Angliában időről időre búvópatakként felbukkan az a meglátás, amely a kilépési folyamat és az 1381. évi parasztfelkelés között von párhuzamot. Miről van szó?
A leginkább Wat Tyler nevéhez kötött felkelést a költséges háborúskodás miatti túladóztatás váltotta ki. A kor legelhúzódóbb hadakozása, a százéves háború 1337-ben kezdődött III. Edward angol király Franciaországra bejelentett trónigényével. A folytonos háborúskodás olyan sokba került Angliának, hogy utódjának, II. Richárdnak döntenie kellett: vagy abbahagyja a hadviselést, vagy jelentősen megemeli az adókat. Mondanom se kell, az utóbbit választotta. Azonban így sem lett elég a befolyt pénz, ezért 1381-ben bevezette a fejadót, és az adószedők minden biztatást megkaptak arra, hogy bármi módon, de fokozzák a kincstár bevételeit. Ez kiváltotta a jobbágyi terheket amúgy is sokalló nép dühét. Az essexi Brentwoodban 1381 májusában több száz polgár élén Thomas Baker kijelentette az adószedőnek, hogy a jelenlevők már mind megfizették adójukat, a továbbiakban egy pennyre se számítson tőlük. A hatalom erre tömeges letartóztatást rendelt el, de fegyvereseit visszaverték. Napok alatt fegyveres összecsapás fejlődött ki.
Másik forradalmi gócponttá Kent vált, ott Wat Tylert választották meg vezetőnek. Az elkeseredettséget csak fokozta, hogy több grófságban is ellenállókat tartóztattak le; így az első összecsapás után egy héttel a felkelők már elég erősnek érezték magukat, hogy megpróbálják ostrommal kiszabadítani fogva tartott társaikat. Mivel a túladóztatás a tehetősebbeket is sújtotta, közülük is sokan csatlakoztak a mozgalomhoz. Két hónapon belül már a londoni Tower tövében álltak hatvanezres sereggel. A király számára a legközelebbi igénybe vehető katonai erő Anglia északi határán nézett farkasszemet a skótokkal; és a legtöbb gyakorlott katonai vezető csapataival Franciaországban, Írországban és Németországban volt lekötve. A felkelők követséget küldtek a királyhoz; követeléseik legfontosabbika a jobbágyok felszabadítása és az adórendelkezések visszavonása volt. A király ezeket elfogadta azzal a feltétellel, hogy az ő uralkodói jogait nem csorbítják. Az emberek megnyugodtak, és sokan szétszéledtek. Wat Tyler maroknyi ellenálló csapata már nem jelentett kényszerítő erőt, könnyen megsemmisítették. A király visszavonta ígéreteit, katonáival elfogatta, bíróság elé állíttatta és kivégeztette
a legelszántabbakat.
Miért került elő ez a történet?
Nagy-Britannia kutyaszorítóba került. Tizenkilencre húzott lapot. A Brexitről szóló népszavazás kampányában nemhogy felfedték volna az ország helyzetét és megoldásokat kínáltak volna, de egyszerűen az Európai Uniót jelölték meg minden baj okául. Azt a közhangulatot gerjesztették, hogy a kibontakozás útja a leválás az unióról. Sokak számára ez hihető volt, mert az EU mostanáig regnáló vezetése sosem állt a helyzet magaslatán: rosszul – vagy éppen nem – kezelte a súlyos pénzügyi, politikai, népesedési, külügyi kérdéseket; mindent alárendelve a pénzhatalom irányította központosított birodalom álmának. Egy független brit elemző, Jeff Thomas szerint a szigetország nehéz helyzetből való kivezetéséhez több kemény intézkedésre és évtizedes következetes gazdaságépítésre van – vagy volna – szükség. Igen ám, de ezzel nem igazán lehet kampányolni; ha ezt a politikusok bevallanák, elpártolna tőlük sok választópolgár. S mivel a több évtizedes tagság során Nagy-Britannia betagozódott az EU-ba, a kiválás mindenképpen megrázkódtatást jelent – még ha jól kidolgozott megállapodás alapján jön is létre. Ám erről nincs szó. A ki nem beszélt, fel nem dolgozott helyzet a magyarázata annak, hogy a parlamenti képviselők csupán odáig tudtak eljutni, hogy elutasítják a kellemetlen megállapodásokat, de nem alakult ki többségi vélemény a hogyan továbbról.
Itt jön a képbe a történelmi párhuzam. Most a Brexit-szavazás volt az egykori parasztlázadás megfelelője. A felkelés sikerült, győzött a nép. Ezek után a kormány – talán jobb meggyőződése ellenére is – belement egy Brexit-egyezmény megkötésébe. A „parasztok” most is letették a vasvillát, a kormány pedig kötött egy egyezséget, ami azonban nem Brexit, hanem csupán a kiválás feltételeiről és körülményeiről szóló megállapodástervezet. Nem foglalkozik azzal, hogy mi a teendő a kilépés után, hanem a részletes kibontásra átmeneti időszakot ad meg. Ezalatt a munkaerőre és a kereskedelemre az eddigi szabályok vonatkoznak. Az ír határ megoldatlansága pedig olyan kereskedelmi gubanc, amely képes lángba borítani a kettétépett Ír-szigetet.
A helyzetet sok angol úgy látja, hogy Nagy-Britannia így kiszolgáltatva marad az EU-nak. (Saját, csatlakozás előtti vitáinkból emlékezhetünk, hogy az egyik érvünk épp az volt a csatlakozás mellett: mivel az EU mindenképpen képes minket súlyosan érintő döntéseket hozni, ezért jobb, ha mi is részt veszünk az tervek kialakításában és kidolgozásában. Ezért tudjuk most megjeleníteni különvéleményünket akár ütközések árán is Brüsszellel.) Az elemző sommásan úgy értékeli a helyzetet, hogy a „kilépés” ilyen módja csupán egy perverz formája a bentmaradásnak. Anglia nem dönt, de róla döntenek.
Vagyis szerinte felismerhető, hogy a Brexit a 14. századi parasztlázadásnak egy 21. századi megjelenése. Akkor a lakosság ráijesztett a királyra, de elkövette azt a hibát, hogy érintetlenül hagyta az uralmát. Most pedig szintén azoktól várja a további vezetést, akik elsősorban okozói a gubancnak. Szerinte nem kellene a rókát a tyúkólban hagyni…
Az eszement játék azonban azzal megfejelve folytatódott, hogy a döntésképtelen angol politika belecsúszott az európai parlamenti választásba is. És jó erőben beválasztotta Brexit-pártját. Vagyis: működtessék az uniót azok, akik nem akarnak tagok sem maradni.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Másik forradalmi gócponttá Kent vált, ott Wat Tylert választották meg vezetőnek. Az elkeseredettséget csak fokozta, hogy több grófságban is ellenállókat tartóztattak le; így az első összecsapás után egy héttel a felkelők már elég erősnek érezték magukat, hogy megpróbálják ostrommal kiszabadítani fogva tartott társaikat. Mivel a túladóztatás a tehetősebbeket is sújtotta, közülük is sokan csatlakoztak a mozgalomhoz. Két hónapon belül már a londoni Tower tövében álltak hatvanezres sereggel. A király számára a legközelebbi igénybe vehető katonai erő Anglia északi határán nézett farkasszemet a skótokkal; és a legtöbb gyakorlott katonai vezető csapataival Franciaországban, Írországban és Németországban volt lekötve. A felkelők követséget küldtek a királyhoz; követeléseik legfontosabbika a jobbágyok felszabadítása és az adórendelkezések visszavonása volt. A király ezeket elfogadta azzal a feltétellel, hogy az ő uralkodói jogait nem csorbítják. Az emberek megnyugodtak, és sokan szétszéledtek. Wat Tyler maroknyi ellenálló csapata már nem jelentett kényszerítő erőt, könnyen megsemmisítették. A király visszavonta ígéreteit, katonáival elfogatta, bíróság elé állíttatta és kivégeztette
a legelszántabbakat.
Miért került elő ez a történet?
Nagy-Britannia kutyaszorítóba került. Tizenkilencre húzott lapot. A Brexitről szóló népszavazás kampányában nemhogy felfedték volna az ország helyzetét és megoldásokat kínáltak volna, de egyszerűen az Európai Uniót jelölték meg minden baj okául. Azt a közhangulatot gerjesztették, hogy a kibontakozás útja a leválás az unióról. Sokak számára ez hihető volt, mert az EU mostanáig regnáló vezetése sosem állt a helyzet magaslatán: rosszul – vagy éppen nem – kezelte a súlyos pénzügyi, politikai, népesedési, külügyi kérdéseket; mindent alárendelve a pénzhatalom irányította központosított birodalom álmának. Egy független brit elemző, Jeff Thomas szerint a szigetország nehéz helyzetből való kivezetéséhez több kemény intézkedésre és évtizedes következetes gazdaságépítésre van – vagy volna – szükség. Igen ám, de ezzel nem igazán lehet kampányolni; ha ezt a politikusok bevallanák, elpártolna tőlük sok választópolgár. S mivel a több évtizedes tagság során Nagy-Britannia betagozódott az EU-ba, a kiválás mindenképpen megrázkódtatást jelent – még ha jól kidolgozott megállapodás alapján jön is létre. Ám erről nincs szó. A ki nem beszélt, fel nem dolgozott helyzet a magyarázata annak, hogy a parlamenti képviselők csupán odáig tudtak eljutni, hogy elutasítják a kellemetlen megállapodásokat, de nem alakult ki többségi vélemény a hogyan továbbról.
Itt jön a képbe a történelmi párhuzam. Most a Brexit-szavazás volt az egykori parasztlázadás megfelelője. A felkelés sikerült, győzött a nép. Ezek után a kormány – talán jobb meggyőződése ellenére is – belement egy Brexit-egyezmény megkötésébe. A „parasztok” most is letették a vasvillát, a kormány pedig kötött egy egyezséget, ami azonban nem Brexit, hanem csupán a kiválás feltételeiről és körülményeiről szóló megállapodástervezet. Nem foglalkozik azzal, hogy mi a teendő a kilépés után, hanem a részletes kibontásra átmeneti időszakot ad meg. Ezalatt a munkaerőre és a kereskedelemre az eddigi szabályok vonatkoznak. Az ír határ megoldatlansága pedig olyan kereskedelmi gubanc, amely képes lángba borítani a kettétépett Ír-szigetet.
A helyzetet sok angol úgy látja, hogy Nagy-Britannia így kiszolgáltatva marad az EU-nak. (Saját, csatlakozás előtti vitáinkból emlékezhetünk, hogy az egyik érvünk épp az volt a csatlakozás mellett: mivel az EU mindenképpen képes minket súlyosan érintő döntéseket hozni, ezért jobb, ha mi is részt veszünk az tervek kialakításában és kidolgozásában. Ezért tudjuk most megjeleníteni különvéleményünket akár ütközések árán is Brüsszellel.) Az elemző sommásan úgy értékeli a helyzetet, hogy a „kilépés” ilyen módja csupán egy perverz formája a bentmaradásnak. Anglia nem dönt, de róla döntenek.
Vagyis szerinte felismerhető, hogy a Brexit a 14. századi parasztlázadásnak egy 21. századi megjelenése. Akkor a lakosság ráijesztett a királyra, de elkövette azt a hibát, hogy érintetlenül hagyta az uralmát. Most pedig szintén azoktól várja a további vezetést, akik elsősorban okozói a gubancnak. Szerinte nem kellene a rókát a tyúkólban hagyni…
Az eszement játék azonban azzal megfejelve folytatódott, hogy a döntésképtelen angol politika belecsúszott az európai parlamenti választásba is. És jó erőben beválasztotta Brexit-pártját. Vagyis: működtessék az uniót azok, akik nem akarnak tagok sem maradni.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap