 | Sokszor már a szakadék széléről léptünk vissza és élesztettük fel hagyományainkat. Ideje lenne a nyelvi igényesség feltámasztásának is |
Életem során többször megtapasztaltam, hogy létezik korszellem, így annak változása is. A felismerések sora s az azokat a hátukon hordó közhangulat változik az időben. Ahogy Illyés Gyula egy rettenetes korszak rettenetes példáján, a mindent maga alá gyűrő zsarnokságén döbben rá: „mindenki szem a láncban”. Ám ugyanígy érvényes ez az ellenkező, az emberi közösséget emelő folyamatra is.
A rendszer változtatásakor az akkori MDF-ben még úgy tapasztaltuk, hogy az ár ellen úszunk, amikor a magyar önazonosság s annak történetileg kiforrott értékei mellett törünk lándzsát. Az összmagyar ügyekben sürgölődni nem hoz szavazatot – tapasztaltuk szinte folyamatosan. És mégis, elindult a hullám, 1998-ban a Fidesz – Magyar Polgári Párt programja már egyértelműen körvonalaz egy önjáró magyar világot.
Ez pedig az értékteremtő tevékenységre épül; alapja a család. Meghirdeti a megroppant ezer év folytatását, s eljut olyan sorompódöntésig, mint amit a Nyelvében él a nemzet alfejezetében kifejt: a magyar nyelv ápolásáig. Ma már, a digitális nyelv pusztítása korában szinte ódon elvet fogalmaz meg: „Sokan vélekednek úgy, hogy a magyar nyelv nemcsak befogadó, de elég gazdag is ahhoz, hogy magyar kifejezést is találjunk egy-egy új jelenségre. Az elmúlt évek tapasztalatai mégis arra intenek bennünket, hogy a jövő komoly kihívásokat tartogat nyelvünk és kultúránk számára.” Így is lett. Gondoljunk csak a „koordinációk” és „kommunikációk”, „projektek”, „stratégiák” és „akciótervek” elharapódzására, az „infrastruktúra” fogalmi homályára, a „küldöttség” szavunk kiszorulására az előkelőbbnek vélt „delegáció” kedvéért, s arra, hogy az „egyetértésből” a hamisan hangzó „konszenzus” lett (ahogy a tüntetés is demonstrációvá fajult). Sőt még inkább a nyelvi igényességről való egyre sodródóbb megfeledkezésre, a fogalmi vagy szerkesztésbeli helytelenségek elburjánzására. (Például: „a vállalatok, akik”; vagy annak átalakulása „ami minket érdekel” ilyen torzóvá: „abban vagyunk érdekeltek”. Hogy mosolyogtatóbb példát hozzak a zavarra, ezt idézem: „a legtöbb sérültet ficamokkal látták el.”)
Feltehetőleg az említett program törekvésébe foglalt korábbi jó szándékot a világözön, a „globalitás” zuhatagos nyelváradata söpörte félre. Egyrészt a világgazdaságba való becsatlakozásunk, másrészt a (számító)gépiesedés betörése a mindennapi életbe ezrével dobta be a nemzetközi használatban olajfoltként szétterülő, megemésztetlen fogalmak suta, angolos mázú megnevezéseit (csak néhány példa: a „fészbúk” nem bukik, a „fék nyúz” nem fékez és végképp nem nyúz, az „iPad” nem a napad párja, az „outlet” itt is lehet, a „szoftvár” pedig nem a reád váró mártás stb.). Az észszerűség és a nyelvérzék elvész: ma már nem jó, ha tettre kész vagy, sőt már az „aktív” is kevés: „proaktívnak” kell lenned. Persze idegen szavak átvételére szükség van, de ennek feltétele, hogy ne legyenek fölöslegesek, és hogy beleilleszkedjenek a magyar nyelvbe. (Ugyanakkor magyar szavakból is lehet furcsa torzót keverni: az özönre újabban használt „villámárvíz” nem okoz áramütést.)
Már az olyan nagy világnyelv, mint a francia is szenved az eligénytelenedéstől. A csúfondáros kérdés – Parlez-vous franglais? (Beszél ön frangolul?) – arra utal, hogy az ő nyelvüket is elöntötte a pidzsin áradat. Vagyis az a nyelvtorzulás, amelyben másik nyelv szavait-elemeit jól-rosszul beleeszkábálják nyelvükbe az azt „lájkoló” emberek.
A trianoni pusztítás századik évfordulója alkalmából az Országgyűlés elnöke, Kövér László figyelmeztetett azokra a világerőkre, amelyek elidegenítik szülőföldünket, birodalmi adószedő helytartósággá alacsonyítják államainkat, konyhanyelvvé silányítják anyanyelvünket, és elfeledtetik velünk saját nemzeti kultúránkat. Igen, sor került azonosságunk legerősebb tartóoszlopa, nyelvünk megroppantására. Míg a középkorban – latin nyelvű magaskultúránk mellett – fennmaradt az élő magyar nyelv a köznép és a népi énekesek száján, majd az újkorban megjelent a nyomtatott írásban is; s később az idegen hatalom erőltette erőszakos németesítés is vereséget szenvedett, korunkban már a magánéletbe is behatoló nyelvrontás minden eddiginél nagyobb kihívást jelent.
Akadnak ugyan, akik azt állítják, hogy egy nyelv nem romolhat, csupán alakul. Ám ha a fejekben a gondolat feladja a világlátását, saját logikájú építkezését, akkor bizony „szibarita vázzá” torzulhat az elsöprő erejű világözönben. Itt már elmosódhat a finom különbségtétel a között, hogy „A magyaroknak a szabadságáért” kell küzdenie (kinek?), avagy „A magyaroknak a szabadságukért” kell megküzdeniük (nekik, maguknak). Bonyolult? Igen. Gyönyörű? Több: pontos
Nem árt, ha tudatosítjuk, hogy ma már szülőföldünkön élve is kezdjük azt tapasztalni, amit Márai Sándor száműzetésben, újabb „Halotti beszéd”-ként írt: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
Ebből a verses jajkiáltásból vált szállóigévé annak fájdalma is, hogy „lehull nevedről az ékezet”. Akkor ezt a panaszt a friss seb sajgásával éltük át, hiszen létünkbe oltja az idegenszerűséget. Azóta már itthon is észrevétlenül elharapódzott a jelenség. Mivel az elektronikus közlésben a helyesírás nem követelmény, a levelezésben nem írod már ki a szavakat. Ugyanez a folyamat koptatta le betűinkről az ékezeteket, zavarta össze személyes és időbeli tájékozódásunkat. Ha valaki egyes iskolákért akar tenni, azt zavarhatja az „iskolakert” íráskép – hogy Szár község nevét ne is említsem.
Ma már ha valaki a gépemen Virág Lászlóként jelentkezik be (persze így: virag.laszlo”), még abban sem lehetek biztos, hogy az illető férfi-e avagy nő; s a kapott hivatalos levelek keltezése is gondot okoz, mert felbomlott az év, hó, nap magyar észjárás szerinti sorrendje. Pedig ez is a Tamási Áron által igényelt, „valahol otthon legyünk a világban” érzés építőköve.
Sokszor már a szakadék széléről léptünk vissza és élesztettük fel hagyományainkat – gondoljunk akár a táncházmozgalomra, akár az őshagyományok felélesztésére. Ideje lenne a nyelvi igényesség feltámasztásának is.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap
A rendszer változtatásakor az akkori MDF-ben még úgy tapasztaltuk, hogy az ár ellen úszunk, amikor a magyar önazonosság s annak történetileg kiforrott értékei mellett törünk lándzsát. Az összmagyar ügyekben sürgölődni nem hoz szavazatot – tapasztaltuk szinte folyamatosan. És mégis, elindult a hullám, 1998-ban a Fidesz – Magyar Polgári Párt programja már egyértelműen körvonalaz egy önjáró magyar világot.
Ez pedig az értékteremtő tevékenységre épül; alapja a család. Meghirdeti a megroppant ezer év folytatását, s eljut olyan sorompódöntésig, mint amit a Nyelvében él a nemzet alfejezetében kifejt: a magyar nyelv ápolásáig. Ma már, a digitális nyelv pusztítása korában szinte ódon elvet fogalmaz meg: „Sokan vélekednek úgy, hogy a magyar nyelv nemcsak befogadó, de elég gazdag is ahhoz, hogy magyar kifejezést is találjunk egy-egy új jelenségre. Az elmúlt évek tapasztalatai mégis arra intenek bennünket, hogy a jövő komoly kihívásokat tartogat nyelvünk és kultúránk számára.” Így is lett. Gondoljunk csak a „koordinációk” és „kommunikációk”, „projektek”, „stratégiák” és „akciótervek” elharapódzására, az „infrastruktúra” fogalmi homályára, a „küldöttség” szavunk kiszorulására az előkelőbbnek vélt „delegáció” kedvéért, s arra, hogy az „egyetértésből” a hamisan hangzó „konszenzus” lett (ahogy a tüntetés is demonstrációvá fajult). Sőt még inkább a nyelvi igényességről való egyre sodródóbb megfeledkezésre, a fogalmi vagy szerkesztésbeli helytelenségek elburjánzására. (Például: „a vállalatok, akik”; vagy annak átalakulása „ami minket érdekel” ilyen torzóvá: „abban vagyunk érdekeltek”. Hogy mosolyogtatóbb példát hozzak a zavarra, ezt idézem: „a legtöbb sérültet ficamokkal látták el.”)
Feltehetőleg az említett program törekvésébe foglalt korábbi jó szándékot a világözön, a „globalitás” zuhatagos nyelváradata söpörte félre. Egyrészt a világgazdaságba való becsatlakozásunk, másrészt a (számító)gépiesedés betörése a mindennapi életbe ezrével dobta be a nemzetközi használatban olajfoltként szétterülő, megemésztetlen fogalmak suta, angolos mázú megnevezéseit (csak néhány példa: a „fészbúk” nem bukik, a „fék nyúz” nem fékez és végképp nem nyúz, az „iPad” nem a napad párja, az „outlet” itt is lehet, a „szoftvár” pedig nem a reád váró mártás stb.). Az észszerűség és a nyelvérzék elvész: ma már nem jó, ha tettre kész vagy, sőt már az „aktív” is kevés: „proaktívnak” kell lenned. Persze idegen szavak átvételére szükség van, de ennek feltétele, hogy ne legyenek fölöslegesek, és hogy beleilleszkedjenek a magyar nyelvbe. (Ugyanakkor magyar szavakból is lehet furcsa torzót keverni: az özönre újabban használt „villámárvíz” nem okoz áramütést.)
Már az olyan nagy világnyelv, mint a francia is szenved az eligénytelenedéstől. A csúfondáros kérdés – Parlez-vous franglais? (Beszél ön frangolul?) – arra utal, hogy az ő nyelvüket is elöntötte a pidzsin áradat. Vagyis az a nyelvtorzulás, amelyben másik nyelv szavait-elemeit jól-rosszul beleeszkábálják nyelvükbe az azt „lájkoló” emberek.
A trianoni pusztítás századik évfordulója alkalmából az Országgyűlés elnöke, Kövér László figyelmeztetett azokra a világerőkre, amelyek elidegenítik szülőföldünket, birodalmi adószedő helytartósággá alacsonyítják államainkat, konyhanyelvvé silányítják anyanyelvünket, és elfeledtetik velünk saját nemzeti kultúránkat. Igen, sor került azonosságunk legerősebb tartóoszlopa, nyelvünk megroppantására. Míg a középkorban – latin nyelvű magaskultúránk mellett – fennmaradt az élő magyar nyelv a köznép és a népi énekesek száján, majd az újkorban megjelent a nyomtatott írásban is; s később az idegen hatalom erőltette erőszakos németesítés is vereséget szenvedett, korunkban már a magánéletbe is behatoló nyelvrontás minden eddiginél nagyobb kihívást jelent.
Akadnak ugyan, akik azt állítják, hogy egy nyelv nem romolhat, csupán alakul. Ám ha a fejekben a gondolat feladja a világlátását, saját logikájú építkezését, akkor bizony „szibarita vázzá” torzulhat az elsöprő erejű világözönben. Itt már elmosódhat a finom különbségtétel a között, hogy „A magyaroknak a szabadságáért” kell küzdenie (kinek?), avagy „A magyaroknak a szabadságukért” kell megküzdeniük (nekik, maguknak). Bonyolult? Igen. Gyönyörű? Több: pontos
Nem árt, ha tudatosítjuk, hogy ma már szülőföldünkön élve is kezdjük azt tapasztalni, amit Márai Sándor száműzetésben, újabb „Halotti beszéd”-ként írt: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
Ebből a verses jajkiáltásból vált szállóigévé annak fájdalma is, hogy „lehull nevedről az ékezet”. Akkor ezt a panaszt a friss seb sajgásával éltük át, hiszen létünkbe oltja az idegenszerűséget. Azóta már itthon is észrevétlenül elharapódzott a jelenség. Mivel az elektronikus közlésben a helyesírás nem követelmény, a levelezésben nem írod már ki a szavakat. Ugyanez a folyamat koptatta le betűinkről az ékezeteket, zavarta össze személyes és időbeli tájékozódásunkat. Ha valaki egyes iskolákért akar tenni, azt zavarhatja az „iskolakert” íráskép – hogy Szár község nevét ne is említsem.
Ma már ha valaki a gépemen Virág Lászlóként jelentkezik be (persze így: virag.laszlo”), még abban sem lehetek biztos, hogy az illető férfi-e avagy nő; s a kapott hivatalos levelek keltezése is gondot okoz, mert felbomlott az év, hó, nap magyar észjárás szerinti sorrendje. Pedig ez is a Tamási Áron által igényelt, „valahol otthon legyünk a világban” érzés építőköve.
Sokszor már a szakadék széléről léptünk vissza és élesztettük fel hagyományainkat – gondoljunk akár a táncházmozgalomra, akár az őshagyományok felélesztésére. Ideje lenne a nyelvi igényesség feltámasztásának is.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap