Sokszor halljuk azt, hogy minden eleve el volt rendezve, szinte az eleve elrendelés bölcseleteinek gyenge világi változataként.
Holott nemcsak kicsiben, de nagyban is történnek csodák. Jó példa erre a harminc évvel ezelőtti első szabad választások története. Ellentétben az 1848-ban megalakított felelős magyar kormánnyal, 1990 előtt nem volt felkészülési-begyakorlási időszak – reformkor – a polgári erők s ezeken belül a nemzetiek számára. A végre szabad választáson győztes MDF-ben még nemrég azon folyt a vita, hogy mozgalom maradjon-e, vagy politikai párttá formáljuk. A lelkes tagságban buzgott a tettvágy, de a párt szó maga is megriasztotta. Ebbe érezhetően belejátszott az addig létező „egypárttal” kapcsolatos sok taszító tapasztalat. De az idő kocsija gyorsabban robogott velünk, mint akár csak el tudtuk volna képzelni.
Az alig két évvel előtte, 1988. szeptember 3-án keltezett Alapítólevelünk még nemcsak hogy mozgalomként határozza meg az MDF-et, de még abban is óvatoskodott, hogy ilyen szövegrész került bele: „nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit és választási kényszereit”. Akár mi magunk, a hozzánk csatlakozó tömegek is egyértelműen ellenzékiek voltak, elutasították a pártállamot. Annyira egyetértettünk ebben, hogy az emberek szinte delejezett erővel találtak egymásra a gombaszerűen szaporodó „szabadság kis köreiben”, s a természetes szerveződés folyamatában például nem is láttuk szükségét megyei „csúcsszervet” alakítani: a megyében csupán a tagszervezetek egyeztető tanácsa (valójában baráti társaságként) ült össze, az is csupán tájékozódni és egyeztetni.
Ám ahogy felsejlettek a választások, elkerülhetetlenné vált az összehangolt, irányított munka. Bár nyelvünkre bogot kötöttünk, hogy ki ne mondjuk, azt azért nagyon is éreztük, hogy még a megszakadt szívet is könnyebb újra munkára bírni, mint a többszörösen szétszakított és módszeresen lepusztított országot ismét működtetni. Akkortájt felkeresett egy francia újságíró, és faggatózott a hogyan tovább-ról. Arról, hogyan és kikkel képzeljük el az eladósított ország, a felbomló gazdaság működtetését. Talán sikerült őt meggyőznöm, bár magam is tele voltam kérdésekkel. Persze, mert ez lényegi szempont volt, s jó megválaszolásához az akkor lehetőnél több ismerettel kellett volna rendelkeznünk. Szerencsére az anyagias korszellemnek megfelelően azt nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a lelkekben okozott rombolást hogyan kívánjuk kezelni. Pedig ma már látjuk, ez a fontosabb: egészséges lélekkel minden bajon úrrá lehet lenni. Márpedig az elhallgatások, álértesülések és tilalmak szövevényében felnövekedvén épp közösségünk lelki sértetlenségét nem vehettem adottnak. Sokszorosan szétvert, tengődő magyarságunk elképzelhetetlen kihívás előtt állt: a Schumpeternek tulajdonított szállóige szerint rántottából kellett volna ép tojást létrehoznunk.
A mi helyi, székesfehérvári választási forgatagunkról egy régi harcostárs nemrégiben küldött el egy képet, úgy emlékszem, Gelencsér Feri, a múzeum irántunk érdeklődő fotósa készítette. Esti felvétel, amint munkaidő után hármas csoportokban minden üres függőleges felületet kihasználva ragasztjuk a hirdetéseinket, buzdításainkat, versenyben a többi párttal. (Egyedül nem engedtem embereimet, hiszen tevékenységük vagy éppen plakáttépések, -átragasztások kapcsán akár tettlegességre is sor kerülhetett.)
Beszűkült tudatállapotban folyó „harctéri” cselekvéseinkből még egy elem maradt fenn tartósan: a kampány utolsó napjaiban másodmagammal végigjárom a tömbházakat, és kiragasztjuk a „tavaszi nagytakarítást” felvillantó, mozgósító, nagy plakátot. Megmaradt bennem, mert később sokat szégyenkeztem az elmúlt gyarmati uralom maradványait, szennyét kisöpörni hivatott, beígért nagytakarítás elmaradása miatt. Az emiatt azután kormányzati időnkben folytatott küszködésünk lényegét (s hogy a magát antikommunistának hirdető SZDSZ is akadályt gördített utunkba) volt képviselőtársam és barátom, az azóta elhunyt Kis Gyula fejezte ki szellemesen a történelmi igazságtétel szükségességéről szóló Kónya–Pető-vita kapcsán: „Pető papa Pető fia, / nem lesz népünk Petőfije.”
Pedig legütősebb helyi szórólapunk még így szólt: „KÖRÖZZÜK azokat a személyeket, akik az utóbbi 40 évben tönkretették országunkat. A nyomravezetők jutalma: FÜGGETLEN, SZABAD MAGYARORSZÁG. Magyar Demokrata Fórum”
Volt egy fogadalmam, hogy addig nem lépem át a törvényhozás kapuját, amíg orosz megszállók vannak magyar földön. Ám már ez sem látszott akadálynak, hiszen nem a gyarmatország névleges parlamentjébe választottak be, és soron volt a szovjet elvtársak távozása – vagy ahogy az Orosz István készítette kiváló plakátunk mutatta: a „Tovarisi konyec”.
Azután ott álltunk a József Attila Színház előtt, éppen megválasztott első képviselők. Vártuk a színházi nyitást. A nyelvápoló színész, Bánffy György képviselőtársunk meghívására érkeztünk. A csoportban Schamschula Gyuri állt éppen előttem. Visszafordult, sugárzó arcában tágra nyílt szempárral: – András, te gondoltad volna? Mármint hogy itt állunk, az Országház küldötteiként. Mi, akiket soha számba sem vettek. Sőt, ha útba estünk, rajtunk törölték lábukat az erőben lévők.
Erre az arckifejezésre egyébként később ráismertem. Ez: rácsodálkozás nagy örömre s a benne megjelenő új helyzetre. A csodára.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Az alig két évvel előtte, 1988. szeptember 3-án keltezett Alapítólevelünk még nemcsak hogy mozgalomként határozza meg az MDF-et, de még abban is óvatoskodott, hogy ilyen szövegrész került bele: „nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit és választási kényszereit”. Akár mi magunk, a hozzánk csatlakozó tömegek is egyértelműen ellenzékiek voltak, elutasították a pártállamot. Annyira egyetértettünk ebben, hogy az emberek szinte delejezett erővel találtak egymásra a gombaszerűen szaporodó „szabadság kis köreiben”, s a természetes szerveződés folyamatában például nem is láttuk szükségét megyei „csúcsszervet” alakítani: a megyében csupán a tagszervezetek egyeztető tanácsa (valójában baráti társaságként) ült össze, az is csupán tájékozódni és egyeztetni.
Ám ahogy felsejlettek a választások, elkerülhetetlenné vált az összehangolt, irányított munka. Bár nyelvünkre bogot kötöttünk, hogy ki ne mondjuk, azt azért nagyon is éreztük, hogy még a megszakadt szívet is könnyebb újra munkára bírni, mint a többszörösen szétszakított és módszeresen lepusztított országot ismét működtetni. Akkortájt felkeresett egy francia újságíró, és faggatózott a hogyan tovább-ról. Arról, hogyan és kikkel képzeljük el az eladósított ország, a felbomló gazdaság működtetését. Talán sikerült őt meggyőznöm, bár magam is tele voltam kérdésekkel. Persze, mert ez lényegi szempont volt, s jó megválaszolásához az akkor lehetőnél több ismerettel kellett volna rendelkeznünk. Szerencsére az anyagias korszellemnek megfelelően azt nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a lelkekben okozott rombolást hogyan kívánjuk kezelni. Pedig ma már látjuk, ez a fontosabb: egészséges lélekkel minden bajon úrrá lehet lenni. Márpedig az elhallgatások, álértesülések és tilalmak szövevényében felnövekedvén épp közösségünk lelki sértetlenségét nem vehettem adottnak. Sokszorosan szétvert, tengődő magyarságunk elképzelhetetlen kihívás előtt állt: a Schumpeternek tulajdonított szállóige szerint rántottából kellett volna ép tojást létrehoznunk.
A mi helyi, székesfehérvári választási forgatagunkról egy régi harcostárs nemrégiben küldött el egy képet, úgy emlékszem, Gelencsér Feri, a múzeum irántunk érdeklődő fotósa készítette. Esti felvétel, amint munkaidő után hármas csoportokban minden üres függőleges felületet kihasználva ragasztjuk a hirdetéseinket, buzdításainkat, versenyben a többi párttal. (Egyedül nem engedtem embereimet, hiszen tevékenységük vagy éppen plakáttépések, -átragasztások kapcsán akár tettlegességre is sor kerülhetett.)
Beszűkült tudatállapotban folyó „harctéri” cselekvéseinkből még egy elem maradt fenn tartósan: a kampány utolsó napjaiban másodmagammal végigjárom a tömbházakat, és kiragasztjuk a „tavaszi nagytakarítást” felvillantó, mozgósító, nagy plakátot. Megmaradt bennem, mert később sokat szégyenkeztem az elmúlt gyarmati uralom maradványait, szennyét kisöpörni hivatott, beígért nagytakarítás elmaradása miatt. Az emiatt azután kormányzati időnkben folytatott küszködésünk lényegét (s hogy a magát antikommunistának hirdető SZDSZ is akadályt gördített utunkba) volt képviselőtársam és barátom, az azóta elhunyt Kis Gyula fejezte ki szellemesen a történelmi igazságtétel szükségességéről szóló Kónya–Pető-vita kapcsán: „Pető papa Pető fia, / nem lesz népünk Petőfije.”
Pedig legütősebb helyi szórólapunk még így szólt: „KÖRÖZZÜK azokat a személyeket, akik az utóbbi 40 évben tönkretették országunkat. A nyomravezetők jutalma: FÜGGETLEN, SZABAD MAGYARORSZÁG. Magyar Demokrata Fórum”
Volt egy fogadalmam, hogy addig nem lépem át a törvényhozás kapuját, amíg orosz megszállók vannak magyar földön. Ám már ez sem látszott akadálynak, hiszen nem a gyarmatország névleges parlamentjébe választottak be, és soron volt a szovjet elvtársak távozása – vagy ahogy az Orosz István készítette kiváló plakátunk mutatta: a „Tovarisi konyec”.
Azután ott álltunk a József Attila Színház előtt, éppen megválasztott első képviselők. Vártuk a színházi nyitást. A nyelvápoló színész, Bánffy György képviselőtársunk meghívására érkeztünk. A csoportban Schamschula Gyuri állt éppen előttem. Visszafordult, sugárzó arcában tágra nyílt szempárral: – András, te gondoltad volna? Mármint hogy itt állunk, az Országház küldötteiként. Mi, akiket soha számba sem vettek. Sőt, ha útba estünk, rajtunk törölték lábukat az erőben lévők.
Erre az arckifejezésre egyébként később ráismertem. Ez: rácsodálkozás nagy örömre s a benne megjelenő új helyzetre. A csodára.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap