 | Megint az a történelemből jól ismert helyzet állt elő, hogy birodalmak harapófogójába kerülhetünk. Pedig most sokat tettünk ez ellen – nem úgy, mint például Trianon előtt. Kiszabadulva a szovjet fogságból egyesekben, akár 56-os emlékként is, de felmerült, hogy jó volna semleges országgá válnunk. Csakhogy ez 56-ban azt jelentette, hogy lehetőleg távolodni a Szovjetuniótól. |
Az új helyzetben pedig a kiszolgáltatott magány várt volna ránk: bármelyik vagy éppen több jelentősebb hatalom lábtörlőjeként élni nem éppen fényes jövő. (Még akkor sem, ha az ostobák és álnaivak szerint nekünk elég, ha nincs ellenségképünk.) Csatlakoztunk hát oda, ahova a történelem és a földrajz logikája mutatta: tagjai lettünk a NATO-nak és az Európai Uniónak. Természetesnek mondhatnánk a kialakult szövetségi, együttműködési rendszerünket, ha a nagy nyugati tömb részeként nem jelentkezne növekvő erővel az az elvárás, hogy adjuk fel alapvető érdekeinket is. Ha az Európai Unió ma is a békét fenntartó politikát folytatna s ha a NATO maradna a kölcsönös védelem szövetsége.
Ám a kétpólusú világ összeomlása után valami olyasmi történt Amerikában, amit a mi szemünkre szoktak vetni: a Nyugat főhatalma elvesztette „fékjeit és egyensúlyát”, és az ifjabb Bush meghirdette a „Master of Universe” (=a mindenség ura) őrületesen nagyralátó tanát. Ennek jegyében folytatott értelmetlen, eredménytelen háborúkat s a legutóbbinak a színtere megint éppen a szomszédságunkban zajlik. Mi pedig nagy nehezen megúsztuk a belesodródás veszélyét a délszláv területeken lezajló – és még mindig parázsló – testvérháborúba, s most itt liheg a nyakunkban az ukrajnai veszedelem.
A délszláv gyilkoláskor is nehéz volt a szomszédságban élő túsz-magyarokért bármit is tenni, de akkor legalább nem jelentkezett nyílt nagyhatalmi igény arra, hogy ugorjunk bele a Jugoszlávia területén fortyogó forró üstbe. Most viszont – Amerikát maga mögött érezve – Ukrajna beleugrott. (Sőt úgy tűnik, mások is készek erre. S minket is ösztökélnek.) Igaz, hogy az orosz a támadó fél, de az ebmarásért az is felelős, aki a kerítés túloldalán levő kutyát hergeli – vagy megszokottabb képpel: aki a medve orrát ütögeti.
Ez a háborúskodás nem akar beilleni a háborúk szokványos képébe. Térségi viszályként indult, s ma már világháború rémét is felfestik azok, akik – akár aggódva, akár elégedetten – látják a Nyugat egyre mélyebb belesüppedését ebbe a mocsárba. Országunk pedig ismét a keresztúton találta magát. Hivatalosan meghirdetett békepolitikánk a sokszor vágyott semlegességnek a mostani helyzethez igazított formája. Mert mi a semlegesség, ha nem az, hogy nem vállaljuk át mások viszályát? Ám elköteleztük magunkat a Nyugat mellett; ez így természetes számunkra.
Már a Monarchia is gyengének bizonyult az első világháború során, a mai Magyarország pedig annál is sokkalta kisebb emberi és anyagi erőforrással rendelkezik. Köztes-Európát összefogni ugyan alapérdek volna: de kiélezett helyzetekben a kis nemzetek leggyakrabban a külön utak mellett döntöttek. Két malomkő között a búzaszemek sodródnak, míg össze nem törnek. Mert a malomkövek nem a búzaszemek épségét szolgálják… Jó volna ezt figyelembe venni a tőlünk északra hosszan húzódó határvidéken is. Aki ugyanis nem törölte el a múltat magában, annak eszébe juthat, hogyan sodródtak például a balkáni kis fejedelemségek, s hogyan ugrasztották egymás ellen őket a nagy birodalmi erők. Trianon óta mi is ehhez hasonló sodrásba kerültünk.
A balti államok, Lengyelország és Románia vállalták az ék szerepét Amerika mellett a most folyó keleti szláv testvérharcban. Ezekhez és hozzánk képest az Egyesült Államok igazi óriás. És mégis vannak jelek arra, hogy védő hatalomként nem jól működik. Csak utalok a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni főbb döntések következményeire: kudarc a hamis okkal lerohant Irakban, az 2011. évi arab tavaszból kinövő földindulás a Közel-Keleten, ide számítva a líbiai polgárháborút, Szíria amerikai feladását s a leglátványosabbat: Amerika fejveszett menekülését Afganisztánból.
Jelzésértékű, hogy Törökország, a NATO erős tagja, Amerika ellenzésével mit sem törődve Oroszországtól vásárolt S–400-as légvédelmi rakétarendszereket, s hogy a szaúdiak – Biden elnök személyes győzködését semmibe véve – fűtőolajat vásárolnak Oroszországtól, és dollár helyett hajlandók jüanban fizetni Kínának. Mindezt érdemes tekintetbe venni, amikor nem csak hogy az amerikai nagykövet igyekszik nyomást gyakorolni ránk, hanem már ott tartunk, hogy külföldről ideszalajtott antifások verik az utcáinkon a magyarokat.
A döntéshozóival botrányról botrányra bukdácsoló – és sajnos, kívülről vezérelt – Európai Unió pedig hozza a lakosságot oktalanul sújtó döntéseket, s igyekszik Magyarországot is leszoktatni a saját érdek követéséről. A nekünk járó összegek visszatartása, az egyre újabb feltételek diktálása mind arra utal, hogy reánk akarják kényszeríteni az önfeladást – avagy a Huxitot. Óriási önfegyelem és az összetartás szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a kétféle végzetet: egyrészt szuverenitásunk végső feladását, másrészt a kiszakadást az EU-ból. Mert ha engedünk az EU beteges vágyainak: ez esetben gazdaságunkat, pénzügyeinket kiszolgáltatjuk, gyermekeink nevelését romboló erők kezébe adjuk, s a harmadik világbeli tömegek előtt megnyílik a határ – sőt a gyorsítottan állampolgárságot kapók akadálytalanul folynak át nyugatról is hazánkba.
Ha viszont elkövetünk valami meggondolatlan lépést (mint például Oroszország amikor szorongattatásában megtámadta az ellene forduló Ukrajnát), és mondjuk: meggondolatlanul kilépünk az EU-ból, akkor elveszíthetjük az Európában mégiscsak létező nemzeti erők erősítésének lehetőségét, s elveszítjük határon túli testvéreinket. Kicsiny országunk kiközösítését el kell kerülnünk anélkül, hogy önmagunkat feladnánk. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés” – mondhatjuk József Attilával.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Ám a kétpólusú világ összeomlása után valami olyasmi történt Amerikában, amit a mi szemünkre szoktak vetni: a Nyugat főhatalma elvesztette „fékjeit és egyensúlyát”, és az ifjabb Bush meghirdette a „Master of Universe” (=a mindenség ura) őrületesen nagyralátó tanát. Ennek jegyében folytatott értelmetlen, eredménytelen háborúkat s a legutóbbinak a színtere megint éppen a szomszédságunkban zajlik. Mi pedig nagy nehezen megúsztuk a belesodródás veszélyét a délszláv területeken lezajló – és még mindig parázsló – testvérháborúba, s most itt liheg a nyakunkban az ukrajnai veszedelem.
A délszláv gyilkoláskor is nehéz volt a szomszédságban élő túsz-magyarokért bármit is tenni, de akkor legalább nem jelentkezett nyílt nagyhatalmi igény arra, hogy ugorjunk bele a Jugoszlávia területén fortyogó forró üstbe. Most viszont – Amerikát maga mögött érezve – Ukrajna beleugrott. (Sőt úgy tűnik, mások is készek erre. S minket is ösztökélnek.) Igaz, hogy az orosz a támadó fél, de az ebmarásért az is felelős, aki a kerítés túloldalán levő kutyát hergeli – vagy megszokottabb képpel: aki a medve orrát ütögeti.
Ez a háborúskodás nem akar beilleni a háborúk szokványos képébe. Térségi viszályként indult, s ma már világháború rémét is felfestik azok, akik – akár aggódva, akár elégedetten – látják a Nyugat egyre mélyebb belesüppedését ebbe a mocsárba. Országunk pedig ismét a keresztúton találta magát. Hivatalosan meghirdetett békepolitikánk a sokszor vágyott semlegességnek a mostani helyzethez igazított formája. Mert mi a semlegesség, ha nem az, hogy nem vállaljuk át mások viszályát? Ám elköteleztük magunkat a Nyugat mellett; ez így természetes számunkra.
Már a Monarchia is gyengének bizonyult az első világháború során, a mai Magyarország pedig annál is sokkalta kisebb emberi és anyagi erőforrással rendelkezik. Köztes-Európát összefogni ugyan alapérdek volna: de kiélezett helyzetekben a kis nemzetek leggyakrabban a külön utak mellett döntöttek. Két malomkő között a búzaszemek sodródnak, míg össze nem törnek. Mert a malomkövek nem a búzaszemek épségét szolgálják… Jó volna ezt figyelembe venni a tőlünk északra hosszan húzódó határvidéken is. Aki ugyanis nem törölte el a múltat magában, annak eszébe juthat, hogyan sodródtak például a balkáni kis fejedelemségek, s hogyan ugrasztották egymás ellen őket a nagy birodalmi erők. Trianon óta mi is ehhez hasonló sodrásba kerültünk.
A balti államok, Lengyelország és Románia vállalták az ék szerepét Amerika mellett a most folyó keleti szláv testvérharcban. Ezekhez és hozzánk képest az Egyesült Államok igazi óriás. És mégis vannak jelek arra, hogy védő hatalomként nem jól működik. Csak utalok a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni főbb döntések következményeire: kudarc a hamis okkal lerohant Irakban, az 2011. évi arab tavaszból kinövő földindulás a Közel-Keleten, ide számítva a líbiai polgárháborút, Szíria amerikai feladását s a leglátványosabbat: Amerika fejveszett menekülését Afganisztánból.
Jelzésértékű, hogy Törökország, a NATO erős tagja, Amerika ellenzésével mit sem törődve Oroszországtól vásárolt S–400-as légvédelmi rakétarendszereket, s hogy a szaúdiak – Biden elnök személyes győzködését semmibe véve – fűtőolajat vásárolnak Oroszországtól, és dollár helyett hajlandók jüanban fizetni Kínának. Mindezt érdemes tekintetbe venni, amikor nem csak hogy az amerikai nagykövet igyekszik nyomást gyakorolni ránk, hanem már ott tartunk, hogy külföldről ideszalajtott antifások verik az utcáinkon a magyarokat.
A döntéshozóival botrányról botrányra bukdácsoló – és sajnos, kívülről vezérelt – Európai Unió pedig hozza a lakosságot oktalanul sújtó döntéseket, s igyekszik Magyarországot is leszoktatni a saját érdek követéséről. A nekünk járó összegek visszatartása, az egyre újabb feltételek diktálása mind arra utal, hogy reánk akarják kényszeríteni az önfeladást – avagy a Huxitot. Óriási önfegyelem és az összetartás szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a kétféle végzetet: egyrészt szuverenitásunk végső feladását, másrészt a kiszakadást az EU-ból. Mert ha engedünk az EU beteges vágyainak: ez esetben gazdaságunkat, pénzügyeinket kiszolgáltatjuk, gyermekeink nevelését romboló erők kezébe adjuk, s a harmadik világbeli tömegek előtt megnyílik a határ – sőt a gyorsítottan állampolgárságot kapók akadálytalanul folynak át nyugatról is hazánkba.
Ha viszont elkövetünk valami meggondolatlan lépést (mint például Oroszország amikor szorongattatásában megtámadta az ellene forduló Ukrajnát), és mondjuk: meggondolatlanul kilépünk az EU-ból, akkor elveszíthetjük az Európában mégiscsak létező nemzeti erők erősítésének lehetőségét, s elveszítjük határon túli testvéreinket. Kicsiny országunk kiközösítését el kell kerülnünk anélkül, hogy önmagunkat feladnánk. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés” – mondhatjuk József Attilával.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap