Manapság magától értetődőnek tűnik, hogy 1989 már a miénk volt, de jusson eszünkbe, hogy április 9-én szovjet fegyveresek még tüntetőket öltek Tbiliszi utcáin, sőt rá egy évre Prágában a forradalmat a rendőri kegyetlenkedés váltotta ki.
Immár egy emberöltő távlatából egyre gyakrabban találkozni a rendszerváltoztató folyamat erejének alábecsülésével. Egyre többször halljuk, hogy az egész le volt zsírozva, hogy Bush és Gorbacsov máltai megegyezése alapján sínen szaladt minden. Viszont akik végigküzdötték a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóját, nem így élték meg.
Nap mint nap kellett erőnket meghaladó kihívásokkal szembesülnünk. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a világméretű kommunista kísérlet világháborúmentes felszámolása nem a nagyhatalmi egyezkedésen múlt, de azt igen, hogy a még hatalomban lévők mindenképpen a lehető legkizárólagosabb mértékben a maguk javára kívánták lefolytatni az árulkodó nevű „rendszerváltást”, minél egyszerűbb gazdacserével.
Manapság magától értetődőnek tűnik, hogy 1989 már a miénk volt, de jusson eszünkbe, hogy április 9-én szovjet fegyveresek még tüntetőket öltek Tbiliszi utcáin, sőt rá egy évre Prágában a forradalmat a rendőri kegyetlenkedés váltotta ki. Tehát joggal mondhatom, hogy 1988-ban itthon is még mindig a fenyegetettség légköre vett körül minket. Grószék félretolták Kádár tehetetlen főelvtársait, de az alattuk fortyogó fazék fedelén ülve is (Csurka István írta le így a helyzetet) hajlamosak voltak a régi, bevált módszer szerint az erőszak alkalmazására. Jöttek a fenyegetések és hírek, hogy a munkásőrök fegyverei eltűntek a raktáraikból. Hogy visszaadjam az akkori hangulatot, kiválasztottam csapatom, a Magyar Demokrata Fórum elsők közt alakult székesfehérvári szervezetének karácsonyi üzenetét „egy fenyegetettség nélküli társadalom megteremtéséről”. Ebből idézek.
„Honfitársaink! 1988 végén bizonyos politikai körök a megindult reformfolyamat lassítására, sőt manipulatív visszafordítására törekszenek. A reformretorika összekapcsolása nyilvánvalóan demokráciaellenes törekvésekkel a politikai intézményrendszer végzetes deformációjához vezet. Növekszik társadalmunkban az évtizedek alatt felhalmozott feszültség. Ebben a helyzetben különösen nyugtalanítónak véljük az MSZMP főtitkárának november 29-i beszédét, amely megítélésünk szerint minden alapot nélkülözve, a címzett koncepciózus elhallgatása mellett fehérterrorra való törekvéssel vádolja meg a demokratikus mozgalmak némelyikét. A békés, demokratikus társadalmi élet elleni fenyegetésként értékeljük a Münnich Ferenc Társaság nyilatkozatát, amely szerint tagjai a szocializmus fegyveres védelmére is készülnek. Hasonló hangulatkeltéssel találkozunk egyéb szélsőséges baloldali csoportosulásokban is. Cinikus hangvételűnek tartjuk a honvédelmi miniszter december 13-i kijelentését, amely a Kossuth rádió reggeli műsorában hangzott el. Kárpáti vezérezredes, aki maga is politikai szervezet tagja, kategorikusan megtiltja a hadseregben alternatív szervezetek működését. Egyúttal fenyegetően deklarálja, hogy a katonaság fel van készülve belbiztonsági feladatok ellátására. Oktalan és nemzetünket sértő erődemonstrációnak érezzük, hogy az országot vezető s az államhatalmat ma is kizárólagosan birtokló MSZMP a rendőrségtől független, felfegyverzett szervezetet tart kezében immár több mint három évtizede. (…) Nyugtalanít bennünket belügyminiszterünk rendíthetetlen nyugalma, amellyel a rendőrség több ízben elkövetett törvénytelenségeit kísérelte meg letagadni, megmagyarázni és védelmébe venni. Érthetetlennek tartjuk, hogy a közfelháborodást keltő elnöki tanácsi rendelet visszavonása ellenére napirenden tartják egyes funkcionáriusok fegyverhez juttatását. 1988 karácsonyán alapító dokumentumaink értelmében üzenettel és felhívással fordulunk minden politikai és egyéb szervezethez, mozgalomhoz, az ország közvéleményéhez, tiltakozunk a határainkon belül megjelenő, robbanást provokáló erők fellépése ellen. Felhívjuk a militarizálódó csoportosulásokat, a válságos helyzetben vizsgálják felül félelemkeltésre alkalmas elhatározásukat. Követeljük, hogy államhatalmi szerveink, országgyűlésünk törvényes úton biztosítsa társadalmunk minden tagja számára a békés, fenyegetettség nélküli életet, alkotómunkát, a demokratikus jogállamhoz méltó biztonságot, a magyarság egyetemes érdekeit szem előtt tartó közéleti szabadságot, a véleménynyilvánítás, a gyülekezés, a sajtó és az egyesülés szabadságát.” Írtuk ezt 1988. december 15-én.
Egy évre rá pedig karácsony napján kilenc kocsirakomány segélyt indítottunk Erdélybe. Fohászkodtunk a romániai diktatúrával szembeni ellenállást hajlíthatatlanul végigvivő Tőkés Lászlóért. Ugyanakkor büszkék voltunk, hogy egy magyar gerincessége roppantotta meg a szomszéd önkényuralmat, és látván a lyuggatott román zászlókat, ’56-ra emlékeztünk. Elvégre onnan vették a példát. Ebből fakadóan élesztőleg fújt rá reményünk szikrájára a temesvári magyar–román közös ellenállás: kezdtünk abban bízni, hogy a két szembeállított nép felismerheti sorsközösségét. A politika tisztulását áhító ilyen naivitásunkat öntötte nyakon az 1990. januári bukaresti bányászjárás és a marosvásárhelyi fekete március.
A kialakult új világban szerzett számos rossz tapasztalatunk ellenére mégis úgy érzem, hogy 1988 és 1989 karácsonyának üzenete megalapozta nemzetpolitikánkat: a népszuverenitásért folytatott küzdelmünket és térségünkben a békés együttműködés kezdeményező szerepének vállalását.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke.
Magyar Hírlap
Nap mint nap kellett erőnket meghaladó kihívásokkal szembesülnünk. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a világméretű kommunista kísérlet világháborúmentes felszámolása nem a nagyhatalmi egyezkedésen múlt, de azt igen, hogy a még hatalomban lévők mindenképpen a lehető legkizárólagosabb mértékben a maguk javára kívánták lefolytatni az árulkodó nevű „rendszerváltást”, minél egyszerűbb gazdacserével.
Manapság magától értetődőnek tűnik, hogy 1989 már a miénk volt, de jusson eszünkbe, hogy április 9-én szovjet fegyveresek még tüntetőket öltek Tbiliszi utcáin, sőt rá egy évre Prágában a forradalmat a rendőri kegyetlenkedés váltotta ki. Tehát joggal mondhatom, hogy 1988-ban itthon is még mindig a fenyegetettség légköre vett körül minket. Grószék félretolták Kádár tehetetlen főelvtársait, de az alattuk fortyogó fazék fedelén ülve is (Csurka István írta le így a helyzetet) hajlamosak voltak a régi, bevált módszer szerint az erőszak alkalmazására. Jöttek a fenyegetések és hírek, hogy a munkásőrök fegyverei eltűntek a raktáraikból. Hogy visszaadjam az akkori hangulatot, kiválasztottam csapatom, a Magyar Demokrata Fórum elsők közt alakult székesfehérvári szervezetének karácsonyi üzenetét „egy fenyegetettség nélküli társadalom megteremtéséről”. Ebből idézek.
„Honfitársaink! 1988 végén bizonyos politikai körök a megindult reformfolyamat lassítására, sőt manipulatív visszafordítására törekszenek. A reformretorika összekapcsolása nyilvánvalóan demokráciaellenes törekvésekkel a politikai intézményrendszer végzetes deformációjához vezet. Növekszik társadalmunkban az évtizedek alatt felhalmozott feszültség. Ebben a helyzetben különösen nyugtalanítónak véljük az MSZMP főtitkárának november 29-i beszédét, amely megítélésünk szerint minden alapot nélkülözve, a címzett koncepciózus elhallgatása mellett fehérterrorra való törekvéssel vádolja meg a demokratikus mozgalmak némelyikét. A békés, demokratikus társadalmi élet elleni fenyegetésként értékeljük a Münnich Ferenc Társaság nyilatkozatát, amely szerint tagjai a szocializmus fegyveres védelmére is készülnek. Hasonló hangulatkeltéssel találkozunk egyéb szélsőséges baloldali csoportosulásokban is. Cinikus hangvételűnek tartjuk a honvédelmi miniszter december 13-i kijelentését, amely a Kossuth rádió reggeli műsorában hangzott el. Kárpáti vezérezredes, aki maga is politikai szervezet tagja, kategorikusan megtiltja a hadseregben alternatív szervezetek működését. Egyúttal fenyegetően deklarálja, hogy a katonaság fel van készülve belbiztonsági feladatok ellátására. Oktalan és nemzetünket sértő erődemonstrációnak érezzük, hogy az országot vezető s az államhatalmat ma is kizárólagosan birtokló MSZMP a rendőrségtől független, felfegyverzett szervezetet tart kezében immár több mint három évtizede. (…) Nyugtalanít bennünket belügyminiszterünk rendíthetetlen nyugalma, amellyel a rendőrség több ízben elkövetett törvénytelenségeit kísérelte meg letagadni, megmagyarázni és védelmébe venni. Érthetetlennek tartjuk, hogy a közfelháborodást keltő elnöki tanácsi rendelet visszavonása ellenére napirenden tartják egyes funkcionáriusok fegyverhez juttatását. 1988 karácsonyán alapító dokumentumaink értelmében üzenettel és felhívással fordulunk minden politikai és egyéb szervezethez, mozgalomhoz, az ország közvéleményéhez, tiltakozunk a határainkon belül megjelenő, robbanást provokáló erők fellépése ellen. Felhívjuk a militarizálódó csoportosulásokat, a válságos helyzetben vizsgálják felül félelemkeltésre alkalmas elhatározásukat. Követeljük, hogy államhatalmi szerveink, országgyűlésünk törvényes úton biztosítsa társadalmunk minden tagja számára a békés, fenyegetettség nélküli életet, alkotómunkát, a demokratikus jogállamhoz méltó biztonságot, a magyarság egyetemes érdekeit szem előtt tartó közéleti szabadságot, a véleménynyilvánítás, a gyülekezés, a sajtó és az egyesülés szabadságát.” Írtuk ezt 1988. december 15-én.
Egy évre rá pedig karácsony napján kilenc kocsirakomány segélyt indítottunk Erdélybe. Fohászkodtunk a romániai diktatúrával szembeni ellenállást hajlíthatatlanul végigvivő Tőkés Lászlóért. Ugyanakkor büszkék voltunk, hogy egy magyar gerincessége roppantotta meg a szomszéd önkényuralmat, és látván a lyuggatott román zászlókat, ’56-ra emlékeztünk. Elvégre onnan vették a példát. Ebből fakadóan élesztőleg fújt rá reményünk szikrájára a temesvári magyar–román közös ellenállás: kezdtünk abban bízni, hogy a két szembeállított nép felismerheti sorsközösségét. A politika tisztulását áhító ilyen naivitásunkat öntötte nyakon az 1990. januári bukaresti bányászjárás és a marosvásárhelyi fekete március.
A kialakult új világban szerzett számos rossz tapasztalatunk ellenére mégis úgy érzem, hogy 1988 és 1989 karácsonyának üzenete megalapozta nemzetpolitikánkat: a népszuverenitásért folytatott küzdelmünket és térségünkben a békés együttműködés kezdeményező szerepének vállalását.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke.
Magyar Hírlap