 | Karácsony közeledtével egyik fiamnak szánt ajándékul levettem a polcról az 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában megjelentetett Magyar Irodalomtörténetet Szerb Antaltól |
Búcsúzom kedves könyvemtől, de nem tudom megállni, hogy át ne olvassam még egyszer. Mindjárt az elején elakadtam, s a végén ugyanide lapoztam vissza.
Kihívások idején az ember hajlandó visszagondolni a kezdetekre. Szerb Antal sem kerülheti meg ezt. A magyar lelket érintvén, amelyből kinőtt irodalmunk, eltöpreng a magyarság és kereszténység kérdésén. Az akkori ismeretekre épülő véleménye eléggé határozott: „… a magyar irodalom tulajdonképpen a latin irodalom leánya, akár a francia, olasz vagy spanyol irodalom. A magyar irodalomnak nem voltak kereszténység előtti hagyományai, mint a germán népeknek, hogy időnkint ezekhez az ősforrásokhoz visszatérjünk. Minden hagyomány latin hagyomány volt.
A magyar verselés például a középlatin himnuszköltészet fordításaként keletkezett.” És: „Vajjon mi
a speciálisan magyar vonás a magyar kereszténységben, mi módon reagált a magyarság a kereszténységre? Erre a kérdésre nem tudunk válaszolni. Kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett.”
A honfoglalással kialakított keretek között Szent István életműve adott európai arculatot, de ezen túl mai divatszóval élve identitást is alattvalóinak. A Kárpát-medence kőkorszaktól folytonos lakói, a több hullámban betelepült népek maradékai és maga Árpád sokszínű, többnyelvű foglalói első szent királyunk iránymutatásával alakították ki közösségüket. Az ő szellemében váltak néppé. Lehet azt mondani Szerb Antallal, hogy nem tudni, mi volt a fejekben azelőtt, de akkor számításba kell vennünk azt is, hogy ez az „azelőtt” – a magyarságba belenövő közösségek kereszténység előtti léte – nem állapot volt, hanem hosszú időszak, benne a hagyományok kialakulásával és változásával. S ha a Szent István halála utáni pogánylázadások ide révedhetnek vissza, azon sem szabad átsiklanunk, hogy a honfoglalás kori mellkeresztek, a korai rotundák („kerekegyházak”), a „Kereszt-Úr” helynevek és Isten magyar nevének megőrzése (nem lett Deus) már mély kapcsolatra utal nép és kereszténység között. Az egyházszervezetet Szent István építette, de ezt a fogalmat is magyarul használjuk.
Vagyis igaz: született egy nép, egy politikai közösség, s keresztény volta kezdettől fennáll. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a nyugati kelta és germán hagyományokhoz hasonlóan nem ismerhetőek fel a korábbi műveltség jegyei a magyarban. Épp maga Szerb Antal hoz erre példát, bár furcsa módon a középkori „lovagi világnak a ragyogását” véli felfedezni benne: „Ohtum pogánylázadása és a hős Csanád története, aki Ohtum kivágott nyelvével igazolja, hogy igenis ő ölte meg a főpogányt, már a hitért harcoló lovag emberideálja felé mutat.” Ám gondoljunk csak a népmeséinkben szereplő csalárd álhősre, aki levágja a döglött sárkány fejét bizonyítékul, nem tudván, hogy az igazi sárkányölő már kivágta a sárkány nyelvét. És a sárkánynyelv a hőstett bizonyítéka: akinél van, az ölte meg a félelmetes ellenséget. Ohtum (Ajtony) története ősi hagyományra nyúlik vissza. Aki az irodalomtörténetben csak az írásbeliséggel foglalkozik, az bizony tévedhet, mert a szájhagyományt nem veszi észre. Ugyanígy másik szent királyunknál: „Még közelebb érünk a lovagi világhoz Szent Lászlónak, a pogányverő királynak a legendájában.” Igaz, későbbi kutatás eredményeként, de itt meg László Gyula talált keleti párhuzamokat.
Ha valamit nem írnak le, attól még létezik. A népköltészetünk Szent István előtti létezése igazolható is. Az Ómagyar Mária-siralom egyik gyökerét már korábban megtalálták a latin Planctus ante kezdetű szekvenciában. Ám Szerb Antal is észreveszi, hogy verselése, kifejezésmódja, költőisége arra utal, hogy „ez a vers nem volt első kísérlete az ismeretlen szerzőnek”. Nem bizony. Ám nem egyetlen szerző, hanem egy egész világ áll mögötte. Azt mondja a verse mostani átírásban: „Szemem könnyel árad, / Jonhom búval fárad / Te vérüd hullotja / Én jonhom alélotja.” (jonh, jonhó= élőlény belső szervei). Most vessük össze ezzel: „Szemem könny marja, / Zsigerem sóhaj tépi / mendétiglen kesergek / küszködvén kesergek.” Képes Géza fordításában ez a négy sor a mai mongóliai Orhon folyó mentén kőbe vésett rovásszöveg része. Csak a süket nem hallja az összecsengést. Ezért tartom öreg hibának a néphagyomány féloldalas vizsgálatát. Például amikor a tudós kutató azt mondja, Attila hármas koporsója Jordanesz gót történetíró kitaláció ja lehet, mert a koporsós temetkezés nyugati szokás. Csak éppen Csin Si Huang-ti kínai császárt is hármas koporsóba temették, és mongol népmesében (!) is szerepel a hármas koporsó motívuma.
A keleti nyitás tehát számomra, számunkra több, mint gazdasági és politikai tett. Egy másik, a tanulttól eltérő világ megismerése is egyben. Sokszor olyan tudás, amelyhez eredendően közünk is van. Ennek ismerete nem fenyegeti magyarságunkat, hanem kiteljesíti azt. És az egész panoráma feltárulása nem csökkenti, hanem kiemeli Szerb Antal szép gondolatát a magyar kultúra folyamatosságáról, s ezt az oszmán-Habsburg fogaskerekek közé zuhant ország nagy lelki megrázkódtatásakor, a szakadásnak látszó reformáció és ellenreformáció kapcsán ismeri fel: „Ha Szent István korában történt az ország megkereszteltetése, a XVI. században történik a bérmálás, az ország nagykorúvá érése a hitben. A Szent István-i kereszténységet az ország nagy része oly öntudatlanul vette fel, mint a csecsemő a keresztvizet; most válik a kereszténység a magyarságnak tudatos és harcolt sajátjává.”
Azóta is ebben rejlik túlélésünk titka.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Kihívások idején az ember hajlandó visszagondolni a kezdetekre. Szerb Antal sem kerülheti meg ezt. A magyar lelket érintvén, amelyből kinőtt irodalmunk, eltöpreng a magyarság és kereszténység kérdésén. Az akkori ismeretekre épülő véleménye eléggé határozott: „… a magyar irodalom tulajdonképpen a latin irodalom leánya, akár a francia, olasz vagy spanyol irodalom. A magyar irodalomnak nem voltak kereszténység előtti hagyományai, mint a germán népeknek, hogy időnkint ezekhez az ősforrásokhoz visszatérjünk. Minden hagyomány latin hagyomány volt.
A magyar verselés például a középlatin himnuszköltészet fordításaként keletkezett.” És: „Vajjon mi
a speciálisan magyar vonás a magyar kereszténységben, mi módon reagált a magyarság a kereszténységre? Erre a kérdésre nem tudunk válaszolni. Kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett.”
A honfoglalással kialakított keretek között Szent István életműve adott európai arculatot, de ezen túl mai divatszóval élve identitást is alattvalóinak. A Kárpát-medence kőkorszaktól folytonos lakói, a több hullámban betelepült népek maradékai és maga Árpád sokszínű, többnyelvű foglalói első szent királyunk iránymutatásával alakították ki közösségüket. Az ő szellemében váltak néppé. Lehet azt mondani Szerb Antallal, hogy nem tudni, mi volt a fejekben azelőtt, de akkor számításba kell vennünk azt is, hogy ez az „azelőtt” – a magyarságba belenövő közösségek kereszténység előtti léte – nem állapot volt, hanem hosszú időszak, benne a hagyományok kialakulásával és változásával. S ha a Szent István halála utáni pogánylázadások ide révedhetnek vissza, azon sem szabad átsiklanunk, hogy a honfoglalás kori mellkeresztek, a korai rotundák („kerekegyházak”), a „Kereszt-Úr” helynevek és Isten magyar nevének megőrzése (nem lett Deus) már mély kapcsolatra utal nép és kereszténység között. Az egyházszervezetet Szent István építette, de ezt a fogalmat is magyarul használjuk.
Vagyis igaz: született egy nép, egy politikai közösség, s keresztény volta kezdettől fennáll. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a nyugati kelta és germán hagyományokhoz hasonlóan nem ismerhetőek fel a korábbi műveltség jegyei a magyarban. Épp maga Szerb Antal hoz erre példát, bár furcsa módon a középkori „lovagi világnak a ragyogását” véli felfedezni benne: „Ohtum pogánylázadása és a hős Csanád története, aki Ohtum kivágott nyelvével igazolja, hogy igenis ő ölte meg a főpogányt, már a hitért harcoló lovag emberideálja felé mutat.” Ám gondoljunk csak a népmeséinkben szereplő csalárd álhősre, aki levágja a döglött sárkány fejét bizonyítékul, nem tudván, hogy az igazi sárkányölő már kivágta a sárkány nyelvét. És a sárkánynyelv a hőstett bizonyítéka: akinél van, az ölte meg a félelmetes ellenséget. Ohtum (Ajtony) története ősi hagyományra nyúlik vissza. Aki az irodalomtörténetben csak az írásbeliséggel foglalkozik, az bizony tévedhet, mert a szájhagyományt nem veszi észre. Ugyanígy másik szent királyunknál: „Még közelebb érünk a lovagi világhoz Szent Lászlónak, a pogányverő királynak a legendájában.” Igaz, későbbi kutatás eredményeként, de itt meg László Gyula talált keleti párhuzamokat.
Ha valamit nem írnak le, attól még létezik. A népköltészetünk Szent István előtti létezése igazolható is. Az Ómagyar Mária-siralom egyik gyökerét már korábban megtalálták a latin Planctus ante kezdetű szekvenciában. Ám Szerb Antal is észreveszi, hogy verselése, kifejezésmódja, költőisége arra utal, hogy „ez a vers nem volt első kísérlete az ismeretlen szerzőnek”. Nem bizony. Ám nem egyetlen szerző, hanem egy egész világ áll mögötte. Azt mondja a verse mostani átírásban: „Szemem könnyel árad, / Jonhom búval fárad / Te vérüd hullotja / Én jonhom alélotja.” (jonh, jonhó= élőlény belső szervei). Most vessük össze ezzel: „Szemem könny marja, / Zsigerem sóhaj tépi / mendétiglen kesergek / küszködvén kesergek.” Képes Géza fordításában ez a négy sor a mai mongóliai Orhon folyó mentén kőbe vésett rovásszöveg része. Csak a süket nem hallja az összecsengést. Ezért tartom öreg hibának a néphagyomány féloldalas vizsgálatát. Például amikor a tudós kutató azt mondja, Attila hármas koporsója Jordanesz gót történetíró kitaláció ja lehet, mert a koporsós temetkezés nyugati szokás. Csak éppen Csin Si Huang-ti kínai császárt is hármas koporsóba temették, és mongol népmesében (!) is szerepel a hármas koporsó motívuma.
A keleti nyitás tehát számomra, számunkra több, mint gazdasági és politikai tett. Egy másik, a tanulttól eltérő világ megismerése is egyben. Sokszor olyan tudás, amelyhez eredendően közünk is van. Ennek ismerete nem fenyegeti magyarságunkat, hanem kiteljesíti azt. És az egész panoráma feltárulása nem csökkenti, hanem kiemeli Szerb Antal szép gondolatát a magyar kultúra folyamatosságáról, s ezt az oszmán-Habsburg fogaskerekek közé zuhant ország nagy lelki megrázkódtatásakor, a szakadásnak látszó reformáció és ellenreformáció kapcsán ismeri fel: „Ha Szent István korában történt az ország megkereszteltetése, a XVI. században történik a bérmálás, az ország nagykorúvá érése a hitben. A Szent István-i kereszténységet az ország nagy része oly öntudatlanul vette fel, mint a csecsemő a keresztvizet; most válik a kereszténység a magyarságnak tudatos és harcolt sajátjává.”
Azóta is ebben rejlik túlélésünk titka.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap