 | Gyurcsányt nem perelték ki a más családtól elvett villa megszerzéséért. Nem vonták felelősségre a vagyonszerzés ismételten ocsmány módjai miatt. |
Feltehetően még azok is sokan hallottak Fricz Tamás legendás szállóigéjéről, mely szerint a miénk egy következmények nélküli ország, akik nem tájékozottak a politikai szociológiában. A rendszerváltozást a hatalom átmentésévé torzítani igyekvők révén Magyarország tényleg olyan helynek tűnt sokáig – sok szempontból máig is – ahol igazságot csak az Úristen tud szolgáltatni.
Persze, ez sokszor tökéletesebb, mint az emberi; utalok ezzel Kádár János megzavarodására, majd halálára, amelynek időzítése pontos volt: Nagy Imre emlékének helyretételekor következett be. Ezzel szemben az emberi igazságtevő törekvések, mint a sortűzperek, avagy a Biszku-per Katona József Bánk Bánjából Tiborc panaszát juttatja eszünkbe: a fent levőknek mindent szabad, amiért büntetik az alávetetteket. Az már a Habsburgok többszáz évére igaz „tanult tehetetlenségünk” gyümölcse, hogy a hazát elárulni rendszerint jó üzlet, a nemzet mellett kitartani pedig szenvedéssel jár.
A szovjet gyarmatosítás négy évtizede csak ráerősített erre a történelmi tapasztalatra. Ezért a nemzeti oldal beszorított helyzetében kénytelen volt feladni az elemi igazságtétel igényét; ennek legkifejezettebb példája, hogy az erről szóló Zétényi-Takács törvényjavaslatot elutasító Alkotmánybíróság feje, később még a jobboldal által támogatott köztársasági elnökké is válhatott.
És ugye, miniszterelnökké válhatott egy volt 56-os pufajkás, valamint a D-209-es számmal ellátott titkosszolga. Így azután nem csodálkozhatunk: hogy Horn Gyula miniszterelnökként 1995-ben, épp március 19-én és épp Párizsban írta alá a szlovák-magyar alapszerződést.
Aláírta e körülményekre is érzéketlenül, pedig tudta – mert az Országgyűlés alaposan megvitatta – hogy nincs a szomszéd állam politikájával közös álláspont sem a magyar kisebbség, sem a Duna elterelése kérdésében. A szerződés annyira nem védte a magyar kisebbséget, hogy a következő évben Meciar úgy tudta átalakítani Szlovákia belső közigazgatási határait, hogy a magyarok mindenütt számszerű kisebbségbe kerültek.
Másik megörökölt nagyságunk, Medgyessy Péter úgy volt Magyarország miniszterelnöke, hogy botrányossá vált koccintása Nagy-Románia születésnapján (vagyis Kelet-Magyarországgal való kibővülésén) Nastase román kollégájával. Máskülönben is feltehető, hogy idegen hatalmaknak lobbizott folyamatosan.
A megkapott francia becsületrend kapcsán nehéz kiűzni a fejünkből a nálunk a négyes metróról elhíresült francia Alstom cég korrupciós botrányát, amelyben a volt miniszterelnökünk lobbitevékenységéért 63 évnyi magyar átlagkeresetet vett fel, s felesége magánszámlájára is többször jutott nyolc számjegyű összeg (ezek között pedig 60 millió forint „születésnapi ajándékként” nevesítve). A köznyelvben „Péter-kém”-nek emlegetett férfiú bizonyára hasznos tevékenységet folytatott – valakik számára. El is ismerték ezt a franciák a kitüntetéssel.
Vagy ott volt nem is olyan régen Simon Gábor esete. Vezető MSZP-s politikus, volt államtitkár és botránysorozata kirobbanásakor a vezető párt elnökhelyettese. Róla egy nemzetközi vizsgálat derítette ki 2013-ban, hogy közel 240 millió forint értékű valutát tart egy osztrák bankszámlán, s ez nem szerepel a vagyonbevallásában. A botrány kirobbanása után megbízottja nyitott bankszámlát Simon adataival, 77 millió forintnyi eurót elhelyezve rajta.
2014-ben a Központi Nyomozó Főügyészség különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás és pénzmosás bűntettének gyanújával, s ez ügyben további nyomozást rendelt el. Az utca embere ezután még találkozhatott azzal a hírrel, hogy Simon Gábor 2014 novemberében a külföldi bankszámlákon tartott összegek után százmillió forintot meghaladó adóhátralékot fizetett be az államnak (!) Azóta a nagyközönség nem hallotta a nevét sem említeni.
Pedig mindenkit érdekelne, hogyan lehet szorgos munkával ennyi pénzt szerezni… Feltételezem, hogy folyik az ügy, de mivel semmiféle híranyagban nem jelenik meg, lehetővé válik, hogy ezt ne vegye tekintetbe a választópolgár az urnánál.
Ennyi példa tán elég egyelőre. Azaz hogy van egy minden eddiginél égetőbb: Gyurcsány. Nem számított, hogy megbukott, mint az ország tönkretevője. Semmilyen hátránya nem lett belőle. Még csak el sem tűnt a félhomályban. Jogsértő lépései elavultak. A 2006 őszén elkövetett népellenes gaztette teljesen megtorlás nélkül maradt. A civil jogvédők ugyan mindent elkövettek az ártatlanul megvádolt áldozatok megsegítésére, de semmi érdemi nem történt a bűnösök megbüntetése ügyében.
A rendőri brutalitást kivitelező Gergényi főrendőr még plecsnit is kapott a mészárosmunkáért. Az így kialakult állóvízben azután a nemzeti oldal mit sem tett annak megakadályozására, hogy Gyurcsány erőközponttá váljék. Lelkesen teszi is, hiszen egész élettapasztalata arra utal, hogy bármit megtehet kellemetlen következmény nélkül. Nem perelték ki a más családtól elvett villa megszerzéséért. Nem vonták felelősségre a vagyonszerzés ismételten ocsmány módjai miatt. Az ország meg nem választott miniszterelnökévé puccsal lett, s pártja nem akadályozta meg Medgyessy miniszterelnök megbuktatásában, s az esélyes Kiss Péter félreállításában; sőt rábízta magát és az országot.
Csapatából senki nem emelte fel mutatóujját a kormányzásnak nem nevezhető mutatványa kapcsán. A baloldaliaknak nevezett politikusok és hangadók tapsoltak neki a népi felháborodás kíméletlen letöréséhez; annyira, hogy volt orcája bizalmatlansági indítványt kezdeményezni maga ellen. Tudta, mégis a helyén hagyják. Hagyták is, amíg le ne roskadt alatta az agyonsarkantyúzott ország.
Eltelt egy jó évtized és Hannibal ante portas – ő újra ellenségként dörömböl az ország kapuján. És olyanokat enged meg magának, ami nehezen elhihető. Még a hatalom közelében sincs, s elvtársai máris nyilvánosan meghirdették a jogállamiság jövőbeli félrelökésének szándékát. A demokratikusnak önelnevezett oldal arról nyilatkozik, miként fog alaptörvényt elvetni, ha kormányra kerül, s milyen megtorlásban éli ki magát a nemzeti oldal ellen.
Ebben a politikusokon kívül (gondolok itt például Fekete-Győr András fenyegetőzéseire) feltűnő módon épp a jogban tájékozott személyek értékelik le a jogelveket. Ezt a legvilágosabban a jogszociológus Fleck Zoltán fejezte ki azzal a kijelentésével, hogy győzelem után „lemondanak a jogállam érvényesüléséről”. Vagyis felkel a Lenin-fiúk napja. Ám a Civil Választási Bizottság elnöke – egyben az Ellenzéki Együttműködés alapítója – Magyar György is, jogi ismeretei ellenére, szabályt szegve népszavazással vetné el az alkotmányt.
A legújabb ellenzéki nagyágyú, Gyurcsány Ferenc felesége (s pártjuknak monogramja: DK), Dobrev Klára nemrég az ATV-ben többek közt szintén arról beszélt, hogyan fogják jogellenes módszerekkel helyreállítani a jogállamot. (Hogy nyilatkozatának arról a részéről ne is beszéljünk, amely férjére is vonatkoztatva valódi öngól: hogy a kormányváltás után zárolni fogják az oligarchák vagyonát.)
Az utóbbi időben észrevehető volt a nyelvhasználat torzulása: a valamit „szabad” megtenni helyére a „lehet” furakodott be. Tényleg: nem szabad, de kérdés, hogy lehet-e Magyarországon a jogtalan erőszakot meghirdetni a kampányban? Vagy az ellenzéki oldal büntetlenül lehet ennyire felelőtlen?
Emlékeztet ez a migráció uniós kezelésére: az engedékenység tulajdonképpen biztatás.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Persze, ez sokszor tökéletesebb, mint az emberi; utalok ezzel Kádár János megzavarodására, majd halálára, amelynek időzítése pontos volt: Nagy Imre emlékének helyretételekor következett be. Ezzel szemben az emberi igazságtevő törekvések, mint a sortűzperek, avagy a Biszku-per Katona József Bánk Bánjából Tiborc panaszát juttatja eszünkbe: a fent levőknek mindent szabad, amiért büntetik az alávetetteket. Az már a Habsburgok többszáz évére igaz „tanult tehetetlenségünk” gyümölcse, hogy a hazát elárulni rendszerint jó üzlet, a nemzet mellett kitartani pedig szenvedéssel jár.
A szovjet gyarmatosítás négy évtizede csak ráerősített erre a történelmi tapasztalatra. Ezért a nemzeti oldal beszorított helyzetében kénytelen volt feladni az elemi igazságtétel igényét; ennek legkifejezettebb példája, hogy az erről szóló Zétényi-Takács törvényjavaslatot elutasító Alkotmánybíróság feje, később még a jobboldal által támogatott köztársasági elnökké is válhatott.
És ugye, miniszterelnökké válhatott egy volt 56-os pufajkás, valamint a D-209-es számmal ellátott titkosszolga. Így azután nem csodálkozhatunk: hogy Horn Gyula miniszterelnökként 1995-ben, épp március 19-én és épp Párizsban írta alá a szlovák-magyar alapszerződést.
Aláírta e körülményekre is érzéketlenül, pedig tudta – mert az Országgyűlés alaposan megvitatta – hogy nincs a szomszéd állam politikájával közös álláspont sem a magyar kisebbség, sem a Duna elterelése kérdésében. A szerződés annyira nem védte a magyar kisebbséget, hogy a következő évben Meciar úgy tudta átalakítani Szlovákia belső közigazgatási határait, hogy a magyarok mindenütt számszerű kisebbségbe kerültek.
Másik megörökölt nagyságunk, Medgyessy Péter úgy volt Magyarország miniszterelnöke, hogy botrányossá vált koccintása Nagy-Románia születésnapján (vagyis Kelet-Magyarországgal való kibővülésén) Nastase román kollégájával. Máskülönben is feltehető, hogy idegen hatalmaknak lobbizott folyamatosan.
A megkapott francia becsületrend kapcsán nehéz kiűzni a fejünkből a nálunk a négyes metróról elhíresült francia Alstom cég korrupciós botrányát, amelyben a volt miniszterelnökünk lobbitevékenységéért 63 évnyi magyar átlagkeresetet vett fel, s felesége magánszámlájára is többször jutott nyolc számjegyű összeg (ezek között pedig 60 millió forint „születésnapi ajándékként” nevesítve). A köznyelvben „Péter-kém”-nek emlegetett férfiú bizonyára hasznos tevékenységet folytatott – valakik számára. El is ismerték ezt a franciák a kitüntetéssel.
Vagy ott volt nem is olyan régen Simon Gábor esete. Vezető MSZP-s politikus, volt államtitkár és botránysorozata kirobbanásakor a vezető párt elnökhelyettese. Róla egy nemzetközi vizsgálat derítette ki 2013-ban, hogy közel 240 millió forint értékű valutát tart egy osztrák bankszámlán, s ez nem szerepel a vagyonbevallásában. A botrány kirobbanása után megbízottja nyitott bankszámlát Simon adataival, 77 millió forintnyi eurót elhelyezve rajta.
2014-ben a Központi Nyomozó Főügyészség különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás és pénzmosás bűntettének gyanújával, s ez ügyben további nyomozást rendelt el. Az utca embere ezután még találkozhatott azzal a hírrel, hogy Simon Gábor 2014 novemberében a külföldi bankszámlákon tartott összegek után százmillió forintot meghaladó adóhátralékot fizetett be az államnak (!) Azóta a nagyközönség nem hallotta a nevét sem említeni.
Pedig mindenkit érdekelne, hogyan lehet szorgos munkával ennyi pénzt szerezni… Feltételezem, hogy folyik az ügy, de mivel semmiféle híranyagban nem jelenik meg, lehetővé válik, hogy ezt ne vegye tekintetbe a választópolgár az urnánál.
Ennyi példa tán elég egyelőre. Azaz hogy van egy minden eddiginél égetőbb: Gyurcsány. Nem számított, hogy megbukott, mint az ország tönkretevője. Semmilyen hátránya nem lett belőle. Még csak el sem tűnt a félhomályban. Jogsértő lépései elavultak. A 2006 őszén elkövetett népellenes gaztette teljesen megtorlás nélkül maradt. A civil jogvédők ugyan mindent elkövettek az ártatlanul megvádolt áldozatok megsegítésére, de semmi érdemi nem történt a bűnösök megbüntetése ügyében.
A rendőri brutalitást kivitelező Gergényi főrendőr még plecsnit is kapott a mészárosmunkáért. Az így kialakult állóvízben azután a nemzeti oldal mit sem tett annak megakadályozására, hogy Gyurcsány erőközponttá váljék. Lelkesen teszi is, hiszen egész élettapasztalata arra utal, hogy bármit megtehet kellemetlen következmény nélkül. Nem perelték ki a más családtól elvett villa megszerzéséért. Nem vonták felelősségre a vagyonszerzés ismételten ocsmány módjai miatt. Az ország meg nem választott miniszterelnökévé puccsal lett, s pártja nem akadályozta meg Medgyessy miniszterelnök megbuktatásában, s az esélyes Kiss Péter félreállításában; sőt rábízta magát és az országot.
Csapatából senki nem emelte fel mutatóujját a kormányzásnak nem nevezhető mutatványa kapcsán. A baloldaliaknak nevezett politikusok és hangadók tapsoltak neki a népi felháborodás kíméletlen letöréséhez; annyira, hogy volt orcája bizalmatlansági indítványt kezdeményezni maga ellen. Tudta, mégis a helyén hagyják. Hagyták is, amíg le ne roskadt alatta az agyonsarkantyúzott ország.
Eltelt egy jó évtized és Hannibal ante portas – ő újra ellenségként dörömböl az ország kapuján. És olyanokat enged meg magának, ami nehezen elhihető. Még a hatalom közelében sincs, s elvtársai máris nyilvánosan meghirdették a jogállamiság jövőbeli félrelökésének szándékát. A demokratikusnak önelnevezett oldal arról nyilatkozik, miként fog alaptörvényt elvetni, ha kormányra kerül, s milyen megtorlásban éli ki magát a nemzeti oldal ellen.
Ebben a politikusokon kívül (gondolok itt például Fekete-Győr András fenyegetőzéseire) feltűnő módon épp a jogban tájékozott személyek értékelik le a jogelveket. Ezt a legvilágosabban a jogszociológus Fleck Zoltán fejezte ki azzal a kijelentésével, hogy győzelem után „lemondanak a jogállam érvényesüléséről”. Vagyis felkel a Lenin-fiúk napja. Ám a Civil Választási Bizottság elnöke – egyben az Ellenzéki Együttműködés alapítója – Magyar György is, jogi ismeretei ellenére, szabályt szegve népszavazással vetné el az alkotmányt.
A legújabb ellenzéki nagyágyú, Gyurcsány Ferenc felesége (s pártjuknak monogramja: DK), Dobrev Klára nemrég az ATV-ben többek közt szintén arról beszélt, hogyan fogják jogellenes módszerekkel helyreállítani a jogállamot. (Hogy nyilatkozatának arról a részéről ne is beszéljünk, amely férjére is vonatkoztatva valódi öngól: hogy a kormányváltás után zárolni fogják az oligarchák vagyonát.)
Az utóbbi időben észrevehető volt a nyelvhasználat torzulása: a valamit „szabad” megtenni helyére a „lehet” furakodott be. Tényleg: nem szabad, de kérdés, hogy lehet-e Magyarországon a jogtalan erőszakot meghirdetni a kampányban? Vagy az ellenzéki oldal büntetlenül lehet ennyire felelőtlen?
Emlékeztet ez a migráció uniós kezelésére: az engedékenység tulajdonképpen biztatás.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap