 | Nem titok, hogy az első szabad választás előtt évtizedekig orvosként dolgoztam. Ebben az időszakban alakult ki a „kétarcú”, úgynevezett szocialista egészségügy. Úgy volt hazug az egész, ahogy azt a mondás tartja: a szocializmusban a legfőbb érték az ember – legalábbis, amíg tud dolgozni, szoktam volt hozzátenni. A rendszerváltozás időszakában került a népegészségügy és a gyógyító-megelőző ellátás abba az örvénybe, amely még ma is egyre lefelé húzza. |
Meghirdették ugyanis a magas szintű és mégis ingyenes állami egészségügyi ellátást „állampolgári jogon”, vagyis az egész lakosság számára. Ez elméletileg azt jelentette, hogy az egészségügy költségvetése „felülről nyitott”, holott a gyakorlatban pont fordítva működött. Sokszor épp ebből a kasszából költöttek nagyobb összeget más célokra is. Mivel így legkevésbé a dolgozók bérére futotta (annál inkább, mert a humán ellátások ekkor váltak alul- vagy alig fizetettekké), a betegekre maradt az orvosok és egészségügyi dolgozók anyagi fenntartásának terhe.
Mivel pedig az elismerés jeleként bérezéssé burjánzó „hálapénz” – természetéből adódóan – szétzilálta az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, kialakultak az egyes gyógyítók és szakmák területén az óriási kereseti különbségek. Mindezek lerombolták az egészségügyi dolgozók testületi szellemét. Ezt még ráadásul megterhelte, hogy a szocialista szabadrablás jegyében szokássá vált a közpénzen beszerzett felszerelések magáncélú használata. Tönkre is ment a rendszerszerű működés. Ennek a terhét a változó kormányok változatos kísérletekkel próbálták megoldani, de a „postán kívüli borítékforgalom” kérdése olyan erkölcsi rombolást jelentett, hogy egyértelmű – és eredményes – megszüntetése nélkül az egészségügy szerkezeti zavarai nem voltak kiküszöbölhetőek.
Ezért nagy megkönnyebbüléssel vettem a miniszterelnök bejelentését, hogy a kormány most úgy hozott a kiemelt orvosibér-emelésről határozatot, hogy elfogadván a Magyar Orvosi Kamara álláspontját, ezt a csúsztatott pénz betiltásával köti össze. „Kivezetjük a hálapénzrendszert” – mondta ki Orbán Viktor, s a rádióinterjú adta szoros keretek között úgy foglalta össze a helyzetet, hogy átszervezésre van szükség, mert e téren történelmi adósságunk van: csak toldoztunk-foldoztunk, folyton réseket tömtünk be.
Igen, ez így volt, bár a rendszerváltozás lendületében, úgy tűnt, megvan a lehetőség egy működőképes ellátás kialakítására. A kezdet kezdetén az MDF Egészségpolitikai Tanácsában meg is fogalmaztuk, hogy egészséges népnek lehet csak jövője. Ennek a felismerésnek az elfogadásáért is harcolni kellett, mert az akkori pénzügyi válság fenyegetésében akarva-akaratlanul háttérbe szorultak a társadalom nagy kérdései, benne a kiugróan rossz egészségi mutatók okozta negatív hatások „kezelése” is. Már annak sem örültem – bár megértettem –, hogy a kormányprogramban (A nemzeti megújhodás programja, 1990) a gazdaságpolitika került az első helyre. Ennek ellensúlyozására kezdeményeztem a tárcaközi Humán Politikai Tanács felállítását.
Amikor 1990-ben az akkor népjólétinek nevezett minisztériumba a kormányfő, Antall József kinevezett államtitkárrá, azzal a programmal fogtunk munkához, hogy talpára állítjuk az egészségügyet. Mit jelentett ez? Az Antall-kormány költségvetése a szakadék szélén egyensúlyozó helyzete ellenére igyekezett elkülöníteni és megóvni az egészségügyi ellátásra szolgáló összegeket. A finanszírozás lelke a Társadalombiztosítási Alap függetlensége volt. (Ez néha olyan mértékig valósult meg, hogy a miniszter és az alap főigazgatója keményen és nyíltan vitatkozott egymással.)
Az ingyenesség elve helyére tehát felépítettük a társadalombiztosítási rendszert. Ennek anyagi terheihez elméletileg minden kereső hozzájárult a kockázatközösség elve alapján. Újjá kellett szervezni a betegséget megelőző népegészségügyi munkát (tisztiorvosi szolgálat), már csak Magyarország lakosságának borzasztóan rossz megbetegedési és halálozási rátája miatt is. Elkezdtük a feje tetejéről a talpára állítani a gyógyítás rendszerét, átalakítani a lényegileg csak eligazító központokként működő körzeti orvosi hálózatot, amelyet családközpontú, betegeit ismerő és alapszinten ténylegesen gyógyító háziorvosi ellátási infrastruktúrává akartunk alakítani. Így kezdtük visszaadni a szakmának a gyógyszertárakat, mielőtt azok pusztán üzleti tevékenységgé válnának. Fejleszteni akartuk a járóbetegek szakellátást, és ezzel a működéshez igazítva csökkenteni a fölöslegesen igénybe vett kórházi ágyak számát, mivel a fekvőbetegek kezelése vitte el a legtöbb pénzt a rendszerből.
Azután jött 1994, a választási vereségünk és a folyamat megszakadása. Attól kezdve a négyévente „belépő” kormányok egymástól eltérő szellemben működtek, s a félig elkészült építményünket is sok helyt kikezdték. Jött a degresszív finanszírozás, a teljesítményvolumen-korlát, a politikai erőviszonyok meghatározta ágyszámcsökkentés, sőt voltak több-biztosítós és vizitdíjas próbálkozások is. Végül a széthulló szerkezetben teljesen összekeveredett a magán- és az állami ellátás, s ezzel a teherrel bicegett tovább az ágazat.
Könnyű belátni, hogy az irányváltások sora, az ismétlődő újrakezdési próbálkozások nem tesznek jót olyan folyamatoknak, amelyeknek nemzedékekre előre kellene mutatniuk. Eljutottunk odáig, hogy az alulfizetett, rosszul működő rendszerben élő orvosok és egészségügyi dolgozók még azt is az arcukba kapták a baloldaltól, hogy Magyarországról „el lehet menni”. Hát, el is mentek.
A járvány nagy úr. Képes láthatóvá tenni a sokat támadott, legyalázott egészségügyben dolgozók elkötelezettségét, elszánt teljesítményét. Így azután arra kényszerít minket, hogy kilépjünk a napi rutinból, s átgondoljuk az ismételt újrakezdést. Ezért van igaza miniszterelnökünknek, hogy igenis, most van itt az ideje megtenni azt, amit eddig nem tettünk meg.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Mivel pedig az elismerés jeleként bérezéssé burjánzó „hálapénz” – természetéből adódóan – szétzilálta az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, kialakultak az egyes gyógyítók és szakmák területén az óriási kereseti különbségek. Mindezek lerombolták az egészségügyi dolgozók testületi szellemét. Ezt még ráadásul megterhelte, hogy a szocialista szabadrablás jegyében szokássá vált a közpénzen beszerzett felszerelések magáncélú használata. Tönkre is ment a rendszerszerű működés. Ennek a terhét a változó kormányok változatos kísérletekkel próbálták megoldani, de a „postán kívüli borítékforgalom” kérdése olyan erkölcsi rombolást jelentett, hogy egyértelmű – és eredményes – megszüntetése nélkül az egészségügy szerkezeti zavarai nem voltak kiküszöbölhetőek.
Ezért nagy megkönnyebbüléssel vettem a miniszterelnök bejelentését, hogy a kormány most úgy hozott a kiemelt orvosibér-emelésről határozatot, hogy elfogadván a Magyar Orvosi Kamara álláspontját, ezt a csúsztatott pénz betiltásával köti össze. „Kivezetjük a hálapénzrendszert” – mondta ki Orbán Viktor, s a rádióinterjú adta szoros keretek között úgy foglalta össze a helyzetet, hogy átszervezésre van szükség, mert e téren történelmi adósságunk van: csak toldoztunk-foldoztunk, folyton réseket tömtünk be.
Igen, ez így volt, bár a rendszerváltozás lendületében, úgy tűnt, megvan a lehetőség egy működőképes ellátás kialakítására. A kezdet kezdetén az MDF Egészségpolitikai Tanácsában meg is fogalmaztuk, hogy egészséges népnek lehet csak jövője. Ennek a felismerésnek az elfogadásáért is harcolni kellett, mert az akkori pénzügyi válság fenyegetésében akarva-akaratlanul háttérbe szorultak a társadalom nagy kérdései, benne a kiugróan rossz egészségi mutatók okozta negatív hatások „kezelése” is. Már annak sem örültem – bár megértettem –, hogy a kormányprogramban (A nemzeti megújhodás programja, 1990) a gazdaságpolitika került az első helyre. Ennek ellensúlyozására kezdeményeztem a tárcaközi Humán Politikai Tanács felállítását.
Amikor 1990-ben az akkor népjólétinek nevezett minisztériumba a kormányfő, Antall József kinevezett államtitkárrá, azzal a programmal fogtunk munkához, hogy talpára állítjuk az egészségügyet. Mit jelentett ez? Az Antall-kormány költségvetése a szakadék szélén egyensúlyozó helyzete ellenére igyekezett elkülöníteni és megóvni az egészségügyi ellátásra szolgáló összegeket. A finanszírozás lelke a Társadalombiztosítási Alap függetlensége volt. (Ez néha olyan mértékig valósult meg, hogy a miniszter és az alap főigazgatója keményen és nyíltan vitatkozott egymással.)
Az ingyenesség elve helyére tehát felépítettük a társadalombiztosítási rendszert. Ennek anyagi terheihez elméletileg minden kereső hozzájárult a kockázatközösség elve alapján. Újjá kellett szervezni a betegséget megelőző népegészségügyi munkát (tisztiorvosi szolgálat), már csak Magyarország lakosságának borzasztóan rossz megbetegedési és halálozási rátája miatt is. Elkezdtük a feje tetejéről a talpára állítani a gyógyítás rendszerét, átalakítani a lényegileg csak eligazító központokként működő körzeti orvosi hálózatot, amelyet családközpontú, betegeit ismerő és alapszinten ténylegesen gyógyító háziorvosi ellátási infrastruktúrává akartunk alakítani. Így kezdtük visszaadni a szakmának a gyógyszertárakat, mielőtt azok pusztán üzleti tevékenységgé válnának. Fejleszteni akartuk a járóbetegek szakellátást, és ezzel a működéshez igazítva csökkenteni a fölöslegesen igénybe vett kórházi ágyak számát, mivel a fekvőbetegek kezelése vitte el a legtöbb pénzt a rendszerből.
Azután jött 1994, a választási vereségünk és a folyamat megszakadása. Attól kezdve a négyévente „belépő” kormányok egymástól eltérő szellemben működtek, s a félig elkészült építményünket is sok helyt kikezdték. Jött a degresszív finanszírozás, a teljesítményvolumen-korlát, a politikai erőviszonyok meghatározta ágyszámcsökkentés, sőt voltak több-biztosítós és vizitdíjas próbálkozások is. Végül a széthulló szerkezetben teljesen összekeveredett a magán- és az állami ellátás, s ezzel a teherrel bicegett tovább az ágazat.
Könnyű belátni, hogy az irányváltások sora, az ismétlődő újrakezdési próbálkozások nem tesznek jót olyan folyamatoknak, amelyeknek nemzedékekre előre kellene mutatniuk. Eljutottunk odáig, hogy az alulfizetett, rosszul működő rendszerben élő orvosok és egészségügyi dolgozók még azt is az arcukba kapták a baloldaltól, hogy Magyarországról „el lehet menni”. Hát, el is mentek.
A járvány nagy úr. Képes láthatóvá tenni a sokat támadott, legyalázott egészségügyben dolgozók elkötelezettségét, elszánt teljesítményét. Így azután arra kényszerít minket, hogy kilépjünk a napi rutinból, s átgondoljuk az ismételt újrakezdést. Ezért van igaza miniszterelnökünknek, hogy igenis, most van itt az ideje megtenni azt, amit eddig nem tettünk meg.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)