtt. Egyes elemzők úgy látják: a nyugati, elsősorban a tendenciózus Irán-ellenes washingtoni politikában kódolva volt, hogy előbb-utóbb menekülési útként csak a Moszkvával vagy Pekinggel való szoros szövetségre lépés marad Teherán számára. Oroszország hajdani befolyása azonban az utóbbi években a globális színtér számos részén, így a Közel-Keleten is megfakult, ma már nem igazán képes egy Irán szintű országot a befolyási övezetébe vonzani. A hatalmas devizatartalékkal rendelkező Kína viszont mindinkább alkalmas szereplője az államszintű befektetési piacnak. A kínaiak ugyanis 2019-ben, a világ első számú devizatartalékkal rendelkező államaként, csaknem tízszer annyi tartalékkal bírtak, mint Moszkva. (Hozzá kell tenni, hogy a második legtöbb tartalékkal rendelkező Japán is csak nagyjából a pekingi megtakarítások harmadát tudhatta magáénak.) Így azonban valóban egyértelmű, hogy miután Oroszország és az amerikaiakkal szövetséges államok is kiestek mint potenciális befektetők, ha akarták, ha nem, maradt Kína.
A kínaiak pedig Teng Hsziao-ping zseniális reformterveinek meghirdetése óta rendkívül tudatosan kezdtek bele abba a több lábon álló építkezésbe, amelynek eredményeként mára a világ vezető gazdasági nagyhatalmává váltak. Ebben a képletben pedig hosszú távon meghatározó szereppel bír a közel-keleti térség. Márpedig a régió államaival való aktív politikai és gazdasági kapcsolatokhoz vezető utak egyike pontosan Irán. Amennyiben Irán megnyílik Kína előtt, úgy az összes siíta iszlám ország kapui is feltárulnak, amely azonban nem jelenti azt, hogy a szunnita országokban jelentős presztízsveszteséget kellene elszenvednie, sőt további lehetőségek tárházát teremti meg Peking számára.
Ha a kínai–iráni együttműködés megvalósul, akkor az a kínai–amerikai kereskedelmi háború új fejezetét nyithatja meg, ami Washington számára korábban sosem látott veszteséget eredményezne. Ez a tény azonban kiszámíthatatlanná teszi az egyébként is számos sebből vérző Trump-adminisztráció által vezetett Egyesült Államok válaszlépéseit.
(A szerző egyetemi docens, a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője)
Forrás: Magyar Hírlap
A Kína és az Egyesült Államok között 2018 nyarán megkezdődött kínai–amerikai kereskedelmi háború ugyanis, ha változó intenzitással is, de folyamatosan zajlik. Sokan úgy gondolják, hogy a világgazdaság szempontjából a legmeghatározóbb esemény az általános recessziót eredményező koronavírus-járvány. Azonban ha hosszú távú, a gazdasági és politikai szegmenseket is alapvetően átalakító folyamatot keresünk, akkor azt kell látni, hogy a kínai–amerikai szembenállás a világpolitikai szempontjából jelenleg a legmeghatározóbb, legbizonytalanabb kimenetelű és legjelentősebb biztonsági kockázatokkal fenyegető eseménysor. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a Kína és az Egyesült Államok között végbemenő gazdasági konfliktushalmaz olyan új viszonyrendszer-kiépülés létrejöttének lehetőségével fenyeget, amelynek csak minimális gazdasági és politikai haszonélvezője lehet.
A jelenlegi szituációban úgy tűnik, hogy ezek egyike lehet a segítségre és pártfogókra igencsak rászoruló, súlyos szankciókkal sújtott, az elszigeteltségből kitörni akaró Irán. A teheráni vezetésnek alapvető érdeke fűződik az ország technológiai és gazdasági fejlesztéséhez. Ez azonban a szankciók árnyékában csak félig-meddig kivitelezhető, márpedig a hatalmi elit pozícióban maradása, a jelenlegi jog- és politikai rendszer fenntartása csak akkor garantálható hosszú távon, ha a gazdaság prosperál, a lakosság életszínvonala pedig nem romlik.
Ennek a célnak az elérését, úgy tűnik, az iráni vezetők számára egyedül az biztosíthatja, ha szorosabbra fűzik a kapcsolatokat Kínával. A többi út ugyanis az elmúlt évek során bezáródott, vagy legalábbis bezáródni látszik az iszlám köztársaság előtt. Egyes elemzők úgy látják: a nyugati, elsősorban a tendenciózus Irán-ellenes washingtoni politikában kódolva volt, hogy előbb-utóbb menekülési útként csak a Moszkvával vagy Pekinggel való szoros szövetségre lépés marad Teherán számára. Oroszország hajdani befolyása azonban az utóbbi években a globális színtér számos részén, így a Közel-Keleten is megfakult, ma már nem igazán képes egy Irán szintű országot a befolyási övezetébe vonzani. A hatalmas devizatartalékkal rendelkező Kína viszont mindinkább alkalmas szereplője az államszintű befektetési piacnak. A kínaiak ugyanis 2019-ben, a világ első számú devizatartalékkal rendelkező államaként, csaknem tízszer annyi tartalékkal bírtak, mint Moszkva. (Hozzá kell tenni, hogy a második legtöbb tartalékkal rendelkező Japán is csak nagyjából a pekingi megtakarítások harmadát tudhatta magáénak.) Így azonban valóban egyértelmű, hogy miután Oroszország és az amerikaiakkal szövetséges államok is kiestek mint potenciális befektetők, ha akarták, ha nem, maradt Kína.
A kínaiak pedig Teng Hsziao-ping zseniális reformterveinek meghirdetése óta rendkívül tudatosan kezdtek bele abba a több lábon álló építkezésbe, amelynek eredményeként mára a világ vezető gazdasági nagyhatalmává váltak. Ebben a képletben pedig hosszú távon meghatározó szereppel bír a közel-keleti térség. Márpedig a régió államaival való aktív politikai és gazdasági kapcsolatokhoz vezető utak egyike pontosan Irán. Amennyiben Irán megnyílik Kína előtt, úgy az összes siíta iszlám ország kapui is feltárulnak, amely azonban nem jelenti azt, hogy a szunnita országokban jelentős presztízsveszteséget kellene elszenvednie, sőt további lehetőségek tárházát teremti meg Peking számára.
Ha a kínai–iráni együttműködés megvalósul, akkor az a kínai–amerikai kereskedelmi háború új fejezetét nyithatja meg, ami Washington számára korábban sosem látott veszteséget eredményezne. Ez a tény azonban kiszámíthatatlanná teszi az egyébként is számos sebből vérző Trump-adminisztráció által vezetett Egyesült Államok válaszlépéseit.
(A szerző egyetemi docens, a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője)
Forrás: Magyar Hírlap