Nem nézhetjük tétlenül, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a szerződésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van, vagyis kötelességünk az önvédelem.
Még el sem röppent tőlünk – kupén s kajütön át, ki látott ilyen könnyedséget? – Mark Pompeo, az Egyesült Államok külügyminisztere, máris megjelent az Indexen a Figyelőnek adott Orbán-interjú kibelezett változata. Így indít: „Orbán nem gondolja, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni.”
Figyelmes ismerőseim néhánya riadtan jelezte, hogy amit itt olvasott, az akár arra is utalhatna, hogy miniszterelnökünk valamiféle kardcsörtető szélsőségbe esett, s ezért mond olyant, hogy „Magyarországnak jelentős katonai ütőereje lesz, és bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”. Minderre ráadásul szerinte azért van szükség, mert „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”.
A félreértelmező számára ez azt is jelentheti, hogy nincs szükségünk a NATO-ra, mi, magyarok vagyunk olyan tökös fiúk, hogy egyedül is nemcsak hogy megvédjük magunkat, hanem „Fel! Támadunk!” – ahogy temetőink a „Feltámadunk!” ígéretének parafrázisa szól. Mert ugyebár nem kell sok ahhoz, hogy azt a kijelentést, hogy „Magyarországnak szuverénnek kell lennie és maradnia a saját területéről kiinduló bármilyen katonai akció esetén”, úgy értelmezze át a félrehalló fül, hogy mi fenyegetjük térségünket. Hogy fütyülünk a NATO-ra. Mert a mi hadászatfejlesztési folyamatunk végén „Magyarországnak jelentős katonai ütőereje lesz, és bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”. Sőt, további idézetként: „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”. És akkor már felmerülhet az a kérdés is, hogy hol van erre valamiféle parlamenti felhatalmazás? És mi lehet ennek a hadászati háttere? Mert ha önálló véderőt akarunk, akkor szakmai szempontból le kell tenni az asztalra, hogy ehhez milyen haderőre van szükség (létszám és technika) plusz a hozzá tartozó költségvetés (körülbelül a GDP öt százaléka, szemben a 2024-re előirányzott két százalékkal).
Óriási volna a váltás, ha így volna, csakhogy az eredeti interjúban nem erről van szó. Még akkor sem, ha a kiugratott szövegek, szövegrészek szó szerint egyeznek is az eredetivel. Ebben az esetben (is) az álhírkomponálás olyan tökéletes volt, hogy még magam is megriadtam a kiollózott idézetektől, és kerestem valami tényleg hivatalos nyilatkozatot a téma kapcsán. Ilyet nem találtam. Viszont átolvashattam az aznapi Figyelőt, hogy vajon nem hamisította-e meg az Index miniszterelnökünk onnan átvett szövegét. És nem. Nyelvtani szempontból minden a helyén volt. Az értelmezés és összeválogatás sugall más értelmet. Íme a bizonyíték, hogy lehet pontos, szöveghű idézetekkel teljesen félreértelmezni a nyilatkozó gondolatait.
Visszafordítva a kifordított kesztyűt: az eredeti megnyilatkozásban a területünkről kiinduló támadás úgy szerepelt, hogy ha szövetséges erő támad más országot területünkről – mint volt ez a délszláv háború idején –, akkor ebbe ugyan már legyen a magyar kormánynak is beleszólása!
Amikor pedig arról beszél, hogy Magyarországnak olyan jelentős katonai ütőerőre van szüksége, amellyel „bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”, akkor csak azt mondja ki, ami NATO-elvárás: hogy nem kéne arra számítani, hogy tétlenül nézhetjük, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a vele való szerződésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van. Vagyis nemcsak joggal számíthatunk a NATO védelmére, hanem magunknak is kötelességünk az önvédelem.
Mondhatjuk persze, hogy országunk megvédésére az elmúlt ötszáz évben nem voltunk képesek, és a haderőfejlesztés ellenére sem leszünk rá alkalmasak jó ideig. De ebből nem az következik, hogy ne is fokozzuk védelmi képességeinket. Nemzetünk legnagyobb csapásához vezetett, hogy volt egyszer egy hadügyminiszter, aki „nem akart katonát látni”. Felelős ember nem állíthat olyat, hogy csupán szövetségesi igény miatt fejlesztünk haderőt.
Az pedig, hogy az egyik mondat elejéről elhagyták azt a részt, ami így kezdődött: „Azok közé tartozom, akik fontosnak tartják a NATO-t”, és csak ez után mondja ki az önvédelem szükségességét – hát, ez éppen az ellenkezője annak, hogy nem számítunk a NATO-ra.
Vannak egyéb „szörnyű” dolgok is a célzatosan idézett anyagban. S ezek az önállóság igényével függenek össze. Például az, hogy „Magyarország és az Egyesült Államok érdekei bizonyos területeken fedik egymást, máshol pedig különbözők. Nekik is megvannak a saját érdekeik, ahogy nekünk is.”
Ha ez hiba, akkor ezek szerint fel kéne adnunk a magyar érdekkövetést Kárpátalja esetében? Mert ez a szuverenitás olyan részeleme, amelyet a szövetségeseink jó néven vennének tőlünk. A jogi válasz persze az, hogy a határon túli magyarság nem tartozik forma szerint szuverenitásunkhoz. Szövetségeseink csupán arra buzdítanak minket, hogy ne a NATO-együttműködés keretében vitassuk ezt a kérdést. De hát hol? Ha nem ott, ahol felfigyelnek ránk emiatt. Különben oda jutunk, mint amikor a liberális politikusok az tanácsolták, hogy ne szóljunk bele Budapestről a szomszédos országokban élő kisebbségi magyarok élet–halál küzdelmébe többségi nemzeteikkel, mert úgy a helyes, ha azok az adott országon belül egyeznek meg. Mint a macska az egérrel.
Ugyanígy fennáll az érdekütközés Amerikával az orosz és a kínai kapcsolatunk esetében. Hogy Amerika ezt szívesen visszafejlesztené, az az ő szempontjából érthető. De már az Oroszország elleni szankciók elfogadásával elég nagy áldozatot hoztunk a közös ügy oltárán. Ameddig észszerű, addig mégiscsak – első sorban gazdasági – érdekeinket kívánjuk itt is követni. Egy nagyhatalommal kényszerűen kötött rossz üzletmenetet szeretnénk a KGST felejthető emlékei közé sorolni. Ezért mondhatja teljes joggal miniszterelnökünk, hogy: „Magyarok vagyunk, nem balekok.”
Mérték és arány kérdése minden. A magunk túlbecsülése természetesen nagy hiba lenne, de a „Merjünk kicsik lenni!” s a belőle fakadó farokbehúzó önfeladás szintén pusztító erővé válhat.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Figyelmes ismerőseim néhánya riadtan jelezte, hogy amit itt olvasott, az akár arra is utalhatna, hogy miniszterelnökünk valamiféle kardcsörtető szélsőségbe esett, s ezért mond olyant, hogy „Magyarországnak jelentős katonai ütőereje lesz, és bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”. Minderre ráadásul szerinte azért van szükség, mert „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”.
A félreértelmező számára ez azt is jelentheti, hogy nincs szükségünk a NATO-ra, mi, magyarok vagyunk olyan tökös fiúk, hogy egyedül is nemcsak hogy megvédjük magunkat, hanem „Fel! Támadunk!” – ahogy temetőink a „Feltámadunk!” ígéretének parafrázisa szól. Mert ugyebár nem kell sok ahhoz, hogy azt a kijelentést, hogy „Magyarországnak szuverénnek kell lennie és maradnia a saját területéről kiinduló bármilyen katonai akció esetén”, úgy értelmezze át a félrehalló fül, hogy mi fenyegetjük térségünket. Hogy fütyülünk a NATO-ra. Mert a mi hadászatfejlesztési folyamatunk végén „Magyarországnak jelentős katonai ütőereje lesz, és bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”. Sőt, további idézetként: „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”. És akkor már felmerülhet az a kérdés is, hogy hol van erre valamiféle parlamenti felhatalmazás? És mi lehet ennek a hadászati háttere? Mert ha önálló véderőt akarunk, akkor szakmai szempontból le kell tenni az asztalra, hogy ehhez milyen haderőre van szükség (létszám és technika) plusz a hozzá tartozó költségvetés (körülbelül a GDP öt százaléka, szemben a 2024-re előirányzott két százalékkal).
Óriási volna a váltás, ha így volna, csakhogy az eredeti interjúban nem erről van szó. Még akkor sem, ha a kiugratott szövegek, szövegrészek szó szerint egyeznek is az eredetivel. Ebben az esetben (is) az álhírkomponálás olyan tökéletes volt, hogy még magam is megriadtam a kiollózott idézetektől, és kerestem valami tényleg hivatalos nyilatkozatot a téma kapcsán. Ilyet nem találtam. Viszont átolvashattam az aznapi Figyelőt, hogy vajon nem hamisította-e meg az Index miniszterelnökünk onnan átvett szövegét. És nem. Nyelvtani szempontból minden a helyén volt. Az értelmezés és összeválogatás sugall más értelmet. Íme a bizonyíték, hogy lehet pontos, szöveghű idézetekkel teljesen félreértelmezni a nyilatkozó gondolatait.
Visszafordítva a kifordított kesztyűt: az eredeti megnyilatkozásban a területünkről kiinduló támadás úgy szerepelt, hogy ha szövetséges erő támad más országot területünkről – mint volt ez a délszláv háború idején –, akkor ebbe ugyan már legyen a magyar kormánynak is beleszólása!
Amikor pedig arról beszél, hogy Magyarországnak olyan jelentős katonai ütőerőre van szüksége, amellyel „bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”, akkor csak azt mondja ki, ami NATO-elvárás: hogy nem kéne arra számítani, hogy tétlenül nézhetjük, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a vele való szerződésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van. Vagyis nemcsak joggal számíthatunk a NATO védelmére, hanem magunknak is kötelességünk az önvédelem.
Mondhatjuk persze, hogy országunk megvédésére az elmúlt ötszáz évben nem voltunk képesek, és a haderőfejlesztés ellenére sem leszünk rá alkalmasak jó ideig. De ebből nem az következik, hogy ne is fokozzuk védelmi képességeinket. Nemzetünk legnagyobb csapásához vezetett, hogy volt egyszer egy hadügyminiszter, aki „nem akart katonát látni”. Felelős ember nem állíthat olyat, hogy csupán szövetségesi igény miatt fejlesztünk haderőt.
Az pedig, hogy az egyik mondat elejéről elhagyták azt a részt, ami így kezdődött: „Azok közé tartozom, akik fontosnak tartják a NATO-t”, és csak ez után mondja ki az önvédelem szükségességét – hát, ez éppen az ellenkezője annak, hogy nem számítunk a NATO-ra.
Vannak egyéb „szörnyű” dolgok is a célzatosan idézett anyagban. S ezek az önállóság igényével függenek össze. Például az, hogy „Magyarország és az Egyesült Államok érdekei bizonyos területeken fedik egymást, máshol pedig különbözők. Nekik is megvannak a saját érdekeik, ahogy nekünk is.”
Ha ez hiba, akkor ezek szerint fel kéne adnunk a magyar érdekkövetést Kárpátalja esetében? Mert ez a szuverenitás olyan részeleme, amelyet a szövetségeseink jó néven vennének tőlünk. A jogi válasz persze az, hogy a határon túli magyarság nem tartozik forma szerint szuverenitásunkhoz. Szövetségeseink csupán arra buzdítanak minket, hogy ne a NATO-együttműködés keretében vitassuk ezt a kérdést. De hát hol? Ha nem ott, ahol felfigyelnek ránk emiatt. Különben oda jutunk, mint amikor a liberális politikusok az tanácsolták, hogy ne szóljunk bele Budapestről a szomszédos országokban élő kisebbségi magyarok élet–halál küzdelmébe többségi nemzeteikkel, mert úgy a helyes, ha azok az adott országon belül egyeznek meg. Mint a macska az egérrel.
Ugyanígy fennáll az érdekütközés Amerikával az orosz és a kínai kapcsolatunk esetében. Hogy Amerika ezt szívesen visszafejlesztené, az az ő szempontjából érthető. De már az Oroszország elleni szankciók elfogadásával elég nagy áldozatot hoztunk a közös ügy oltárán. Ameddig észszerű, addig mégiscsak – első sorban gazdasági – érdekeinket kívánjuk itt is követni. Egy nagyhatalommal kényszerűen kötött rossz üzletmenetet szeretnénk a KGST felejthető emlékei közé sorolni. Ezért mondhatja teljes joggal miniszterelnökünk, hogy: „Magyarok vagyunk, nem balekok.”
Mérték és arány kérdése minden. A magunk túlbecsülése természetesen nagy hiba lenne, de a „Merjünk kicsik lenni!” s a belőle fakadó farokbehúzó önfeladás szintén pusztító erővé válhat.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap