 | A járvány most olyan, mint az írás a falon: kényszerít kevesebbet rohangálni, öncélú haszonért nem kockáztatni, és észrevehetjük a magunk körül forgó örvény eddigi lehúzó gyorsulását |
Ahhoz, hogy kikerüljünk a létválságból, látnunk kell, hogyan jutottunk ide. A tőkés gondolkodás szerint az a fejlődés, ha nekem ma több van, mint tegnap. Ezért sosem hasznosabb egy fát ott hagyni ahol van, mintsem kivágni, a hajtóanyagot a föld alatt hagyni, mint kibányászni. A pénznek nemcsak szaga nincs, de bölcsessége sincs. A piacok nem segítenek átevickélni a válságon, legyenek akármilyen „szabadok” is. Nem valami „rosszféle”, kisiklott kapitalizmus okozza a bajokat, hanem maga a tőke szelleme.
Ha az emberiség meg akar szabadulni a természeti környezete összeomlásától (s benne akár az atomcsapástól), szembe kell néznie azzal, hogy gyökeresen át kell alakítania a versenyre alapozott modelljét együttműködésre épülőre. Olyanra, amelyben mind figyelembe vesszük a másikat és a természetben érvényesülő sok-sok kölcsönhatást, az ökoszisztémát, hogy összefogott tudással és szándékkal győzzük le a gyorsan közeledő akadályokat – ahelyett, hogy egymás nyakára hágnánk és környezetünket rombolnánk a profitért.
Ha azzal érvelnél ez ellen, hogy ez már maga a szocializmus, az pedig mindenütt megbukott, ahol kipróbálták, akkor a válaszom az, hogy ha nem tudunk változtatni, biz’ a kapitalizmus is bukik, s magával ránthatja az embert. A kielégíthetetlen haszonhajhászás a megsemmisülésbe visz, s ez a legszemléletesebb bizonyítéka a rendszer kudarcának. Hát mi a kudarc, ha nem az, hogy a tevékenységünk módja végül mindent és mindenkit elpusztít?
Lehet azzal érvelni, hogy egyszerűen lehetetlen letérni a versengésről és profitőrületről, hiszen a mai vészes helyzetünk annak az eredménye, hogy már mindent kipróbáltunk. Tényleg mindent? Igaz, ha mint emberi faj túl akarunk élni, akkor valami teljesen szokatlant kell tennünk. Tényleg példa nélkül áll egy olyan világ, ahol az ember viselkedését az emberiség – és természeti környezetünk – érdekében végzett együttműködés hajtja. De a válságunk is példátlan. Együttesen mind életveszélyben vagyunk. Páratlan korban élünk, szokatlan intézkedések szükségesek. Eddigi útjaink bezárultak, és el kell határoznunk magunkat egy egészen új útra lépéshez.
Legalább is Darwin óta tudjuk, hogy az élet fejlődik, előrehalad. Hajtóereje a verseny. Kiterjesztve ezt a társadalomra, hangsúlyt is kapott az ellenfelek legyőzése. Mivel ez benne van génjeinkben, erre lehetett rendszert építeni. Ám a versenyben hogy lehetnének sikeresek az újszülöttek, a kisgyermekek, a testi fogyatékosok, az éppen betegségben szenvedők? Mindezek hosszas, szeretetteljes gondoskodásra szorulnak. Az ember gyermeke pedig éppenséggel sok-sok éven át. Ilyen adottságokkal születik. Ám nemcsak emberi állapot ez. Az énekesmadarak (cinkék, poszáták) szorgosan gyűjtik a rovarokat. Anyagcseréjük gyors, így folyton éhesek. Ezért egész nap kutatnak, keresik az eleséget. Egy cinege gyakran annyit eszik egy nap, amennyi a testsúlya. S miközben ilyen falánk, ott vannak a fészekben tátogó fiókák – gyakran akár 10-12 kismadár is. Az anyamadár több százszor (!) etet naponta, s úgy számolják, hogy egyetlen pár évi kétszeri költéséből a szaporulat 60-80 kiló rovart fogyaszt el. A folyton éhes madárszülőt mi készteti arra, hogy szakadatlanul szállítsa az ennivalót a fiókáknak?
Na, ez a szeretet szerepe az élővilágban.
A keresztény vallás pedig a világon a legtöbbre becsüli a szeretetet. Így hangzanak Jézus szavai János evangéliumában:
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Arra pedig, hogy hogyan is kell szeretni, így válaszol: „aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves”. E tanítás igazságáról meggyőzhet az a mindennapos tapasztalat, hogy szeretteinkkel mindig együtt kívánunk lenni.
Mostani helyzetünk a járvány cunamijának sodrásában alkalmat ad arra, hogy még mélyebben megértsük ezt. Az Ószövetség szerint Isten üzen a fenyegetett helyzetbe került embernek.
Szodoma és Gomorra lakói elvetették maguktól Isten parancsait. Többek között épp az a nemek közötti egészséges kapcsolatra épülő családi életet, amit ma újra nagy világerők igyekeznek eltörölni. (Annyira, hogy oda jutottunk, hogy az alaptörvényünket ez elleni védekezésül ki kellett azzal egészíteni, hogy az anya nő, az apa férfi.) A tízparancsolatot ugyan sokan csupán vallási szövegként tartják számon, de épp azért isteni eredetű, mert a természetes alapra épülő emberi közösség tartós szabályait fekteti le. Megszegésük bűn, mert pusztító.
S a Biblia szerint Szodomának, Gomorrának, Admának és Céboimnak el kellett pusztulnia. A régészek tényleg egy őskori katasztrófa nyomát találták e városok egykori helyén a Holt-tenger déli partvidékén. A természettudományos gondolkodás talán nem kapcsolja össze e települések vesztét a bűnnel, de a Biblia nem véletlenül állítja ezt. Előbb-utóbb áttör az igazság: ahol felrúgják a természet és az összetartozás szabályait, ott pusztulni fog minden.
Így a mostani járvány is alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk: mennyire szakadtunk el az örök törvényektől. Vajon hova vezethet a fokozódó hajsza az elporló javakért, amelyeket ha megszerzünk, gyakran csupán a hulladékhegyek méretét növelik. Miközben egymásra egyre kevésbé szánunk időt és fáradságot. A járvány most olyan, mint az írás a falon: kényszerít kevesebbet rohangálni, öncélú haszonért nem kockáztatni, és észrevehetjük a magunk körül forgó örvény eddigi lehúzó gyorsulását.
S feltehetjük a kérdést: hogyan, miért és kivel, kikkel érdemes élni?
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Ha az emberiség meg akar szabadulni a természeti környezete összeomlásától (s benne akár az atomcsapástól), szembe kell néznie azzal, hogy gyökeresen át kell alakítania a versenyre alapozott modelljét együttműködésre épülőre. Olyanra, amelyben mind figyelembe vesszük a másikat és a természetben érvényesülő sok-sok kölcsönhatást, az ökoszisztémát, hogy összefogott tudással és szándékkal győzzük le a gyorsan közeledő akadályokat – ahelyett, hogy egymás nyakára hágnánk és környezetünket rombolnánk a profitért.
Ha azzal érvelnél ez ellen, hogy ez már maga a szocializmus, az pedig mindenütt megbukott, ahol kipróbálták, akkor a válaszom az, hogy ha nem tudunk változtatni, biz’ a kapitalizmus is bukik, s magával ránthatja az embert. A kielégíthetetlen haszonhajhászás a megsemmisülésbe visz, s ez a legszemléletesebb bizonyítéka a rendszer kudarcának. Hát mi a kudarc, ha nem az, hogy a tevékenységünk módja végül mindent és mindenkit elpusztít?
Lehet azzal érvelni, hogy egyszerűen lehetetlen letérni a versengésről és profitőrületről, hiszen a mai vészes helyzetünk annak az eredménye, hogy már mindent kipróbáltunk. Tényleg mindent? Igaz, ha mint emberi faj túl akarunk élni, akkor valami teljesen szokatlant kell tennünk. Tényleg példa nélkül áll egy olyan világ, ahol az ember viselkedését az emberiség – és természeti környezetünk – érdekében végzett együttműködés hajtja. De a válságunk is példátlan. Együttesen mind életveszélyben vagyunk. Páratlan korban élünk, szokatlan intézkedések szükségesek. Eddigi útjaink bezárultak, és el kell határoznunk magunkat egy egészen új útra lépéshez.
Legalább is Darwin óta tudjuk, hogy az élet fejlődik, előrehalad. Hajtóereje a verseny. Kiterjesztve ezt a társadalomra, hangsúlyt is kapott az ellenfelek legyőzése. Mivel ez benne van génjeinkben, erre lehetett rendszert építeni. Ám a versenyben hogy lehetnének sikeresek az újszülöttek, a kisgyermekek, a testi fogyatékosok, az éppen betegségben szenvedők? Mindezek hosszas, szeretetteljes gondoskodásra szorulnak. Az ember gyermeke pedig éppenséggel sok-sok éven át. Ilyen adottságokkal születik. Ám nemcsak emberi állapot ez. Az énekesmadarak (cinkék, poszáták) szorgosan gyűjtik a rovarokat. Anyagcseréjük gyors, így folyton éhesek. Ezért egész nap kutatnak, keresik az eleséget. Egy cinege gyakran annyit eszik egy nap, amennyi a testsúlya. S miközben ilyen falánk, ott vannak a fészekben tátogó fiókák – gyakran akár 10-12 kismadár is. Az anyamadár több százszor (!) etet naponta, s úgy számolják, hogy egyetlen pár évi kétszeri költéséből a szaporulat 60-80 kiló rovart fogyaszt el. A folyton éhes madárszülőt mi készteti arra, hogy szakadatlanul szállítsa az ennivalót a fiókáknak?
Na, ez a szeretet szerepe az élővilágban.
A keresztény vallás pedig a világon a legtöbbre becsüli a szeretetet. Így hangzanak Jézus szavai János evangéliumában:
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Arra pedig, hogy hogyan is kell szeretni, így válaszol: „aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves”. E tanítás igazságáról meggyőzhet az a mindennapos tapasztalat, hogy szeretteinkkel mindig együtt kívánunk lenni.
Mostani helyzetünk a járvány cunamijának sodrásában alkalmat ad arra, hogy még mélyebben megértsük ezt. Az Ószövetség szerint Isten üzen a fenyegetett helyzetbe került embernek.
Szodoma és Gomorra lakói elvetették maguktól Isten parancsait. Többek között épp az a nemek közötti egészséges kapcsolatra épülő családi életet, amit ma újra nagy világerők igyekeznek eltörölni. (Annyira, hogy oda jutottunk, hogy az alaptörvényünket ez elleni védekezésül ki kellett azzal egészíteni, hogy az anya nő, az apa férfi.) A tízparancsolatot ugyan sokan csupán vallási szövegként tartják számon, de épp azért isteni eredetű, mert a természetes alapra épülő emberi közösség tartós szabályait fekteti le. Megszegésük bűn, mert pusztító.
S a Biblia szerint Szodomának, Gomorrának, Admának és Céboimnak el kellett pusztulnia. A régészek tényleg egy őskori katasztrófa nyomát találták e városok egykori helyén a Holt-tenger déli partvidékén. A természettudományos gondolkodás talán nem kapcsolja össze e települések vesztét a bűnnel, de a Biblia nem véletlenül állítja ezt. Előbb-utóbb áttör az igazság: ahol felrúgják a természet és az összetartozás szabályait, ott pusztulni fog minden.
Így a mostani járvány is alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk: mennyire szakadtunk el az örök törvényektől. Vajon hova vezethet a fokozódó hajsza az elporló javakért, amelyeket ha megszerzünk, gyakran csupán a hulladékhegyek méretét növelik. Miközben egymásra egyre kevésbé szánunk időt és fáradságot. A járvány most olyan, mint az írás a falon: kényszerít kevesebbet rohangálni, öncélú haszonért nem kockáztatni, és észrevehetjük a magunk körül forgó örvény eddigi lehúzó gyorsulását.
S feltehetjük a kérdést: hogyan, miért és kivel, kikkel érdemes élni?
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap