– Ez forradalom – bukott ki belőle a szó, ahogy meglátott minket. – A Bem téren óriási tömeg élteti a szabadságot. Nem jössz le velem, András? – szólt azután hozzám.
Mentem. A korábbi Pálffy tér – egyébként kivételesen ezt érthetően nevezték át Bemre, hiszen itt állt a csodás Bem-szobor – tele volt emberrel. A szemekben a hajnal gyönyörű hangulata. Mindenki testvér volt. Ilyen még sosem éreztem; legfeljebb valami, kissé hasonlót akkor, amikor az iskolában március 15-ét vittük színpadra. A rá következő röpke két hét maga volt tündérország. Átéltem a testvériség, önzetlenség, egymásért munkálkodás számtalan élményét. Azóta tudom, hogy mit jelent a szó: felebarát.
Ugyanakkor a mélyben végig ott szekundált a legyőzött félelem is. Már akkori józan eszemmel sem tartottam elképzelhetőnek, hogy a világhatalom eltűr minket tüskének a körme alatt. A Bem téren a fő épület a Pálffy-laktanya; már onnan elég lett volna egy sortűz a tömegbe. Másik oldalt a Külügyminisztérium, és valami állampárthelyiség is rémlik a Rómer Flóris utca beszájadzásánál, az egykori orvosi rendelőnél. A későbbiek bizonyították is, hogy a hatalmat semmi nem tartja vissza a gyilkolástól. Mint ahogy ez a második Kossuth téri hömpölygésünkkor meg is történt. Máig sem világos, hogyan úsztam meg ép bőrrel. Akkor született meg bennem a fogadalom, hogy addig nem teszem a lábamat látogatóként sem az Országházba, amíg itt a szovjet parancsol.
Ha utólag belepillantok akkori állapotomba, a legtalálóbb kifejezés a megváltozott tudatállapot volna. Egyszerre lebegtem egy lelkesült szabadságélményben, csodálkoztam rá a közös emberi erőfeszítés gyönyörűségére, és igyekeztem elnyomni magamban azt a baljósan zengő húrt, amely a józan helyzetértékelésre építve azt zsongta, hogy ezt a harcot nem lehet megnyerni.
Nem lehet, mert az orosz haderő akkor is elsöpörte szabadságharcunkat, amikor 1849-ben kívülről – sőt a Kárpátokon túlról jött –; s hogy lehetne másként most, amikor az ellenség már egy évtizede átitatta az országot, s nekünk sem felkészült vezetőink, sem kommunistamentes területünk, sem szövetségesünk, sem megbízható ismereteink, hírforrásaink nincsenek. Egyetlen hatalmas erőnk az elszántságunk és jóakaratunk meglepetésszerű, elemi erejű kitörése.
S miközben a kommunizmus vírusa szétmarta már országmaradékunkat, most kilencmilliócskánk rálépett a kétszázmilliós népességű dühödt óriás fekélyes lábára. A hó végén volt egy olyan hír is, hogy már itt vannak, leszálltak Ferihegyen az ENSZ-csapatok! Ezt még a diplomáciában járatlan gyermekeszem sem hitte el egy pillanatra sem (legfeljebb szerette volna hinni)!
Csak az érzelemtelített pillanatokra emlékszem; az események észszerű egymásutánisága nem idézhető fel; éppúgy, mint egy érdekfeszítő beszélgetés közben az esetleges háttérzörejek. Egyetlen kérdés foglalkoztatott: amint tudok, részt vegyek-e a küzdelemben, ahová vonzott a megismert bajtársiasság és az idegen elnyomás elviselhetetlensége; de amelytől a kínos halálon kívül nem várhattam semmit.
Ám úgy tűnt, hogy továbblépett az idő. Amikor néhány nap után újra mozgásképes lettem, az volt a hír, hogy mégis. Hogy győztünk! Az oroszok bejelentették, hogy kivonulnak; a fegyvert le lehet tenni, és nekifoghatunk az országépítésnek. Akkor megint csodálatos pillanatok jöttek. A nemzeti bizottmányok, a munkástanácsok, a pártcsírák elkezdték alulról megszervezni az országot. A reánk súlyosbodó hatalom elolvadásával Magyarország polgári lakossága megszervezte a munkahelyeket és a köz ellátását, éppúgy, ahogy a fegyveres harcot tudta összehangolni felső irányítás nélkül. Az ismét nemzetté váló nép önszerveződő építkezése hihetetlen élmény volt!
Addig magyar voltomra hatalmas, szívós múltunk miatt voltam büszke, de az ütemesen tapsoló Rákosi-korszakban ez teljesen elveszettnek látszott. Most viszont megtapasztaltam a közösség erejét, a rettenthetetlen nyílt szembenállást a fenyegető és gyilkos elnyomással, s ezen túl a békés, rendezett élet megteremtésének képességét népünkben. Megtudtam, hogy a rengeteg rombolás és aljasság nem oltotta ki bennünk az emberséget; nem kell szégyenkeznem miattunk. Szerethetem s van miért szeretnem ezt a krisztusi sorsú népet.
Kavarognak bennem a képek. A gyűlölt jelképtől megfosztott lyukas zászló. A levert vörös csillagok. A Széna téri „ostromtorony” és Szabó bácsi. A Nagykörúton kilőtt harckocsik, mellettük üszkös tetemek. A felszedett utcakövek torlaszai. A felszappanozott Ostrom utcán csicsonkázó tankok. A sorban állók közé lövő tankágyú. Az Országház előtti október 25-i mészárlástól sem megrettenő, hanem még nagyobb elszántságra kapcsoló csoportok.
A Mártírok útjának a Horvát utca felé álló utolsó háztömbje tövében álló nagy doboz, rajta a felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”, s benne az őrizetlen nagy halom százforintossal, az akkori legnagyobb címletű papírpénzzel. És ott zúg bennem a minket a lelkünkben lélegző Európához visszakapcsoló Egmont-nyitány sodró érzelme – azoknak a napoknak a mindenen áttörő zenéje.
Mindennek megélése adott erőt az elnyomatás további harminchárom évében.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Mentem. A korábbi Pálffy tér – egyébként kivételesen ezt érthetően nevezték át Bemre, hiszen itt állt a csodás Bem-szobor – tele volt emberrel. A szemekben a hajnal gyönyörű hangulata. Mindenki testvér volt. Ilyen még sosem éreztem; legfeljebb valami, kissé hasonlót akkor, amikor az iskolában március 15-ét vittük színpadra. A rá következő röpke két hét maga volt tündérország. Átéltem a testvériség, önzetlenség, egymásért munkálkodás számtalan élményét. Azóta tudom, hogy mit jelent a szó: felebarát.
Ugyanakkor a mélyben végig ott szekundált a legyőzött félelem is. Már akkori józan eszemmel sem tartottam elképzelhetőnek, hogy a világhatalom eltűr minket tüskének a körme alatt. A Bem téren a fő épület a Pálffy-laktanya; már onnan elég lett volna egy sortűz a tömegbe. Másik oldalt a Külügyminisztérium, és valami állampárthelyiség is rémlik a Rómer Flóris utca beszájadzásánál, az egykori orvosi rendelőnél. A későbbiek bizonyították is, hogy a hatalmat semmi nem tartja vissza a gyilkolástól. Mint ahogy ez a második Kossuth téri hömpölygésünkkor meg is történt. Máig sem világos, hogyan úsztam meg ép bőrrel. Akkor született meg bennem a fogadalom, hogy addig nem teszem a lábamat látogatóként sem az Országházba, amíg itt a szovjet parancsol.
Ha utólag belepillantok akkori állapotomba, a legtalálóbb kifejezés a megváltozott tudatállapot volna. Egyszerre lebegtem egy lelkesült szabadságélményben, csodálkoztam rá a közös emberi erőfeszítés gyönyörűségére, és igyekeztem elnyomni magamban azt a baljósan zengő húrt, amely a józan helyzetértékelésre építve azt zsongta, hogy ezt a harcot nem lehet megnyerni.
Nem lehet, mert az orosz haderő akkor is elsöpörte szabadságharcunkat, amikor 1849-ben kívülről – sőt a Kárpátokon túlról jött –; s hogy lehetne másként most, amikor az ellenség már egy évtizede átitatta az országot, s nekünk sem felkészült vezetőink, sem kommunistamentes területünk, sem szövetségesünk, sem megbízható ismereteink, hírforrásaink nincsenek. Egyetlen hatalmas erőnk az elszántságunk és jóakaratunk meglepetésszerű, elemi erejű kitörése.
S miközben a kommunizmus vírusa szétmarta már országmaradékunkat, most kilencmilliócskánk rálépett a kétszázmilliós népességű dühödt óriás fekélyes lábára. A hó végén volt egy olyan hír is, hogy már itt vannak, leszálltak Ferihegyen az ENSZ-csapatok! Ezt még a diplomáciában járatlan gyermekeszem sem hitte el egy pillanatra sem (legfeljebb szerette volna hinni)!
Csak az érzelemtelített pillanatokra emlékszem; az események észszerű egymásutánisága nem idézhető fel; éppúgy, mint egy érdekfeszítő beszélgetés közben az esetleges háttérzörejek. Egyetlen kérdés foglalkoztatott: amint tudok, részt vegyek-e a küzdelemben, ahová vonzott a megismert bajtársiasság és az idegen elnyomás elviselhetetlensége; de amelytől a kínos halálon kívül nem várhattam semmit.
Ám úgy tűnt, hogy továbblépett az idő. Amikor néhány nap után újra mozgásképes lettem, az volt a hír, hogy mégis. Hogy győztünk! Az oroszok bejelentették, hogy kivonulnak; a fegyvert le lehet tenni, és nekifoghatunk az országépítésnek. Akkor megint csodálatos pillanatok jöttek. A nemzeti bizottmányok, a munkástanácsok, a pártcsírák elkezdték alulról megszervezni az országot. A reánk súlyosbodó hatalom elolvadásával Magyarország polgári lakossága megszervezte a munkahelyeket és a köz ellátását, éppúgy, ahogy a fegyveres harcot tudta összehangolni felső irányítás nélkül. Az ismét nemzetté váló nép önszerveződő építkezése hihetetlen élmény volt!
Addig magyar voltomra hatalmas, szívós múltunk miatt voltam büszke, de az ütemesen tapsoló Rákosi-korszakban ez teljesen elveszettnek látszott. Most viszont megtapasztaltam a közösség erejét, a rettenthetetlen nyílt szembenállást a fenyegető és gyilkos elnyomással, s ezen túl a békés, rendezett élet megteremtésének képességét népünkben. Megtudtam, hogy a rengeteg rombolás és aljasság nem oltotta ki bennünk az emberséget; nem kell szégyenkeznem miattunk. Szerethetem s van miért szeretnem ezt a krisztusi sorsú népet.
Kavarognak bennem a képek. A gyűlölt jelképtől megfosztott lyukas zászló. A levert vörös csillagok. A Széna téri „ostromtorony” és Szabó bácsi. A Nagykörúton kilőtt harckocsik, mellettük üszkös tetemek. A felszedett utcakövek torlaszai. A felszappanozott Ostrom utcán csicsonkázó tankok. A sorban állók közé lövő tankágyú. Az Országház előtti október 25-i mészárlástól sem megrettenő, hanem még nagyobb elszántságra kapcsoló csoportok.
A Mártírok útjának a Horvát utca felé álló utolsó háztömbje tövében álló nagy doboz, rajta a felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”, s benne az őrizetlen nagy halom százforintossal, az akkori legnagyobb címletű papírpénzzel. És ott zúg bennem a minket a lelkünkben lélegző Európához visszakapcsoló Egmont-nyitány sodró érzelme – azoknak a napoknak a mindenen áttörő zenéje.
Mindennek megélése adott erőt az elnyomatás további harminchárom évében.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)