 | Tolnai egykori népszerű világtörténelme – amelynek első kiadása 1908 és 1912 között jelent meg – még azt írja az etruszkokról, hogy „az etruszk nép – miután nem tudott a kultúrának bizonyos szellemi magaslatára emelkedni – nem lehetett állandó fennmaradású, mert erkölcsiben nemcsak durva, de már akkor romlott volt” (Ókor, II. 10. oldal). |
A környező szövegből és képekből jól kiérződik mégis, hogy a későbbi győztes – esetünkben Róma – hogyan írja át a történelmet, hogy ebből az értékelésből süt az elfogultság. Érezzük, de hogy tényszerűen hazug, azt csak azóta tudjuk, amióta feltárták – sőt mondhatom, hogy napjainkig feltárják – az etruszk temetkezések gazdagon díszített sírjainak csodálatos világát.
Márpedig a világ nagy könyvtárai tele vannak a történelmi Magyarország hatalmas területeit megszerző utódállamok magyarellenes propagandairataival. Ezek nagy része tanulmánynak álcázott. Ezzel szervezetten és folyamatosan csupán egy észak-amerikai magyar vállalkozás veszi föl a harcot, a Magyaródy Szabolcs köré csoportosuló kutatók. Ők a Hunyadi Munkaközösség keretében a külmagyarság anyagi támogatásával rendszeresen jelentetnek meg a Kárpát-medence igaz történetét több nyelven tárgyaló füzeteket, könyveket, CD-ket, és küldik el százezerszámra a világ nagy könyvtáraiba.
Ezzel szemben mi itthon is azzal küszködünk, hogy a világ elé bocsátott ismeretterjesztő anyagainkat gyakran megfertőzi az elnyomás korszakainak szemlélete. (Emlékszem például, hogy a millecentenáriumunk táján otthonról kapott történelmi tablónak, amely az Európa Tanács aulájában lett kiállítva, mennyire megörült egy szomszédságbeli nagykövet.
Képek mozaikja alkotta a hatalmas táblát, az uralkodó méretben középpontba állított „Supplex libellus Valachorum” képével (a torz dákóromán alapra épülő nemzetébredés okmányával), és ez jól használható volt a Trianonra épített politikai agitáció felerősítésére. (De küldtünk ki olyan magyarnak nevezett történelemkönyvet is, amely elhanyagolhatóként kezelte az Árpádok korát.) Elmondhatjuk, hogy ebből a szempontból a magyarság meggyengítésén évszázadokig szorgalmasan munkálkodó Habsburg-politika folytatókra lelt az internacionalizmussal leöntött szovjetimádat évtizedeiben.
Pontos volt a lakiteleki nyilatkozat megállapítása: „A magyarság önismerete megdöbbentően hiányos. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.” (Ezért vettem írásom címéül Sajó Sándor verssorát.)
Most, három évtizeddel a rendszerváltó fordulat után végre vita folyik a magyar kultúráról. Ez önmagában azt jelzi, hogy a szuverenitásért folytatott küzdelmünkben eljutottunk arra a pontra, hogy megfogalmazzuk magunkat. Ám ha arra gondolok, hogy milyen Magyarország-képet mutat a nyugati sajtó, akkor felfoghatjuk, mekkora e téren még a teendő
(és sajnos honi ifjúságunknál is!).
Ott kell tehát indítani a kérdést, hogy kik írták és írják a magyar történelmet, valamint a véleménycikkeket Magyarországról. És még inkább, hogy kiknek a keze vezeti a tollat fogó kezet? Szomorú tény, hogy az ellenséges újságírás itthonról szerzi hamis híreit. Újkori történelmünk során politikai osztályaink felemelkedésének ára az volt, hogy kiszolgálták az épp ránk telepedő nagyhatalmat, és ezzel elveszítették a társadalom, a közös népi kultúra iránti nyitottságot. A politikában a magyar érdekérvényesítést majd öt évszázadon át külső túlhatalom söpörte el. És amint berendezkedett nálunk, kiterjedt nyomása értelmiségünkre is.
Műszó is született rá: ne magyarkodj! De ha amerikai zászlóminta van a fürdőnadrágomon, az senkit sem botránkoztat meg. Hogy arra a különös budapesti folklórra ne is utaljak, amikor nagyjából tizenöt éve még láttam magyar egyenruhás személyt, amint magyar zászlót taposott meg a nyílt utcán. Értékeinktől megfosztva (sőt azokat kigúnyolva: Így gondozd
a magyarodat, Jönnek a dúlt keblű mélymagyarok, a félkegyelmű honfoglalókat felvonultató Magyar Vándor stb.), a „merjünk kicsik lenni” fősodorral szemben még a természetes önérzet is hivalkodásnak tűnik. Divat lett magunkról, a mieinkről rosszat mondani, magunkat kicsinyíteni. De akkor ne csodálkozzunk azon, ha fiataljaink nem kötődnek, és ha ellenségeink felkapják szavainkat, s beépítik magyarellenes hangulatkeltésükbe!
Mi az üzenete annak, hogy a Momentum Romániában és Szlovákiában ottani magyar pártok ellen mozgósít? Annak, például, hogy a magyar összetartozást megjelenítő kettős állampolgárság lehetőségét megtorló szlovák többségi politika mellett a felvidéki magyarok „lehetnek büszke szlovákok” (Donáth Anna szerint). Hogy a monogramját hordó pártja
(DK) nevében Dobrev Klára így vezet ülést:
„A következő hozzászóló Hajsek képviselőtársunk, aki Bratislavából jelentkezik.” Mondja, miközben formailag olyan nemzet tagja, amelyik nyelvén a Pozsony nevét leírni is tilalmas (volt?) magyarul. A kommunizmus alatt, tekintettel a szlovák érzékenységre, majd arra, hogy a magyarok száma nem éri el a húsz százalékot a városban – annak aljas tudatában, hogy legutóbb a második világháború után zajlott le a magyar családok tömeges kitelepítése, embertelen körülmények között. (Bár hogyan érzékelhetné ezt olyan ember, aki kényszerkiköltöztetettek lakcímén lakik?)
Hogy van az, hogy minket 1100 éven át nem zavart Visegrád szlávosan hangzó neve? Hál’ istennek, befogadtuk így, és ez otthonossá teszi a négy együttműködő állam szláv tagjainak is. Arra kell tehát unszolnom a magyarországi ellenzéket, hogy tartsa magát ahhoz, amit mondani szokott ilyenkor: hogy a kormányt és nem a magyar népet támadja.
Csúnya, kellemetlen és oktalan dolog a saját fészekbe piszkítani.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Márpedig a világ nagy könyvtárai tele vannak a történelmi Magyarország hatalmas területeit megszerző utódállamok magyarellenes propagandairataival. Ezek nagy része tanulmánynak álcázott. Ezzel szervezetten és folyamatosan csupán egy észak-amerikai magyar vállalkozás veszi föl a harcot, a Magyaródy Szabolcs köré csoportosuló kutatók. Ők a Hunyadi Munkaközösség keretében a külmagyarság anyagi támogatásával rendszeresen jelentetnek meg a Kárpát-medence igaz történetét több nyelven tárgyaló füzeteket, könyveket, CD-ket, és küldik el százezerszámra a világ nagy könyvtáraiba.
Ezzel szemben mi itthon is azzal küszködünk, hogy a világ elé bocsátott ismeretterjesztő anyagainkat gyakran megfertőzi az elnyomás korszakainak szemlélete. (Emlékszem például, hogy a millecentenáriumunk táján otthonról kapott történelmi tablónak, amely az Európa Tanács aulájában lett kiállítva, mennyire megörült egy szomszédságbeli nagykövet.
Képek mozaikja alkotta a hatalmas táblát, az uralkodó méretben középpontba állított „Supplex libellus Valachorum” képével (a torz dákóromán alapra épülő nemzetébredés okmányával), és ez jól használható volt a Trianonra épített politikai agitáció felerősítésére. (De küldtünk ki olyan magyarnak nevezett történelemkönyvet is, amely elhanyagolhatóként kezelte az Árpádok korát.) Elmondhatjuk, hogy ebből a szempontból a magyarság meggyengítésén évszázadokig szorgalmasan munkálkodó Habsburg-politika folytatókra lelt az internacionalizmussal leöntött szovjetimádat évtizedeiben.
Pontos volt a lakiteleki nyilatkozat megállapítása: „A magyarság önismerete megdöbbentően hiányos. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.” (Ezért vettem írásom címéül Sajó Sándor verssorát.)
Most, három évtizeddel a rendszerváltó fordulat után végre vita folyik a magyar kultúráról. Ez önmagában azt jelzi, hogy a szuverenitásért folytatott küzdelmünkben eljutottunk arra a pontra, hogy megfogalmazzuk magunkat. Ám ha arra gondolok, hogy milyen Magyarország-képet mutat a nyugati sajtó, akkor felfoghatjuk, mekkora e téren még a teendő
(és sajnos honi ifjúságunknál is!).
Ott kell tehát indítani a kérdést, hogy kik írták és írják a magyar történelmet, valamint a véleménycikkeket Magyarországról. És még inkább, hogy kiknek a keze vezeti a tollat fogó kezet? Szomorú tény, hogy az ellenséges újságírás itthonról szerzi hamis híreit. Újkori történelmünk során politikai osztályaink felemelkedésének ára az volt, hogy kiszolgálták az épp ránk telepedő nagyhatalmat, és ezzel elveszítették a társadalom, a közös népi kultúra iránti nyitottságot. A politikában a magyar érdekérvényesítést majd öt évszázadon át külső túlhatalom söpörte el. És amint berendezkedett nálunk, kiterjedt nyomása értelmiségünkre is.
Műszó is született rá: ne magyarkodj! De ha amerikai zászlóminta van a fürdőnadrágomon, az senkit sem botránkoztat meg. Hogy arra a különös budapesti folklórra ne is utaljak, amikor nagyjából tizenöt éve még láttam magyar egyenruhás személyt, amint magyar zászlót taposott meg a nyílt utcán. Értékeinktől megfosztva (sőt azokat kigúnyolva: Így gondozd
a magyarodat, Jönnek a dúlt keblű mélymagyarok, a félkegyelmű honfoglalókat felvonultató Magyar Vándor stb.), a „merjünk kicsik lenni” fősodorral szemben még a természetes önérzet is hivalkodásnak tűnik. Divat lett magunkról, a mieinkről rosszat mondani, magunkat kicsinyíteni. De akkor ne csodálkozzunk azon, ha fiataljaink nem kötődnek, és ha ellenségeink felkapják szavainkat, s beépítik magyarellenes hangulatkeltésükbe!
Mi az üzenete annak, hogy a Momentum Romániában és Szlovákiában ottani magyar pártok ellen mozgósít? Annak, például, hogy a magyar összetartozást megjelenítő kettős állampolgárság lehetőségét megtorló szlovák többségi politika mellett a felvidéki magyarok „lehetnek büszke szlovákok” (Donáth Anna szerint). Hogy a monogramját hordó pártja
(DK) nevében Dobrev Klára így vezet ülést:
„A következő hozzászóló Hajsek képviselőtársunk, aki Bratislavából jelentkezik.” Mondja, miközben formailag olyan nemzet tagja, amelyik nyelvén a Pozsony nevét leírni is tilalmas (volt?) magyarul. A kommunizmus alatt, tekintettel a szlovák érzékenységre, majd arra, hogy a magyarok száma nem éri el a húsz százalékot a városban – annak aljas tudatában, hogy legutóbb a második világháború után zajlott le a magyar családok tömeges kitelepítése, embertelen körülmények között. (Bár hogyan érzékelhetné ezt olyan ember, aki kényszerkiköltöztetettek lakcímén lakik?)
Hogy van az, hogy minket 1100 éven át nem zavart Visegrád szlávosan hangzó neve? Hál’ istennek, befogadtuk így, és ez otthonossá teszi a négy együttműködő állam szláv tagjainak is. Arra kell tehát unszolnom a magyarországi ellenzéket, hogy tartsa magát ahhoz, amit mondani szokott ilyenkor: hogy a kormányt és nem a magyar népet támadja.
Csúnya, kellemetlen és oktalan dolog a saját fészekbe piszkítani.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap