 | A hozzánk oly szívélyes (?) ukrán vezetés háborús megsegítése érdekében az épp lezajlott választási kampányunkban élesen felmerült a fegyverszállítás kérdés. |
Mert ugyan harcoló alakulatot felelős erő nem kíván küldeni, de ugyanakkor tény Ukrajna fegyverekkel való támogatása egyes NATO-tagállamok részéről. Kormányunk közérthetően indokolta meg ezt kizáró döntését: azon túl, hogy a fegyverek harctérre szállítása mégiscsak valamiféle háborús részvételt jelentene, a szállítás útvonala is céltáblává tenné Kárpátalja magyarlakta területeit is.
Eszembe jut erről egy régi történet.
Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége 1993 őszén még a diplomáciai érintkezéstől eltérő módon is többször jelezte rosszallását külügyminisztériumunknak úgynevezett kettős rendeltetésű magyar termékek (ez esetben Lampart autoklávok) Iránnak történő eladása miatt. (A kettősségre vonatkozó megjelölés arra utal, hogy az eladott áru katonai felhasználásra is alkalmas.) E kereskedelmi tevékenységünket az amerikai fél összeegyeztethetetlennek tartotta a NATO-hoz való közeledésünkkel, a magyar–amerikai biztonsági együttműködésünkkel, és retorziót helyezett kilátásba.
A dolgot árnyalta, hogy ugyanakkor az amerikai külügyminiszter, Warren Christopher október 21-i budapesti látogatásán ezt a témát fel sem vetette. Így azután a Nemzetbiztonsági Kabinetünkkel egyeztetve alakítottuk ki álláspontunkat. Érezhető volt ugyanis, hogy eddigi nyugati kötelezettségeinket valójában nem sértheti a csúcstechnológiát nem képviselő, kis számú, alapvetően nem katonai árucikkek eladása Iránnak; még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a perzsa országot akkor az Egyesült Államok katonailag épp elszigetelni igyekezett. Ezt a december 6-án Budapesten tárgyaló Michael Newlin utazó nagykövet azután úgy pontosította, hogy Irán ellen teljes gazdasági bojkottot nem kívánnak szervezni, csupán nyomást gyakorolni rá.
Ahogyan manapság az EU megtalálja a kákán a csomót „jogállamiságunkkal” kapcsolatban, ugyanilyen módon kötötte magát akkor az amerikai fél ahhoz, hogy szerinte részünkről úgynevezett „nem felelős”-nek minősíthető a tervezett kivitelünk; bár a fennálló szabályok szerint el kellett ismerniük, hogy a magyarok az ügylettel nem sértenek semmiféle jogot vagy embargós rendelkezést. (Lehet persze, hogy az egész erőfitogtatás mögött az Egyesült Államok kereskedelmi képviselőjének, Mickey Kantornak a kabinetjén belüli pozícióerősítése is meghúzódott.)
Más forrásokból viszont sikerült megtudnunk, hogy Amerika a szomszédságunkban is (Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban) törekedett leállítani a haditechnika kivitelét általában a Közel-Keletre. Sőt azt is, hogy ellene volt a modern francia technológia („Super Puma” helikopter) iráni tulajdonba kerülésének. Október elején pedig éles amerikai ellenkezés bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy Bonnban fogadták az iráni hírszerzés vezetőjét, és szóba került Teherán adósságainak átütemezése.
Az aránytalan küszködésben magyar részről legalább megpróbáltuk azt felvetni, hogy a fenyegető fellépésen kívül hajlandó-e Amerika számunkra kárpótlást felajánlani? Ha ugyanis van kölcsönösség, akkor készek vagyunk a továbbiakban előzetes egyeztetésre is: akár fogadjunk el egy listát a kiviteli tilalom alá eső termékekről. Hiszen volt értesülésünk arról, hogy Amerika és partnerei igenis fenntartanak kereskedelmi kapcsolatokat Iránnal.
Nekünk pedig ez időben minden lehetőt meg kellett tennünk kereskedelmi forgalmunk fenntartása érdekében: a volt szovjet és a kelet-európai piacvesztés miatt, valamint a Kis-Jugoszlávia elleni embargó okozta veszteségeink következtében fontos volt egyéb viszonylatok fenntartása és fejlesztése.
Az Iránnal való kereskedés több magyar nagyvállalat számára létfontosságú volt; ugyanakkor az ajatollah birodalmával szemben fennálló pénzügyi követelésünket sem kívántuk veszni hagyni.
Azt pedig nem fogadhattuk el, hogy nem katonai eszközöket hadi rendeltetésűekké minősítsenek át. Időközben a Technika Külkereskedelmi Vállalat jelezte, hogy hasonló akadályozást tapasztalt a kuvaiti magyar exportszerződés körül is.
Csakhogy ott fény derült az amerikai törekvés mozgatórugójára: egy nagy amerikai cég, lemaradva a versenyben felajánlotta, hogy ha már nem vele köt szerződést a kuvaiti védelmi minisztérium, akkor legalább a nyertes magyar cég vonja be az üzletbe partnerként. S itt kapcsolódnak emlékeim a jelenhez.
A piacokért folyó küzdelem egyik legutóbbi példája az volt, amikor Szerbia légvédelmi eszközöket vásárolt Kínától. Az történt, hogy napjainkban Belgrád kínai teherszállító repülőgépeket fogadott, s ezek egy modern légvédelmi rakétarendszer elemeit hozták meg a szerbeknek. Több sem kellett a belgrádi amerikai nagykövetségnek: megintette Szerbiát, hogy ezzel az EU-ba való felvételét kockáztatja. Amerikai óvás Európa nevében…
Levonhatjuk a következtetést: a külügyi szervek általában mindenütt foglalkoznak a külgazdasággal; csak mi felvettük ezt a tevékenységet a minisztérium nevébe is. De arra is könnyen rájöhetünk, hogy az erőpolitika megjelenik abban, amit egy ideje „kettős mércének” nevezünk. Már a latinok is tudták: Quod licet Iovi, non licet bovi; vagyis: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek.
Ám az a legfontosabb igazság, hogy ezt nem hagyhatjuk ennyiben.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Eszembe jut erről egy régi történet.
Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége 1993 őszén még a diplomáciai érintkezéstől eltérő módon is többször jelezte rosszallását külügyminisztériumunknak úgynevezett kettős rendeltetésű magyar termékek (ez esetben Lampart autoklávok) Iránnak történő eladása miatt. (A kettősségre vonatkozó megjelölés arra utal, hogy az eladott áru katonai felhasználásra is alkalmas.) E kereskedelmi tevékenységünket az amerikai fél összeegyeztethetetlennek tartotta a NATO-hoz való közeledésünkkel, a magyar–amerikai biztonsági együttműködésünkkel, és retorziót helyezett kilátásba.
A dolgot árnyalta, hogy ugyanakkor az amerikai külügyminiszter, Warren Christopher október 21-i budapesti látogatásán ezt a témát fel sem vetette. Így azután a Nemzetbiztonsági Kabinetünkkel egyeztetve alakítottuk ki álláspontunkat. Érezhető volt ugyanis, hogy eddigi nyugati kötelezettségeinket valójában nem sértheti a csúcstechnológiát nem képviselő, kis számú, alapvetően nem katonai árucikkek eladása Iránnak; még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a perzsa országot akkor az Egyesült Államok katonailag épp elszigetelni igyekezett. Ezt a december 6-án Budapesten tárgyaló Michael Newlin utazó nagykövet azután úgy pontosította, hogy Irán ellen teljes gazdasági bojkottot nem kívánnak szervezni, csupán nyomást gyakorolni rá.
Ahogyan manapság az EU megtalálja a kákán a csomót „jogállamiságunkkal” kapcsolatban, ugyanilyen módon kötötte magát akkor az amerikai fél ahhoz, hogy szerinte részünkről úgynevezett „nem felelős”-nek minősíthető a tervezett kivitelünk; bár a fennálló szabályok szerint el kellett ismerniük, hogy a magyarok az ügylettel nem sértenek semmiféle jogot vagy embargós rendelkezést. (Lehet persze, hogy az egész erőfitogtatás mögött az Egyesült Államok kereskedelmi képviselőjének, Mickey Kantornak a kabinetjén belüli pozícióerősítése is meghúzódott.)
Más forrásokból viszont sikerült megtudnunk, hogy Amerika a szomszédságunkban is (Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban) törekedett leállítani a haditechnika kivitelét általában a Közel-Keletre. Sőt azt is, hogy ellene volt a modern francia technológia („Super Puma” helikopter) iráni tulajdonba kerülésének. Október elején pedig éles amerikai ellenkezés bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy Bonnban fogadták az iráni hírszerzés vezetőjét, és szóba került Teherán adósságainak átütemezése.
Az aránytalan küszködésben magyar részről legalább megpróbáltuk azt felvetni, hogy a fenyegető fellépésen kívül hajlandó-e Amerika számunkra kárpótlást felajánlani? Ha ugyanis van kölcsönösség, akkor készek vagyunk a továbbiakban előzetes egyeztetésre is: akár fogadjunk el egy listát a kiviteli tilalom alá eső termékekről. Hiszen volt értesülésünk arról, hogy Amerika és partnerei igenis fenntartanak kereskedelmi kapcsolatokat Iránnal.
Nekünk pedig ez időben minden lehetőt meg kellett tennünk kereskedelmi forgalmunk fenntartása érdekében: a volt szovjet és a kelet-európai piacvesztés miatt, valamint a Kis-Jugoszlávia elleni embargó okozta veszteségeink következtében fontos volt egyéb viszonylatok fenntartása és fejlesztése.
Az Iránnal való kereskedés több magyar nagyvállalat számára létfontosságú volt; ugyanakkor az ajatollah birodalmával szemben fennálló pénzügyi követelésünket sem kívántuk veszni hagyni.
Azt pedig nem fogadhattuk el, hogy nem katonai eszközöket hadi rendeltetésűekké minősítsenek át. Időközben a Technika Külkereskedelmi Vállalat jelezte, hogy hasonló akadályozást tapasztalt a kuvaiti magyar exportszerződés körül is.
Csakhogy ott fény derült az amerikai törekvés mozgatórugójára: egy nagy amerikai cég, lemaradva a versenyben felajánlotta, hogy ha már nem vele köt szerződést a kuvaiti védelmi minisztérium, akkor legalább a nyertes magyar cég vonja be az üzletbe partnerként. S itt kapcsolódnak emlékeim a jelenhez.
A piacokért folyó küzdelem egyik legutóbbi példája az volt, amikor Szerbia légvédelmi eszközöket vásárolt Kínától. Az történt, hogy napjainkban Belgrád kínai teherszállító repülőgépeket fogadott, s ezek egy modern légvédelmi rakétarendszer elemeit hozták meg a szerbeknek. Több sem kellett a belgrádi amerikai nagykövetségnek: megintette Szerbiát, hogy ezzel az EU-ba való felvételét kockáztatja. Amerikai óvás Európa nevében…
Levonhatjuk a következtetést: a külügyi szervek általában mindenütt foglalkoznak a külgazdasággal; csak mi felvettük ezt a tevékenységet a minisztérium nevébe is. De arra is könnyen rájöhetünk, hogy az erőpolitika megjelenik abban, amit egy ideje „kettős mércének” nevezünk. Már a latinok is tudták: Quod licet Iovi, non licet bovi; vagyis: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek.
Ám az a legfontosabb igazság, hogy ezt nem hagyhatjuk ennyiben.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap