Volt egy időszak a parlamentben, amikor sokat foglalkoztunk Magyarország külföldi megítélésének kérdésével. A rendszerváltozás után politikussá váló értelmiségi réteg ugyanis megdöbbenve ütközött az immár hozzánk tartozó Európai Unión belül az értetlenség falába. Amilyen jól esett függetlenülésünk idején a vezető nyugati politikusok elismerő méltatása, amennyire meghatározók voltak még akkor is számukra az 56-os Magyarországról szerzett élmények; olyan gyorsan múlt el ezek hatása a bekövetkező nemzedékváltással. Valahogy úgy, ahogy 1848-ban és utána egy ideig jó volt a hírünk nyugaton, de 1918-ban már inkább az ellenszenv uralkodott. A velemkorúak jól emlékeznek a német hálálkodásra országuk egyesítésében játszott szerepünk miatt; de ma a német sajtóban szinte csak szélsőségesen ellenséges hangon írnak rólunk.
Indikátorként szolgálhat számunkra ebből a szempontból Georg Paul Heftynek a Bécsi Napló legutóbbi számában ezzel a címmel megjelent írása: „Több vagy kevesebb »Európa« a választások után”. Cikkében azt engedi sejtetni, hogy Magyarország jelenlegi vezetésének nem volna ellenére a kiválás az Európai Unióból. Leszögezi, hogy „arra semmilyen esély sincs, hogy az »európai emberek« (Orbán Viktor szójárását a »magyar emberekről« átvéve) egy szép napon valamilyen általános népszavazással az EU-t feloszlatnák.”
Ugyanis azt állítja, hogy az EU a folyamatos tökéletesítés állapotában van; ez pedig szerinte folyamatos központosítást jelent. Egyszerűen nem érti, mit akar a magyar miniszterelnök kifejezni, amikor szembeállítja a brüsszeli magyar érdekképviseletet Brüsszel magyarországi érdekeivel. Ezzel szemben úgy véli, hogy alapvetően az egyes nemzeti kormányok állnak harcban egymással és nem a nemzetállamok küzdenek „valamilyen Anonymus jellegű Brüsszellel” szemben. Ezért azután nem látja a csúcsjelöltek intézményével szembeni küzdelmünk értelmét sem. Szerinte ahogy öt éve Jean-Claude Junkert ellenezte miniszterelnökünk, éppúgy ment most Manfred Weber ellen, s támogat olyan valakit, akit éppúgy nem ismernek az egyszerű választópolgárok, mint Webert. Az valahogy kitörlődött a cikkíró emlékezetéből, hogy Orbán Viktor eleinte igenis támogatta Webert; csak amikor az Európai Néppártban nyíltan ellenünk fordult épp ő, a néppárti csúcsjelölt, akkor vonta meg tőle a támogatást. Vagyis Hefty úr szerint Orbán viselkedése taktikai lépés. Mégpedig vagy az a célja, hogy erősebb legyen a bizottsági elnök, mint eddig volt – avagy épp ellenkezőleg: hogy alkalmatlanságával állandó támadási felületet biztosítson neki Brüsszel ellen. Oda lyukad ki, hogy Orbán legfőbb célja a hídverés a Néppárt és „a populisták” között. Ez viszont magában hordozza a kudarc veszélyét: Merkel ugyanis még összefoldozhat egy néppárti-szociáldemokrata-liberális-zöld együttműködést.
Így fest egy tipikus ciklusgondolkodás. Az ilyen abból indul ki, hogy öt évig legyek hatalmi, vagy legalábbis a hatalmat befolyásoló helyzetben, azután jöhet utánam az özönvíz és ha a sokszínű koalíció miatt semmilyen lényeges ügyben nem tudok előrehaladni, azt se bánom. Holott felelős, hosszú távra is gondoló magyar politikus számára a migráció és éghajlatváltozás nagy kérdései nem csupán az érvényesülés eszközei, hanem a társadalmat, sőt társadalmakat fenyegető kihívások. Ilyen az, ha a pártküzdelmek és az egyéni érvényesülés vágya fölébe kerekedik a mindnyájunkat sújtó helyzettel való érdemi foglalkozásnak. Valahogy engem ez arra emlékeztet, hogy szegény IV. Béla királyunk hiába akart egységet teremteni a mongol támadás előtt a közös védekezésért, nem tudta leküzdeni a belviszályt. Meg is lett az eredménye: Muhi.
A dologban különösen feltűnő, hogy egy olyan ember tollából született meg ez az írás, aki ismer és talán még szeret is minket. Georg Paul Hefty a kastl-i magyar gimnáziumban tanult, tanulmányozta Magyarország külpolitikáját, majd tagja lett a CDU/CSU parlamenti képviselőcsoportjának; azután sokáig a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőjeként foglalkozott többek között hangsúlyosan a magyar politikával. Személyes emlékem is a legkedvezőbb róla. Az írásban megjelenő értelmezési kisiklást nem tudom másként értékelni, mint a magyarellenes német sajtóvihar hatásának lenyomatát egy szakértő fejében.
Vannak, akik szerint nem kell törődni az ellenséges értelmezésekkel, mert a világ úgy működik, hogy az ellenérdekelt fél azért dicsér meg, amitől mi szenvedünk; és gyakran azt ítéli el, ahol vagy amiben eredményesek vagyunk. Például az orosz érdeket erősen képviselő Putyinnak mindig rosszabb a nyugati sajtója, mint volt az erőtlen Jelcinnek. Vagy a magunk esetében: feltehető, hogy a francia becsületrenddel nem a magyar érdekek követéséért jutalmazhatták Medgyessyt – tudják: a Péter(kéme)t.
Mindez igaz lehet. De Trianon mégis arra tanít, hogy nem bízhatjuk ellenséges erőkre a rólunk szóló ismereteket – ahogy az esetek túlnyomó többségében mindeddig ennek következményeit el kellett szenvednünk. Rajtunk áll, hogy megszakítsuk ezt a rossz körforgást.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Ugyanis azt állítja, hogy az EU a folyamatos tökéletesítés állapotában van; ez pedig szerinte folyamatos központosítást jelent. Egyszerűen nem érti, mit akar a magyar miniszterelnök kifejezni, amikor szembeállítja a brüsszeli magyar érdekképviseletet Brüsszel magyarországi érdekeivel. Ezzel szemben úgy véli, hogy alapvetően az egyes nemzeti kormányok állnak harcban egymással és nem a nemzetállamok küzdenek „valamilyen Anonymus jellegű Brüsszellel” szemben. Ezért azután nem látja a csúcsjelöltek intézményével szembeni küzdelmünk értelmét sem. Szerinte ahogy öt éve Jean-Claude Junkert ellenezte miniszterelnökünk, éppúgy ment most Manfred Weber ellen, s támogat olyan valakit, akit éppúgy nem ismernek az egyszerű választópolgárok, mint Webert. Az valahogy kitörlődött a cikkíró emlékezetéből, hogy Orbán Viktor eleinte igenis támogatta Webert; csak amikor az Európai Néppártban nyíltan ellenünk fordult épp ő, a néppárti csúcsjelölt, akkor vonta meg tőle a támogatást. Vagyis Hefty úr szerint Orbán viselkedése taktikai lépés. Mégpedig vagy az a célja, hogy erősebb legyen a bizottsági elnök, mint eddig volt – avagy épp ellenkezőleg: hogy alkalmatlanságával állandó támadási felületet biztosítson neki Brüsszel ellen. Oda lyukad ki, hogy Orbán legfőbb célja a hídverés a Néppárt és „a populisták” között. Ez viszont magában hordozza a kudarc veszélyét: Merkel ugyanis még összefoldozhat egy néppárti-szociáldemokrata-liberális-zöld együttműködést.
Így fest egy tipikus ciklusgondolkodás. Az ilyen abból indul ki, hogy öt évig legyek hatalmi, vagy legalábbis a hatalmat befolyásoló helyzetben, azután jöhet utánam az özönvíz és ha a sokszínű koalíció miatt semmilyen lényeges ügyben nem tudok előrehaladni, azt se bánom. Holott felelős, hosszú távra is gondoló magyar politikus számára a migráció és éghajlatváltozás nagy kérdései nem csupán az érvényesülés eszközei, hanem a társadalmat, sőt társadalmakat fenyegető kihívások. Ilyen az, ha a pártküzdelmek és az egyéni érvényesülés vágya fölébe kerekedik a mindnyájunkat sújtó helyzettel való érdemi foglalkozásnak. Valahogy engem ez arra emlékeztet, hogy szegény IV. Béla királyunk hiába akart egységet teremteni a mongol támadás előtt a közös védekezésért, nem tudta leküzdeni a belviszályt. Meg is lett az eredménye: Muhi.
A dologban különösen feltűnő, hogy egy olyan ember tollából született meg ez az írás, aki ismer és talán még szeret is minket. Georg Paul Hefty a kastl-i magyar gimnáziumban tanult, tanulmányozta Magyarország külpolitikáját, majd tagja lett a CDU/CSU parlamenti képviselőcsoportjának; azután sokáig a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőjeként foglalkozott többek között hangsúlyosan a magyar politikával. Személyes emlékem is a legkedvezőbb róla. Az írásban megjelenő értelmezési kisiklást nem tudom másként értékelni, mint a magyarellenes német sajtóvihar hatásának lenyomatát egy szakértő fejében.
Vannak, akik szerint nem kell törődni az ellenséges értelmezésekkel, mert a világ úgy működik, hogy az ellenérdekelt fél azért dicsér meg, amitől mi szenvedünk; és gyakran azt ítéli el, ahol vagy amiben eredményesek vagyunk. Például az orosz érdeket erősen képviselő Putyinnak mindig rosszabb a nyugati sajtója, mint volt az erőtlen Jelcinnek. Vagy a magunk esetében: feltehető, hogy a francia becsületrenddel nem a magyar érdekek követéséért jutalmazhatták Medgyessyt – tudják: a Péter(kéme)t.
Mindez igaz lehet. De Trianon mégis arra tanít, hogy nem bízhatjuk ellenséges erőkre a rólunk szóló ismereteket – ahogy az esetek túlnyomó többségében mindeddig ennek következményeit el kellett szenvednünk. Rajtunk áll, hogy megszakítsuk ezt a rossz körforgást.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap