 | A Rákóczi-sörényt, a történelmi személyiségeinknél oly gyakori szakállt, sőt magát a bajuszt is gyakran rossz szemmel nézte az épp soron levő idegen megszálló. |
Mint sok nemzeti érzésű fiatal, hagytam megnőni arcszőrzetemet 1956-ban. Serdülő fiúként férfiküllemre vágytam, s az 1848-as hősök arcképei is erre buzdítottak. A kádári ellenforradalom (mert az volt az ellenforradalom!) időszakában viszont a „rendteremtők” vadásztak a szakállas fiatalokra, így azután meg kellett válnom arcom borzas ékeitől. A Rákóczi-sörényt, a történelmi személyiségeinknél oly gyakori szakállt, sőt magát a bajuszt is gyakran rossz szemmel nézte az épp soron levő idegen megszálló. (A Kossuth-szakáll viselését 1852-ben, majd 1858-ban ismét kormányrendelet is tiltotta.)
A közös tudatban ennek jelképisége annyira erős volt, hogy amikor Ferenc József fia, Rudolf koronaherceg függetlenülni törekedett apjától, akkor az addigi „császárszakáll” helyett ő is magyar bajuszt növesztett. A magyar jellegűnek tartott bajusz ugyanis már korábban is „ellenállt”, például amikor a 18. században általánossá vált az arc teljes borotválása.
A Habsburg Birodalom magyar tisztjei közül sokat megbüntettek azért, mert az 1774-ben elrendelt szájkopaszítást nem hajtották végre. Kudarcba fulladt a bajuszviselet városi törvényekkel való üldözése is. De hát nem csoda, hiszen ez a hagyomány mély gyökerű: közismert a Kr.e. 300 körül Pazirikban készült nemezkép az európai jellegű arcú szkíta lovasíjjásszal, aki borotvált arcán dús bajuszt visel. Herman Ottó nagy kísérlete a magyar ember leírására (A magyar nép arcza és jelleme, 1902) szinte az embertani jellegzetességek közé emeli a bajuszviselés hagyományát: „…a magyarság nemcsak bajuszos, de bajuszára büszke, ebben tisztességének és tekintélyének egyik nélkülözhetetlen elemét ismeri föl” – írja.
Eredetét tekintve könnyen belátható, hogy az arcszőrzet megjelenése a férfiúi érettséget jelzi. Így válik érthetővé Arany János A bajusz című versében a sóhaj: „Oh ti, kiket a természet / Bajusz-áldással tetézett, / Ti nem is gondolhatjátok, / A csupasz száj mily nagy átok!”
Ezt a felfogást szépen bizonyítja egy 19. századi feljegyzés, amely szerint amikor egy magyar kislány megtudta, hogy Angliában bajuszt bizony nem nagyon hordanak, akkor döbbenetében így kiáltott föl: „Hát miért kell ott a bácsiknak úgy kinézniük, mint a lányoknak!” A szegedi néprajz nagy kutatója, Bálint Sándor szerint a magyarok valamikor azért viseltek bajuszt, mert ez volt az „embörcímör”: „ott kezdődik az embör, ahun a bajusz”.
Így azután akkor is fennmaradt, amikor divattá vált az arc teljes borotválása, s a bajusz ekkor válhatott igazán a magyar viselet részévé. Erre viszont egyértelmű példa, hogy a magyar huszárságnak mint könnyűlovas fegyvernemnek az átvételével a világ minden hadseregében nemcsak a vitézkötéses egyenruha, a görbe szablya, a tarsoly, a csákó, de a magyar bajusz is elvárttá vált az addig beretvált arcú katonáiknál. A 19. század elején még a brit hadsereg huszárjainak előírták a bajuszt, annyira, hogy akinek nem nőtt, annak a borbély adott vendégszőrt.
Magyarországon a hagyományőrzés e téren 2007-ben mutatkozott meg szervezetten. Ekkor szervezte meg Gulyás László az első Kunsági Bajuszfesztivált, s ez azóta rendszeressé is vált. De volt már bajuszbemutató és -verseny Borsodban, a Jászságban, Szabolcsban és Tolnában, sőt Székelyföldön és a Felvidéken is. A Magyar Bajusz Társaság 2008 óta működik bejegyzetlen baráti közösségként, honlappal (Magyar Bajusz) és Facebook-elérhetőséggel. Szilágyi Péter irányításával ez a társaság azóta részt vett több Bajusz- és Szakáll Európa- és világbajnokságon, s 2013-ban ezen lett nyertes a magyar induló, Járomi Zsolt. A legszorosabb élvonalban szerepelt többek között Ambrus Kristóf, Szentpétery István és Kiss Mátyás. Érdekesség, hogy a nemzetközi versenyeken a legdúsabb és legjobban alakított bajszok kategóriáját Magyar Bajusz kategóriának hívják.
Végül hadd szóljak néhány szót közvetlenül arról, hogyan kapcsolódik mindez mostani írásom címéhez. A 18. században nálunk elterjedt és népdallá vált szöveg valójában épp arra utal, hogy önazonosságunk nélkül nincs saját életünk. Vagy képszerűbben:
Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak,
nem, ha néki cipellőt, bő nadrágot varrnak;
de sarkantyús csizmának, kócsagtollas főnek
illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.
A magyar néphagyomány életerejét megtapasztalhattuk a táncház-mozgalomban. Akkor indult hódító útjára, amikor a néptánc már teljesen kiveszni látszott, s visszaszorult a színpadra, mutatványként. Képes volt arra, hogy új, városi közegben is élettel teljék meg és töltse meg híveit. Miközben korunkban világerők dolgoznak az emberi személyiség lepusztulásán, s az már sok helyütt elérte az „azt sem tudom: fiú vagyok-e vagy leány” szintjét, a feltámadó életakarat épp közös öröklött kincseinkbe tud kapaszkodni. Az élet továbbvitelét pedig csak az biztosítja, ha tudjuk, kik vagyunk, s minél jobban ismerjük és a magunk életében helyet találunk az eleinktől reánk hagyott értékvilágnak.
Aki a hagyományoktól elszakad, annak az élete kiürül.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap
A közös tudatban ennek jelképisége annyira erős volt, hogy amikor Ferenc József fia, Rudolf koronaherceg függetlenülni törekedett apjától, akkor az addigi „császárszakáll” helyett ő is magyar bajuszt növesztett. A magyar jellegűnek tartott bajusz ugyanis már korábban is „ellenállt”, például amikor a 18. században általánossá vált az arc teljes borotválása.
A Habsburg Birodalom magyar tisztjei közül sokat megbüntettek azért, mert az 1774-ben elrendelt szájkopaszítást nem hajtották végre. Kudarcba fulladt a bajuszviselet városi törvényekkel való üldözése is. De hát nem csoda, hiszen ez a hagyomány mély gyökerű: közismert a Kr.e. 300 körül Pazirikban készült nemezkép az európai jellegű arcú szkíta lovasíjjásszal, aki borotvált arcán dús bajuszt visel. Herman Ottó nagy kísérlete a magyar ember leírására (A magyar nép arcza és jelleme, 1902) szinte az embertani jellegzetességek közé emeli a bajuszviselés hagyományát: „…a magyarság nemcsak bajuszos, de bajuszára büszke, ebben tisztességének és tekintélyének egyik nélkülözhetetlen elemét ismeri föl” – írja.
Eredetét tekintve könnyen belátható, hogy az arcszőrzet megjelenése a férfiúi érettséget jelzi. Így válik érthetővé Arany János A bajusz című versében a sóhaj: „Oh ti, kiket a természet / Bajusz-áldással tetézett, / Ti nem is gondolhatjátok, / A csupasz száj mily nagy átok!”
Ezt a felfogást szépen bizonyítja egy 19. századi feljegyzés, amely szerint amikor egy magyar kislány megtudta, hogy Angliában bajuszt bizony nem nagyon hordanak, akkor döbbenetében így kiáltott föl: „Hát miért kell ott a bácsiknak úgy kinézniük, mint a lányoknak!” A szegedi néprajz nagy kutatója, Bálint Sándor szerint a magyarok valamikor azért viseltek bajuszt, mert ez volt az „embörcímör”: „ott kezdődik az embör, ahun a bajusz”.
Így azután akkor is fennmaradt, amikor divattá vált az arc teljes borotválása, s a bajusz ekkor válhatott igazán a magyar viselet részévé. Erre viszont egyértelmű példa, hogy a magyar huszárságnak mint könnyűlovas fegyvernemnek az átvételével a világ minden hadseregében nemcsak a vitézkötéses egyenruha, a görbe szablya, a tarsoly, a csákó, de a magyar bajusz is elvárttá vált az addig beretvált arcú katonáiknál. A 19. század elején még a brit hadsereg huszárjainak előírták a bajuszt, annyira, hogy akinek nem nőtt, annak a borbély adott vendégszőrt.
Magyarországon a hagyományőrzés e téren 2007-ben mutatkozott meg szervezetten. Ekkor szervezte meg Gulyás László az első Kunsági Bajuszfesztivált, s ez azóta rendszeressé is vált. De volt már bajuszbemutató és -verseny Borsodban, a Jászságban, Szabolcsban és Tolnában, sőt Székelyföldön és a Felvidéken is. A Magyar Bajusz Társaság 2008 óta működik bejegyzetlen baráti közösségként, honlappal (Magyar Bajusz) és Facebook-elérhetőséggel. Szilágyi Péter irányításával ez a társaság azóta részt vett több Bajusz- és Szakáll Európa- és világbajnokságon, s 2013-ban ezen lett nyertes a magyar induló, Járomi Zsolt. A legszorosabb élvonalban szerepelt többek között Ambrus Kristóf, Szentpétery István és Kiss Mátyás. Érdekesség, hogy a nemzetközi versenyeken a legdúsabb és legjobban alakított bajszok kategóriáját Magyar Bajusz kategóriának hívják.
Végül hadd szóljak néhány szót közvetlenül arról, hogyan kapcsolódik mindez mostani írásom címéhez. A 18. században nálunk elterjedt és népdallá vált szöveg valójában épp arra utal, hogy önazonosságunk nélkül nincs saját életünk. Vagy képszerűbben:
Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak,
nem, ha néki cipellőt, bő nadrágot varrnak;
de sarkantyús csizmának, kócsagtollas főnek
illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.
A magyar néphagyomány életerejét megtapasztalhattuk a táncház-mozgalomban. Akkor indult hódító útjára, amikor a néptánc már teljesen kiveszni látszott, s visszaszorult a színpadra, mutatványként. Képes volt arra, hogy új, városi közegben is élettel teljék meg és töltse meg híveit. Miközben korunkban világerők dolgoznak az emberi személyiség lepusztulásán, s az már sok helyütt elérte az „azt sem tudom: fiú vagyok-e vagy leány” szintjét, a feltámadó életakarat épp közös öröklött kincseinkbe tud kapaszkodni. Az élet továbbvitelét pedig csak az biztosítja, ha tudjuk, kik vagyunk, s minél jobban ismerjük és a magunk életében helyet találunk az eleinktől reánk hagyott értékvilágnak.
Aki a hagyományoktól elszakad, annak az élete kiürül.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap