 | Határainkon kívül élő szorongatott közösségeinkre is gondolva, ha megtanuljuk önmagunkat szeretni, akkor meglátjuk a másik embert. S ha a másikban felismerjük önmagunkat, akkor eredményes lesz térségi építkezésünk. |
A német geopolitikai iskola térségünkre hagyományosan két fogalmat is használ, de ezek nem egybevágóak. Az egyik a Közép-Európa (Mitteleuropa), amelybe beleértik Németországot is, a másik a Köztes-Európa (Zwischeneuropa), amely eredetileg a német és az orosz birodalom közötti területet foglalta magába. A szovjet szemlélet inkább Kelet-Európának közép felé eső részéről (Közép-Kelet-Európa) beszélt ott, ahol gyarmati rendszerét maga alakította ki; viszont ezzel szemben ellenállást fejezett ki az érintettek nyelvhasználata: a Kelet-Közép-Európa, mely szemléletileg a középnek keletre szakított felét jelölte. A rendszerváltozás környékén feléledt előbb a közép-európaiság igénye (az Európa két fele közötti középnek az egybetartozását hangsúlyozván), majd a nyugatra tartó, de szuverenitást megőrizni kívánó gondolkodás elkezdte ismét használni a Köztes-Európa kifejezést is. Ez utóbbi kifejezésben a kétirányú kitettség felismerése jelenik meg; két nagyhatalmi erőközpont, a Nyugat és a keleti szláv birodalom közé szorult területekre használják.
A Baltikumtól a Balkánig húzódó területsávnak országai elvileg már eljutottak oda, hogy felismerték: ki kellene alakítani hatékony együttműködésüket. Erre misem utal jobban, mint az összefogás meg-megújuló változatai. Hogy tárgyam szempontjából a legfontosabbakat említsem, ilyen az 1993-ban induló Kárpátok Eurorégió (Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna, Magyarország, majd Románia határos területein), a Visegrádi Hármak (majd Négyek), a Bukaresti Kilencek (a Baltikumtól Bulgáriáig terjedő biztonságpolitikai együttműködés 2015-től), s a 12 országot átfogó Három Tenger Kezdeményezés 2016-tól. A közös bennük, hogy összehangolódni akarnak, és a térségre ható nagy erők hatását kívánják együttes erővel kezelni, hiszen Köztes-Európa országainak többsége relatíve kis vagy közepes államoknak tekinthetők, s főleg egymás területén van némi befolyásoló erejük. A magyaroknak és lengyeleknek, románoknak a többi országban való jelenlétük miatt, de például Szerbiának is a korábbi jugoszláv területeken. Amíg ennek a hosszan elnyúló területsávnak a politikai irányítói nem tudnak kialakítani valamelyes működő közösségtudatot, addig sorsa a bábuk szerepe a nagyobb hatalmak sakkjátszmájában.
Ám fel van adva a kérdés: hogyan? A föld- és néprajzi adottságok nem segítenek ebben: kelet-nyugati irányban nyitott, nadrágszíjparcella-terület ez, északról-délre keresztben álló terepakadályokkal, mint a Kárpátok és a Balkán-félsziget hegyvidékei – mindehhez járul számos, kisebb-nagyobb emberi közösség sokszor folyamatosan békétlen viszonya. Ezért alakult történelme is a külső hatások sajtoló ereje alatt. Ha pedig ez gondot jelentett a monarchiák korában, az újkortól még komolyabb akadályt állít az egymás ellen fordítható kisebb-nagyobb népek, népcsoportok nemzeti önérvényesítésének igénye. Mégis, ha kellő beleérzéssel nézzük a fuldoklók csapkodását, akkor felfedezhetjük a törvényszerűséget abban, amit gyakran a történelemkönyvek is csupán moralizálva közelítenek meg. Így például történelmünk lejegyzői – érthetően – elítélőleg szólnak Moldva, Havaselve és Szerbia köpönyegforgatásáról az előretörő oszmán hatalom idején. Szempontváltással viszont belátható, hogy kisebb szomszédaink általában akkor fordultak ellenünk, amikor nyilvánvalóvá vált a mohamedán hódítás fölénye. Kis ország nem tehet mást: meghódol a túlerő előtt. Saját későbbi múltunkból tudjuk, hogy ez bekövetkezett a magyar királlyá (másodmagával) választott János Zsigmond esetében is. Attól fogva pedig kétoldali nagyhatalmi szorításban hiába keresett nemzetünk kiutat a „német maszlag és a török áfium” között, megoszlottak a magyarok egymással szemben álló kurucra és labancra. Azt is tudhatjuk – legalábbis utólag –, hogy jó válasz nem volt a kérdésre, mert a számunkra járható harmadik útra, az önállóság hegyi ösvényére már Mátyás királynak, majd Rákóczinak és Kossuthnak is csak ideiglenesen sikerült felkapaszkodnia. Ha pedig a külső erők csataterévé vált országban taktikailag szembekerültek egymással azok a magyarok is, akiknek a lelkében ott élt az előző évszázadok erős és egységes Magyarországának képe, akkor érthető, hogy az ilyen alappal kevésbé rendelkező déli szomszédaink hogyan sodródtak a világerők örvényében.
Amikor azután több nemzedéknyi szenvedés után a Nyugat javára eldőlt e küzdelem, akkor a Kárpát-medencét kívülről irányító hatalom minden eszközzel akadályozta a magyar felemelkedést. A háborúk sújtotta területek betelepítése így vezetett egy tervezetten soknemzetiségű országhoz, melyben a bécsi udvar következetesen felerősítette a nem-magyar közösségek ellenünk irányuló tudatosulását (például a magyarok korábbi lakhelyeikre való visszatelepülésének akadályozása, Erdély és a határvidékek közigazgatási leválasztása országunkról, a kivételezettség az ortodox ipeki szerb pátriárka hozzánk menekülő népének, vagy a görögkatolikus dákorománok támogatása). Így azután a formálódó nemzetiségeket eleinte kisebb, majd egyre nagyobb eredményességgel lehetett a magyar szabadságtörekvések ellen fordítani.
S ami országunkban zajlott, nagyobb léptékben az történt a német és orosz birodalmi terjeszkedés közé szorult egész térségünkben is. Lengyelországot szétszabdalták; a Balkán pedig az oszmán birodalom apályakor ismét két malomkő közé szorult: a hajózható tengerig eljutni kívánó oroszok és a német keleti terjeszkedés, a Drang nach Osten között vergődött, miközben lakói igyekeztek akár egymás kárára is biztosítani, majd növelni a helyüket a nap alatt. A Balkán-háborúk szikrái végül fellobbantották az első világégés tüzét.
A Párizs környéki békék látszólag kedvezőbb helyzetbe hoztak kisebb népeket, valójában azonban a nagyhatalmak ismét ugyanazt a sorsot juttatták a térségünknek, amit mindig: olyan békét barkácsoltak össze, amely messzire hintette a viszály magvait minden új országhatár mentén. S a kis népek addig kardoskodtak egymás ellen, amíg jött ismét a birodalmi megoldás: a német alávetettség, majd a második világháború végén az egész térség lefedése egy rohadt nagy vörös terítővel. S tulajdonképpen a Balkán is megkapta a maga vérrel áztatott vörös paplanát. A népi önállóság kérdése lekerült a napirendről, a történelmi összetartozás tudatát hordozó osztályokat és embercsoportokat, s különösen azok vezetésre alkalmas egyedeit létükben is megsemmisítették. Olyan alapos gyomlálással, hogy amikor Für Lajos 1970 táján magyar egyetemistáknak feltette a kérdést: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? – a legtöbben már erre sem tudták a választ.
Magyarországon ötvenhat tanulságaként a tömeges megtorlás után a hatalom kíméletlen erőszaka mint fenyegetés volt jelen, ám számolva azzal, hogy a kegyetlenkedések ismét csak ellenállást szülnek, főként szellemileg verte szét közösségeinket. A szovjet ketrecből végre kiszabadulván csak lassan nőttünk fel a feladathoz, mivel azzal a hátránnyal indultunk, hogy nekünk kommunistából is a leghazátlanabb fajta jutott. Sok buktató után mégiscsak épülőben lenni látszik önazonosságunk tudata. Bár még társadalmunk korántsem heverte ki a korábbi csapásokat, de már kezdjük éltetni hagyományainkat, s hosszú eszmélő-önnevelő folyamat eredményeként már összekapcsolódóban van a világ magyarsága. Persze, tudom, mindenki tapasztalta már, hogy közösségeinket szeretni, hagyományainkat élvezni, közös sikereinknek örülni: ez egyesek számára még mindig „magyarkodás”. Hogy a közéletben durva a hang (s különösen a kötetlen médiában!), hogy uralkodik a megörökölt irigység s a másik embernek akár értelmetlen, csupán kárt okozó akadályozása, magyar voltunk becsmérlése; s a hivatal sokszor úgy viselkedik, mintha nem értünk, hanem ellenünk hozták volna létre. Ugyanakkor egyre inkább tapasztaljuk, hogy a közérdekű adakozásoknak reneszánsza van, az emberek szívesen fognak össze közös ügyekben, s megjelent a közügyekről való felelős gondolkodás is. Ha végre meg tudunk békélni önmagunkkal, akkor felemelhetjük a fejünket, és széttekinthetünk a tájon. Emlékszem például hogy 1994-ben még köreinkben is azzal fitymálták a kampányidőben is folytatott határon túli tevékenységemet, hogy az nem hoz szavazatot. S valahogyan ennek a logikának felelt meg a 2004-évi kudarcos népszavazás a határon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Végül azonban mégis meghaladtuk ezt a földön csúszó megközelítést.
Határainkon kívül élő szorongatott közösségeinkre is gondolva, ha megtanuljuk önmagunkat szeretni, akkor meglátjuk a másik embert. S ha a másikban felismerjük önmagunkat, akkor eredményes lesz térségi építkezésünk. Felülről már többször próbálkoztak a térség egybefogásával, a legtartósabbnak a Habsburg Monarchia bizonyult. Ám ez sem tudta megnyerni a benne foglalt népi közösségek támogatását, sőt ezek örömmel vették, mikor a Nagy Háború szét is szaggatta.
Az itt élők részvétele nélkül sikertelenségre ítélt minden összefogó törekvés. Ez a legnagyobb kihívás: felismerni a másik érdekeit, de nem kiszolgálni, hanem egyezkedni elfogadható közös megoldások érdekében. Ezért látszott kiszabadulásnak nemzetünk széttagoltságából az Európai Unió. Azt remélhettük, hogy megosztott szuverenitással, de mégis megőrizve lényegi függetlenségünket részt tudunk venni egy nagy lélegzetű békés építkezésben, s elérhetjük idővel a magyar nemzetrészek közötti fájó szakadás áthidalását. Az unió addigi alakulása elképzelhetővé tette azt, hogy két igen fontos szempontból is kedvező hatású lehet számunkra.
Az egyik: hogy egy külső, romboló hatásoktól védett, fejlett belső piacon tisztességes versenybe kapcsolódunk bele. (Még így is nagy a kihívás tekintve kifosztott kezdőállapotunkat.) Papírforma szerint viszont az elképzelhetetlennek tűnt, hogy az európai – és köztük a magyar – gazdák számára hátrányos intézkedéseket hozzanak, pedig szinte alaphelyzetté vált, hogy az unión belül szigorúan szabályozott termeléssel szemben a kívülről érkező olcsó termékeket szabadítják rá a piacra (méz, tojás, gabona stb). Az meg végképp, hogy önsorsrontó módon alakítsuk közös energiapolitikánkat.
Másik fő szempont a nemzet békés újraegyesítése. Az unió azzal a reménnyel volt viselős, hogy térségi politikája révén meghaladhatók a húsunkba vágó határok. Immár két polgári kezdeményezés elutasítása bizonyítja, hogy a kialakult vezetési válságban ez is hiú remény volt. Azt azonban nem láthattuk előre, hogy elrákosodik az EU szervezete. Márpedig a megállapodott szabályok egyre rendszeresebb félrelökése (például az egyhangú döntés „kicselezése”, a szavazás átértékelése, lásd Sargentini-ügy, a bírói ítéletek féloldalassága stb.) a szabálytalanságok rosszindulatú burjánzását jelenti, amely az egészséges működésnek véget vet. (Ennek jelképi erejű jelzése volt, amikor még Juncker elnök kijelentette, hogy Franciaország azért szeghet szabályt, mert az Franciaország! „Because it is France.”) Ezzel az elvtelenséggel párhuzamos a politikusok megvesztegethetőségének rendszerré válása. Ezek a jelenségek emlékeztetnek engem egy élő szervezet elrákosodására…
Az uniós belépés persze nem változtat földrajzi helyzetünkön. Ennek az alapigazságnak a felismerésével magyarázható, hogy Antall József kezdeményezte épp a történelmet legjobban megszenvedő nép, a magyar oldaláról a Visegrádi Együttműködést, melynek azonban hullámhegyei és hullámvölgyei, úgy látszik, kikerülhetetlenek. Hiszen váratlan kihívások kapcsán még négy igencsak egymásra utalt ország esetében is tapasztalható, hogy igen könnyű külső csábítással és nyomással az összhangot megzavarni. (Legutóbb az Ukrajnában folyó harci cselekményekhez való hozzáállás kapcsán.) Pedig – főleg az Európai Unióban – tapasztalhattuk már, hogy együttes fellépéssel hatékonyabbak vagyunk. Nemrég (április 18-án) Kiss Gy. Csaba egy interjúban próbált meg e téren rendet rakni a fejekben: azért, mert a világpolitika megtaposta a V4-közösséget, nem szabad feladni, hanem épp ellenkezőleg a civil világban is erősítenünk kell kapcsolatainkat. Visszaidézte, hogy a lengyel külügyminiszter a fennálló véleménykülönbség ellenére is hangsúlyozta a V4-es együttműködés fontosságát.
Kevésszer gondolunk rá, de az unió maga is szervez nagytérségi együttműködéseket; legalább ezt használjuk ki. Gordos Árpád arra hívja fel a figyelmet, hogy nem hagyhatjuk veszni az Európai Unió keretében kialakított Duna-medencei makrorégiós együttműködést; sőt épp itt lesz az ideje a közös fejlesztési politikáit beemelni a közelgő magyar elnökség céljai közé.
A politikában végképp igaz az a szomorú felismerés, hogy külső erő a gyengét nem szokta segíteni, csak letaposni. Hiábavaló tehát adományváró kezünket feléje kinyújtani, s hiába minden panaszkodás. Sérelmünk, igazságunk kit sem érdekel! A tárgyalóasztalnál úgy kell megértenünk másokat, hogy magunkat fel nem adjuk; megértőek vagyunk, de gerincesek. S ha engednünk kell, csak a szükséges mértékig. Nehéz, de csak így lehetünk eredményesek. Nyomásra vagy hamis kecsegtetéssel korábban sokszor választották akkori vezetőink a kényelmesebb engedékenységet.
Mi azonban kövessük Máté evangélistát (Máté 7:13-14): „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.”
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
A Baltikumtól a Balkánig húzódó területsávnak országai elvileg már eljutottak oda, hogy felismerték: ki kellene alakítani hatékony együttműködésüket. Erre misem utal jobban, mint az összefogás meg-megújuló változatai. Hogy tárgyam szempontjából a legfontosabbakat említsem, ilyen az 1993-ban induló Kárpátok Eurorégió (Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna, Magyarország, majd Románia határos területein), a Visegrádi Hármak (majd Négyek), a Bukaresti Kilencek (a Baltikumtól Bulgáriáig terjedő biztonságpolitikai együttműködés 2015-től), s a 12 országot átfogó Három Tenger Kezdeményezés 2016-tól. A közös bennük, hogy összehangolódni akarnak, és a térségre ható nagy erők hatását kívánják együttes erővel kezelni, hiszen Köztes-Európa országainak többsége relatíve kis vagy közepes államoknak tekinthetők, s főleg egymás területén van némi befolyásoló erejük. A magyaroknak és lengyeleknek, románoknak a többi országban való jelenlétük miatt, de például Szerbiának is a korábbi jugoszláv területeken. Amíg ennek a hosszan elnyúló területsávnak a politikai irányítói nem tudnak kialakítani valamelyes működő közösségtudatot, addig sorsa a bábuk szerepe a nagyobb hatalmak sakkjátszmájában.
Ám fel van adva a kérdés: hogyan? A föld- és néprajzi adottságok nem segítenek ebben: kelet-nyugati irányban nyitott, nadrágszíjparcella-terület ez, északról-délre keresztben álló terepakadályokkal, mint a Kárpátok és a Balkán-félsziget hegyvidékei – mindehhez járul számos, kisebb-nagyobb emberi közösség sokszor folyamatosan békétlen viszonya. Ezért alakult történelme is a külső hatások sajtoló ereje alatt. Ha pedig ez gondot jelentett a monarchiák korában, az újkortól még komolyabb akadályt állít az egymás ellen fordítható kisebb-nagyobb népek, népcsoportok nemzeti önérvényesítésének igénye. Mégis, ha kellő beleérzéssel nézzük a fuldoklók csapkodását, akkor felfedezhetjük a törvényszerűséget abban, amit gyakran a történelemkönyvek is csupán moralizálva közelítenek meg. Így például történelmünk lejegyzői – érthetően – elítélőleg szólnak Moldva, Havaselve és Szerbia köpönyegforgatásáról az előretörő oszmán hatalom idején. Szempontváltással viszont belátható, hogy kisebb szomszédaink általában akkor fordultak ellenünk, amikor nyilvánvalóvá vált a mohamedán hódítás fölénye. Kis ország nem tehet mást: meghódol a túlerő előtt. Saját későbbi múltunkból tudjuk, hogy ez bekövetkezett a magyar királlyá (másodmagával) választott János Zsigmond esetében is. Attól fogva pedig kétoldali nagyhatalmi szorításban hiába keresett nemzetünk kiutat a „német maszlag és a török áfium” között, megoszlottak a magyarok egymással szemben álló kurucra és labancra. Azt is tudhatjuk – legalábbis utólag –, hogy jó válasz nem volt a kérdésre, mert a számunkra járható harmadik útra, az önállóság hegyi ösvényére már Mátyás királynak, majd Rákóczinak és Kossuthnak is csak ideiglenesen sikerült felkapaszkodnia. Ha pedig a külső erők csataterévé vált országban taktikailag szembekerültek egymással azok a magyarok is, akiknek a lelkében ott élt az előző évszázadok erős és egységes Magyarországának képe, akkor érthető, hogy az ilyen alappal kevésbé rendelkező déli szomszédaink hogyan sodródtak a világerők örvényében.
Amikor azután több nemzedéknyi szenvedés után a Nyugat javára eldőlt e küzdelem, akkor a Kárpát-medencét kívülről irányító hatalom minden eszközzel akadályozta a magyar felemelkedést. A háborúk sújtotta területek betelepítése így vezetett egy tervezetten soknemzetiségű országhoz, melyben a bécsi udvar következetesen felerősítette a nem-magyar közösségek ellenünk irányuló tudatosulását (például a magyarok korábbi lakhelyeikre való visszatelepülésének akadályozása, Erdély és a határvidékek közigazgatási leválasztása országunkról, a kivételezettség az ortodox ipeki szerb pátriárka hozzánk menekülő népének, vagy a görögkatolikus dákorománok támogatása). Így azután a formálódó nemzetiségeket eleinte kisebb, majd egyre nagyobb eredményességgel lehetett a magyar szabadságtörekvések ellen fordítani.
S ami országunkban zajlott, nagyobb léptékben az történt a német és orosz birodalmi terjeszkedés közé szorult egész térségünkben is. Lengyelországot szétszabdalták; a Balkán pedig az oszmán birodalom apályakor ismét két malomkő közé szorult: a hajózható tengerig eljutni kívánó oroszok és a német keleti terjeszkedés, a Drang nach Osten között vergődött, miközben lakói igyekeztek akár egymás kárára is biztosítani, majd növelni a helyüket a nap alatt. A Balkán-háborúk szikrái végül fellobbantották az első világégés tüzét.
A Párizs környéki békék látszólag kedvezőbb helyzetbe hoztak kisebb népeket, valójában azonban a nagyhatalmak ismét ugyanazt a sorsot juttatták a térségünknek, amit mindig: olyan békét barkácsoltak össze, amely messzire hintette a viszály magvait minden új országhatár mentén. S a kis népek addig kardoskodtak egymás ellen, amíg jött ismét a birodalmi megoldás: a német alávetettség, majd a második világháború végén az egész térség lefedése egy rohadt nagy vörös terítővel. S tulajdonképpen a Balkán is megkapta a maga vérrel áztatott vörös paplanát. A népi önállóság kérdése lekerült a napirendről, a történelmi összetartozás tudatát hordozó osztályokat és embercsoportokat, s különösen azok vezetésre alkalmas egyedeit létükben is megsemmisítették. Olyan alapos gyomlálással, hogy amikor Für Lajos 1970 táján magyar egyetemistáknak feltette a kérdést: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? – a legtöbben már erre sem tudták a választ.
Magyarországon ötvenhat tanulságaként a tömeges megtorlás után a hatalom kíméletlen erőszaka mint fenyegetés volt jelen, ám számolva azzal, hogy a kegyetlenkedések ismét csak ellenállást szülnek, főként szellemileg verte szét közösségeinket. A szovjet ketrecből végre kiszabadulván csak lassan nőttünk fel a feladathoz, mivel azzal a hátránnyal indultunk, hogy nekünk kommunistából is a leghazátlanabb fajta jutott. Sok buktató után mégiscsak épülőben lenni látszik önazonosságunk tudata. Bár még társadalmunk korántsem heverte ki a korábbi csapásokat, de már kezdjük éltetni hagyományainkat, s hosszú eszmélő-önnevelő folyamat eredményeként már összekapcsolódóban van a világ magyarsága. Persze, tudom, mindenki tapasztalta már, hogy közösségeinket szeretni, hagyományainkat élvezni, közös sikereinknek örülni: ez egyesek számára még mindig „magyarkodás”. Hogy a közéletben durva a hang (s különösen a kötetlen médiában!), hogy uralkodik a megörökölt irigység s a másik embernek akár értelmetlen, csupán kárt okozó akadályozása, magyar voltunk becsmérlése; s a hivatal sokszor úgy viselkedik, mintha nem értünk, hanem ellenünk hozták volna létre. Ugyanakkor egyre inkább tapasztaljuk, hogy a közérdekű adakozásoknak reneszánsza van, az emberek szívesen fognak össze közös ügyekben, s megjelent a közügyekről való felelős gondolkodás is. Ha végre meg tudunk békélni önmagunkkal, akkor felemelhetjük a fejünket, és széttekinthetünk a tájon. Emlékszem például hogy 1994-ben még köreinkben is azzal fitymálták a kampányidőben is folytatott határon túli tevékenységemet, hogy az nem hoz szavazatot. S valahogyan ennek a logikának felelt meg a 2004-évi kudarcos népszavazás a határon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Végül azonban mégis meghaladtuk ezt a földön csúszó megközelítést.
Határainkon kívül élő szorongatott közösségeinkre is gondolva, ha megtanuljuk önmagunkat szeretni, akkor meglátjuk a másik embert. S ha a másikban felismerjük önmagunkat, akkor eredményes lesz térségi építkezésünk. Felülről már többször próbálkoztak a térség egybefogásával, a legtartósabbnak a Habsburg Monarchia bizonyult. Ám ez sem tudta megnyerni a benne foglalt népi közösségek támogatását, sőt ezek örömmel vették, mikor a Nagy Háború szét is szaggatta.
Az itt élők részvétele nélkül sikertelenségre ítélt minden összefogó törekvés. Ez a legnagyobb kihívás: felismerni a másik érdekeit, de nem kiszolgálni, hanem egyezkedni elfogadható közös megoldások érdekében. Ezért látszott kiszabadulásnak nemzetünk széttagoltságából az Európai Unió. Azt remélhettük, hogy megosztott szuverenitással, de mégis megőrizve lényegi függetlenségünket részt tudunk venni egy nagy lélegzetű békés építkezésben, s elérhetjük idővel a magyar nemzetrészek közötti fájó szakadás áthidalását. Az unió addigi alakulása elképzelhetővé tette azt, hogy két igen fontos szempontból is kedvező hatású lehet számunkra.
Az egyik: hogy egy külső, romboló hatásoktól védett, fejlett belső piacon tisztességes versenybe kapcsolódunk bele. (Még így is nagy a kihívás tekintve kifosztott kezdőállapotunkat.) Papírforma szerint viszont az elképzelhetetlennek tűnt, hogy az európai – és köztük a magyar – gazdák számára hátrányos intézkedéseket hozzanak, pedig szinte alaphelyzetté vált, hogy az unión belül szigorúan szabályozott termeléssel szemben a kívülről érkező olcsó termékeket szabadítják rá a piacra (méz, tojás, gabona stb). Az meg végképp, hogy önsorsrontó módon alakítsuk közös energiapolitikánkat.
Másik fő szempont a nemzet békés újraegyesítése. Az unió azzal a reménnyel volt viselős, hogy térségi politikája révén meghaladhatók a húsunkba vágó határok. Immár két polgári kezdeményezés elutasítása bizonyítja, hogy a kialakult vezetési válságban ez is hiú remény volt. Azt azonban nem láthattuk előre, hogy elrákosodik az EU szervezete. Márpedig a megállapodott szabályok egyre rendszeresebb félrelökése (például az egyhangú döntés „kicselezése”, a szavazás átértékelése, lásd Sargentini-ügy, a bírói ítéletek féloldalassága stb.) a szabálytalanságok rosszindulatú burjánzását jelenti, amely az egészséges működésnek véget vet. (Ennek jelképi erejű jelzése volt, amikor még Juncker elnök kijelentette, hogy Franciaország azért szeghet szabályt, mert az Franciaország! „Because it is France.”) Ezzel az elvtelenséggel párhuzamos a politikusok megvesztegethetőségének rendszerré válása. Ezek a jelenségek emlékeztetnek engem egy élő szervezet elrákosodására…
Az uniós belépés persze nem változtat földrajzi helyzetünkön. Ennek az alapigazságnak a felismerésével magyarázható, hogy Antall József kezdeményezte épp a történelmet legjobban megszenvedő nép, a magyar oldaláról a Visegrádi Együttműködést, melynek azonban hullámhegyei és hullámvölgyei, úgy látszik, kikerülhetetlenek. Hiszen váratlan kihívások kapcsán még négy igencsak egymásra utalt ország esetében is tapasztalható, hogy igen könnyű külső csábítással és nyomással az összhangot megzavarni. (Legutóbb az Ukrajnában folyó harci cselekményekhez való hozzáállás kapcsán.) Pedig – főleg az Európai Unióban – tapasztalhattuk már, hogy együttes fellépéssel hatékonyabbak vagyunk. Nemrég (április 18-án) Kiss Gy. Csaba egy interjúban próbált meg e téren rendet rakni a fejekben: azért, mert a világpolitika megtaposta a V4-közösséget, nem szabad feladni, hanem épp ellenkezőleg a civil világban is erősítenünk kell kapcsolatainkat. Visszaidézte, hogy a lengyel külügyminiszter a fennálló véleménykülönbség ellenére is hangsúlyozta a V4-es együttműködés fontosságát.
Kevésszer gondolunk rá, de az unió maga is szervez nagytérségi együttműködéseket; legalább ezt használjuk ki. Gordos Árpád arra hívja fel a figyelmet, hogy nem hagyhatjuk veszni az Európai Unió keretében kialakított Duna-medencei makrorégiós együttműködést; sőt épp itt lesz az ideje a közös fejlesztési politikáit beemelni a közelgő magyar elnökség céljai közé.
A politikában végképp igaz az a szomorú felismerés, hogy külső erő a gyengét nem szokta segíteni, csak letaposni. Hiábavaló tehát adományváró kezünket feléje kinyújtani, s hiába minden panaszkodás. Sérelmünk, igazságunk kit sem érdekel! A tárgyalóasztalnál úgy kell megértenünk másokat, hogy magunkat fel nem adjuk; megértőek vagyunk, de gerincesek. S ha engednünk kell, csak a szükséges mértékig. Nehéz, de csak így lehetünk eredményesek. Nyomásra vagy hamis kecsegtetéssel korábban sokszor választották akkori vezetőink a kényelmesebb engedékenységet.
Mi azonban kövessük Máté evangélistát (Máté 7:13-14): „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.”
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap