Ahogy szerte Közép- és Kelet-Európában, Magyarországon is a szovjet megszállás kezdetétől fogva fel-feltört a közösség szabadságvágya, és a megtorlások ellenére meg-megújuló, titkos rendszerellenes szervezkedésekben szökött szárba.
Amikor sok hasonló sorsra jutott elődünk után a mi szervezkedő társaságunkat is szétverték 1961-ben, néhányan azt kerestük: mi a képviselhető legfontosabb ügy? És rádöbbentünk, hogy a magyar közösség évszázados megroppanása, gyorsuló fogyása az. Kodolányi már a húszas években riasztotta az alvó politikai osztályt és egész közösségünket az ormánsági egyke pusztító képeivel. Azután az egész ország Ormánsággá vált. S túltekintve a politikai határok ketrecrácsán, azt láttuk, hogy igaz ez tágabb hazánkra is: a Kárpát-medencében mindenütt olvadó jéghegyként zsugorodik a magyarság.
Újjáformálódó baráti társaságunk ekkor vette fel a kapcsolatot a népesedési kérdésbe kötésig beleálló Fekete Gyulával. Gyűjtöttünk anyagot a statisztikai hivatalban, demográfiai cikkeket vitattunk meg; szóban és köztünk forgó írásokban kíséreltük meg a „minden mindegy” közhangulatra hatni, s benne az akkor hangsúlyt kapott „kicsi vagy kocsi” kérdést helyretenni. Amikor a hírlapbeli viták után Fekete Gyula 1972-re könyvbe szerkesztette a vitát, több tanulmányunk lényege olvasói levélként jelent meg benne. Eközben a hatalom fékjei szikrázva működtek. Miközben a népesedési adatok zuhanórepülésbe váltottak, a magyar híranyagban a földgolyót fenyegető „demográfiai robbanást” sulykolták. Sőt az akkortájt a legkisebb bírálatot is megtorló párturalom mögött már érlelődött a „halál kultúrája” is: nem csak hogy Fekete Gyula volt állandó támadásoknak kitéve, de vezető napilapban tudományosnak álcázott háttérrel még 1988-ban is ilyen hangon írtak a kérdésről: „Minden fejlett társadalomban ismeretes az a jelenség, hogy a családok gyermekszáma csökken.” „Egy demográfiai törvény éppen a magánélet szférájába való durva beavatkozást jelentené.” Ezért kell szerintük „az abortuszkérdésben a legnagyobb liberalizmust biztosítani (a bizottságok teljes eltörlése)”.
A magyar népesedés kérdését Fekete Gyula nyomában vállt-vállnak vetve a rendszerváltoztatás fő kérdésévé igyekeztünk tenni. Ezért 1988-ban az alakuló MDF merész húzásával a kommunista uralom idején – a Komócsin-birodalom révén – közszájon „Pol Pot-megyének” nevezett terület szívébe, Szegedre tervezett tanácskozásunknak ez lett a tárgya („Múltunk van, jövőnk lesz-e?”). Ott pedig életem első országos szintű nyilvános beszédében – figyelemfelkeltésül – az indiánok pusztulásához hasonlítottam a magyarországi népesedési folyamatot. Persze tudom, törzsi viszonyok nem alkalmasak arra, hogy egy nemzetté szerveződött társadalom jelenségét magyarázzuk vele; de nagyon erős párhuzam, hogy mindkét esetben közös a rendezett társadalom szétverését követő bomlás. A népfogyatkozás csak egyik súlyos tünete ennek. Itt a lényege családvédelmi harcunknak.
Az első szabadon választott kormányunkban végzett munkám során lépten-nyomon tapasztaltam az előző rendszer utunkra lerakott csapdáit. A jogi érvelést – amellyel például a családi adózásra vonatkozó tervünket már a minisztériumokon belül elgáncsolták – könnyedén tudták alátámasztani sorainkban is a „nincs rá pénz” érthető érvével. (Hiszen egy korábban ismerős fogalommal élvén: az Antall-kormány csupán kifizetetlen váltókat örökölt.) Ezért indítványoztam, hogy kormányunkban ne csak gazdasági minisztériumközi kabinet működjék, hanem úgynevezett humán kabinet is: jelenítse meg az emberek, a társadalom szempontjait a kormánydöntésekben.
A magzatvédelmi törvény vitáinak is köszönhetően alakult ki olyan légkör, hogy sikerre tudtuk vinni a születendő élet érdekvédelmének első lépését, a várandóssági segélyt. A kormányváltással azonban törekvéseink újra a mélyhűtőbe kerültek. A Horn-kormány leépítette a családtámogatási rendszert, s nemsokára elmondhattuk, hogy ami kialakult, az – egy 1996. évi napilap címével élve – „Negatív rekord a gyermekszülésben”.
S a helyzet súlyosságát csak fokozta, hogy emellett nálunk a felnőtt férfiak halandósága afrikai szint alá esett…
A népesedéspolitikai családirtás folytatódott a későbbiekben a fiatalok lakáshoz juttatását könnyítő „szocpol” megszüntetésével, a gyermektámogatások megkurtításával; mindez az ország gazdasági erejének összeroppanása részeként. A változást az Orbán-kormány visszatérte hozta. Visszaadták és kiterjesztették a gyest, megadatott a rugalmas gyed, a meghosszabbított járulékmentesség, könnyebb lett a diákhitel visszafizetése gyermekszülés után, javult az otthonteremtés lehetősége, több adókedvezményt adtak; megszületett a frissdiplomás-csomag – röviden: megindult a népesedést elősegítő intézkedések sorozata. Történt ez nemzetépítő szemlélettel, mert a családsegítő támogatások nem könyöradományként járnak, hanem munkához kötődnek. Azt pedig, hogy a kormány és annak feje átérzi és komolyan veszi a Kodolányi Jánostól Fekete Gyuláig belőlünk kiszakadt jajkiáltást, nos, ezt igazán egy váratlannak tűnő, de alaposan végiggondolt bejelentés mutatta meg. Benne volt a levegőben, hiszen a népességcsökkenést akadályozó lépésekről ismételten, szinte folyamatosan volt szó; s 2017-ben a Családok Budapesti Világtalálkozóján is asztalra tett miniszterelnökünk egy intézkedéssorozatot a családpolitika megerősítésére.
Mindezekhez képest is a mostani, februári évértékelő beszédében a magyar családok védelmében felvázolt hétpontos terv lélegzetelállítóan nagyszabású. Az akkor közénk süvítő bejelentés vállalásai egyet mindenképp világossá tehettek. Azt, hogy a kormány elkötelezett a magyar jövő iránt, s hajlandó ennek megteremteni a legkomolyabb anyagi feltételeit is. Megvallom, hallgatva a bejelentést, elszorult a torkom, arra gondolván, hogy elszánt főharcosunk, a megcibált, kigúnyolt Fekete Gyula nem érhette meg ezt.
Visszatérve az 1988-as nagy szegedi népesedési vitánkra, hadd emlékeztessek arra, hogy a találkozó 565 MDF-es résztvevője üdvözletet küldött az akkor éppen zajló első Fidesz-kongresszusnak. Nem tudhattuk, minek nézünk még elébe, s mennyi buktatón kell átevickélnünk, de – bíztunk a fiatalabbakban. Igazunk lett.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Újjáformálódó baráti társaságunk ekkor vette fel a kapcsolatot a népesedési kérdésbe kötésig beleálló Fekete Gyulával. Gyűjtöttünk anyagot a statisztikai hivatalban, demográfiai cikkeket vitattunk meg; szóban és köztünk forgó írásokban kíséreltük meg a „minden mindegy” közhangulatra hatni, s benne az akkor hangsúlyt kapott „kicsi vagy kocsi” kérdést helyretenni. Amikor a hírlapbeli viták után Fekete Gyula 1972-re könyvbe szerkesztette a vitát, több tanulmányunk lényege olvasói levélként jelent meg benne. Eközben a hatalom fékjei szikrázva működtek. Miközben a népesedési adatok zuhanórepülésbe váltottak, a magyar híranyagban a földgolyót fenyegető „demográfiai robbanást” sulykolták. Sőt az akkortájt a legkisebb bírálatot is megtorló párturalom mögött már érlelődött a „halál kultúrája” is: nem csak hogy Fekete Gyula volt állandó támadásoknak kitéve, de vezető napilapban tudományosnak álcázott háttérrel még 1988-ban is ilyen hangon írtak a kérdésről: „Minden fejlett társadalomban ismeretes az a jelenség, hogy a családok gyermekszáma csökken.” „Egy demográfiai törvény éppen a magánélet szférájába való durva beavatkozást jelentené.” Ezért kell szerintük „az abortuszkérdésben a legnagyobb liberalizmust biztosítani (a bizottságok teljes eltörlése)”.
A magyar népesedés kérdését Fekete Gyula nyomában vállt-vállnak vetve a rendszerváltoztatás fő kérdésévé igyekeztünk tenni. Ezért 1988-ban az alakuló MDF merész húzásával a kommunista uralom idején – a Komócsin-birodalom révén – közszájon „Pol Pot-megyének” nevezett terület szívébe, Szegedre tervezett tanácskozásunknak ez lett a tárgya („Múltunk van, jövőnk lesz-e?”). Ott pedig életem első országos szintű nyilvános beszédében – figyelemfelkeltésül – az indiánok pusztulásához hasonlítottam a magyarországi népesedési folyamatot. Persze tudom, törzsi viszonyok nem alkalmasak arra, hogy egy nemzetté szerveződött társadalom jelenségét magyarázzuk vele; de nagyon erős párhuzam, hogy mindkét esetben közös a rendezett társadalom szétverését követő bomlás. A népfogyatkozás csak egyik súlyos tünete ennek. Itt a lényege családvédelmi harcunknak.
Az első szabadon választott kormányunkban végzett munkám során lépten-nyomon tapasztaltam az előző rendszer utunkra lerakott csapdáit. A jogi érvelést – amellyel például a családi adózásra vonatkozó tervünket már a minisztériumokon belül elgáncsolták – könnyedén tudták alátámasztani sorainkban is a „nincs rá pénz” érthető érvével. (Hiszen egy korábban ismerős fogalommal élvén: az Antall-kormány csupán kifizetetlen váltókat örökölt.) Ezért indítványoztam, hogy kormányunkban ne csak gazdasági minisztériumközi kabinet működjék, hanem úgynevezett humán kabinet is: jelenítse meg az emberek, a társadalom szempontjait a kormánydöntésekben.
A magzatvédelmi törvény vitáinak is köszönhetően alakult ki olyan légkör, hogy sikerre tudtuk vinni a születendő élet érdekvédelmének első lépését, a várandóssági segélyt. A kormányváltással azonban törekvéseink újra a mélyhűtőbe kerültek. A Horn-kormány leépítette a családtámogatási rendszert, s nemsokára elmondhattuk, hogy ami kialakult, az – egy 1996. évi napilap címével élve – „Negatív rekord a gyermekszülésben”.
S a helyzet súlyosságát csak fokozta, hogy emellett nálunk a felnőtt férfiak halandósága afrikai szint alá esett…
A népesedéspolitikai családirtás folytatódott a későbbiekben a fiatalok lakáshoz juttatását könnyítő „szocpol” megszüntetésével, a gyermektámogatások megkurtításával; mindez az ország gazdasági erejének összeroppanása részeként. A változást az Orbán-kormány visszatérte hozta. Visszaadták és kiterjesztették a gyest, megadatott a rugalmas gyed, a meghosszabbított járulékmentesség, könnyebb lett a diákhitel visszafizetése gyermekszülés után, javult az otthonteremtés lehetősége, több adókedvezményt adtak; megszületett a frissdiplomás-csomag – röviden: megindult a népesedést elősegítő intézkedések sorozata. Történt ez nemzetépítő szemlélettel, mert a családsegítő támogatások nem könyöradományként járnak, hanem munkához kötődnek. Azt pedig, hogy a kormány és annak feje átérzi és komolyan veszi a Kodolányi Jánostól Fekete Gyuláig belőlünk kiszakadt jajkiáltást, nos, ezt igazán egy váratlannak tűnő, de alaposan végiggondolt bejelentés mutatta meg. Benne volt a levegőben, hiszen a népességcsökkenést akadályozó lépésekről ismételten, szinte folyamatosan volt szó; s 2017-ben a Családok Budapesti Világtalálkozóján is asztalra tett miniszterelnökünk egy intézkedéssorozatot a családpolitika megerősítésére.
Mindezekhez képest is a mostani, februári évértékelő beszédében a magyar családok védelmében felvázolt hétpontos terv lélegzetelállítóan nagyszabású. Az akkor közénk süvítő bejelentés vállalásai egyet mindenképp világossá tehettek. Azt, hogy a kormány elkötelezett a magyar jövő iránt, s hajlandó ennek megteremteni a legkomolyabb anyagi feltételeit is. Megvallom, hallgatva a bejelentést, elszorult a torkom, arra gondolván, hogy elszánt főharcosunk, a megcibált, kigúnyolt Fekete Gyula nem érhette meg ezt.
Visszatérve az 1988-as nagy szegedi népesedési vitánkra, hadd emlékeztessek arra, hogy a találkozó 565 MDF-es résztvevője üdvözletet küldött az akkor éppen zajló első Fidesz-kongresszusnak. Nem tudhattuk, minek nézünk még elébe, s mennyi buktatón kell átevickélnünk, de – bíztunk a fiatalabbakban. Igazunk lett.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap