A Kreml ideológusa, Vlagyiszlav Szurkov szerint a volt nagy eurázsiai birodalom lebomlott egészen az Orosz Föderáció szintjéig, de itt megállt a szétesés.
Ha egy nyugati újságolvasó polgár meghallja az illiberális szót, biztos, hogy beugrik neki Orbán és Putyin neve is. Pedig Oroszország igazán nem hasonlít Magyarországra. Annyira nem, hogy Gábor Áron unokája azt a címet adta orosz hadifogságbeli életéről írott első könyvének, hogy Az embertől keletre. Na de ő szovjet élményeket gyűjtött – és nem jószántából, mondhatjuk.
Ha egy nyugati újságolvasó polgár meghallja az illiberális szót, biztos, hogy beugrik neki Orbán és Putyin neve is. Pedig Oroszország igazán nem hasonlít Magyarországra. Annyira nem, hogy Gábor Áron unokája azt a címet adta orosz hadifogságbeli életéről írott első könyvének, hogy Az embertől keletre. Na de ő szovjet élményeket gyűjtött – és nem jószántából, mondhatjuk.
Az oroszok szemével nézve abból kell kiindulnunk, hogy hazájuk fél évszázadon át az Egyesült Államok világhatalmával szemben álló nagy birodalom volt. Így érthető, ha Putyin 1991-ben a 20. század legnagyobb katasztrófájának nevezte a Szovjetunió összeomlását. Ezzel szemben hogy a nyugati oroszellenesség mennyiben különbözik a mi „Továrisi konyec”-érzésünktől, arra legjobb példa Max Parry tanulmánya (The Orientalism of Western Russophobia, azaz A nyugati ruszofóbia orientalizmusa). Ebben a szerző először is megállapítja, hogy az Egyesült Államok arra épített a Közel-Keleten és a vele szomszédos egész térségben, hogy – szemben Nagy-Britanniával és Franciaországgal – korábban nem volt gyarmatosító hatalom. Mára azonban az ottani népek megtapasztalták, milyen az amerikai beavatkozás. Az addig is kényes egyensúly ennek hatására borult fel; és amíg a hamis indok Irak megtámadására a nemlétező tömegpusztító fegyverekről szóló mese volt, a térség – és benne a demokrácia nyomait sem mutató Szaúd-Arábia – felfegyverzése, az Afganisztántól Szíriáig folyó öldöklés és a világszerte felerősödő népvándorlási hullám már tömegesen átélt valóság; mindez csak táplálni tudta a terrorizmus tűzvészét.
A fegyverek szavát pedig csak felerősíti a corporate media, a hatalom irányította tömegtájékoztatás szerepe. Ez az erő most Oroszország ellen fordult, mert a hírközlés csúcsfegyvere célpontot váltott. Korábban már láthattuk, hogy a Mohamedet gúnyoló nyugati karikatúrák tömeggyilkos indulatot szítottak a nem integrált, de már európai moszlimokban is. Ennek nyomán mire vélhetjük, ha a vezető nyugati lapokban Putyin vámpírfogakkal, vörös csillagos kucsmában vagy éppen Hitler-bajusszal „díszítve” jelenik meg az orosz politikától rettegtető írások élén; vagy ahogy a The Wall Street Journal tette Oroszországot ázsiai múltja felé fordulónak bélyegezve: Dzsingisz kán hadi öltözékébe bújtatva Putyint.
A Trumpot hamisan orosz bérencnek vádoló úgynevezett Russia-gate egyik fő ügyeskedője, James R. Clapper azzal riogat, hogy az oroszok „örökletes” ellenségei a Nyugatnak. Nem érdek, hanem a vérében hordozott gonoszság fordítja Oroszországot Amerikával és a Nyugattal szembe; vagyis ezért kell eltiporni, akár a legvégső eszközzel, az utóbbi időkben egyre többször emlegetett atomcsapással is.
És még minket vádolnak ugyanezen felületeken idegengyűlölettel, pusztán azért, mert nem kívánunk válogatás nélkül tömegeket be- és átereszteni…
Igaz, hogy Oroszország Ázsia felé fordul? Igaz. A Sanghaji Együttműködés Szervezetének tagja, és Kínával közös hadgyakorlata is volt már. Kínának ez jó is, meg nem is. Jó, mert Európa odaajándékozza neki Oroszország erejét; és nem jó, mert ha Európa Oroszországhoz közeledik, erősödik, és könnyebben leválhat Washingtonról. Talán épp ez az oka, hogy meg sem próbáltuk Moszkvát Európa szövetségesévé tenni, hiszen Amerikának ez nem érdeke: egy eurázsiai együttműködés – akár az Atlanti-óceántól az Urálig (ahogy De Gaulle álmodta), sőt a Távol-Keletig – óriási vetélytársa lenne a nemrég még egyeduralkodó világhatalom Egyesült Államoknak.
Ma már tudhatjuk, hogy a szovjet utáni történet a NATO szószegésével kezdődött. Németország egyesítésére Mihail Gorbacsov azért bólintott rá, mert úgy tudhatta, hogy ezután a nyugati katonai szervezet nem terjeszkedik tovább kelet felé. Azután mégis megindult, és 1999 óta tizenhárom országot fogadott be – ezekből tíz tartozott korábban a Varsói Szerződéshez. (Ez egyszer mi is jól jártunk: külön büszkeség nekünk, hogy a Varsói Szerződés eltörlésében Antall József törte az utat.)
Hadd szemléltessem az orosz aggodalmat is: a szovjet összeomláskor a nyugati erőd, Leningrád majd ezerötszáz kilométerre feküdt a nyugatnémet határtól. Ma pedig ennek csak tizede a Leningrádról visszakeresztelt Szentpétervártól a NATO-tag Észtország határa. Ehhez csak hozzávehetjük a NATO–orosz együttműködés (NRC) kudarcát, a kölcsönös hadgyakorlatokat, a katonai eszközök korlátozásáról szóló egyezmények (ABM, INF) felmondását, a hadi költségvetés megemelését, a katonai jelenlét és fegyverek átcsoportosítását keletre.
A legújabb hír THAAD rakétavédelmi rendszerek telepítése előbb Romániába, azután Lengyel- és esetleg Németországba is.
Érthető, hogy kievickélvén a birodalom romjai alól, és okulván az 1998. évi pénzügyi válságból, az oroszoknak erős kezű vezetésre támadt igényük, így a közbizalom Putyin kezébe adta a kormánykereket. Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml ideológusa ezt úgy fogalmazza meg, hogy ugyan a volt nagy eurázsiai birodalom lebomlott, le egészen az Orosz Föderáció szintjéig; de itt megállt a szétesés. Oroszország nem folytatta a nyugati minta átvételét sem; nem fogadta el, hogy a nemzetállam csupán 19. századi érték, eltűnésre ítélve a 21. században. Szurkov szerint a nyugati világra egyre jobban jellemző, a népuralmat következetesen kijátszó „mély állam” beengedése helyett Putyin a „mély nemzetre” építi rendszerét. Ez a rendszer pedig nyíltan egyeduralmi túlsúlyú. Itt minden intézmény alárendelt a fő feladatnak: ez pedig a kölcsönös bizalom az államfő és az állampolgárok között. Ahhoz, hogy működjék, persze folyamatos kapcsolattartást kell biztosítani a vezető és a néptenger között.
Mondhatjuk ugyan, hogy a 19. században a szlavofil mozgalmat elindító Alekszej Homjakov óta az orosz társadalomfelfogásnak szerves része a vallásos misztikum. Lehet ezt furcsállni, de tény. És akkor hol van a demokratikus értékek helye? Erre találó képpel azt mondja Szurkov, hogy a Nyugatról befogadott többszintű politikai intézményeket az oroszok úgy alakítják, mint egy ünneplőruhát, amelyben szomszédolunk; míg otthon úgy öltözünk, ahogy nekünk kényelmes.
Ha meggondoljuk, ez egyúttal világos válasz az Amerikában annyira felkapott és dédelgetett demokráciaexportra. Az idegen viselet ráerőltetése már tűzbe és vérbe borította a moszlim világot, és ez a tűz az itt élő és ide igyekvő moszlim tömegekkel belekaphat öreg földrészünkbe is.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
A fegyverek szavát pedig csak felerősíti a corporate media, a hatalom irányította tömegtájékoztatás szerepe. Ez az erő most Oroszország ellen fordult, mert a hírközlés csúcsfegyvere célpontot váltott. Korábban már láthattuk, hogy a Mohamedet gúnyoló nyugati karikatúrák tömeggyilkos indulatot szítottak a nem integrált, de már európai moszlimokban is. Ennek nyomán mire vélhetjük, ha a vezető nyugati lapokban Putyin vámpírfogakkal, vörös csillagos kucsmában vagy éppen Hitler-bajusszal „díszítve” jelenik meg az orosz politikától rettegtető írások élén; vagy ahogy a The Wall Street Journal tette Oroszországot ázsiai múltja felé fordulónak bélyegezve: Dzsingisz kán hadi öltözékébe bújtatva Putyint.
A Trumpot hamisan orosz bérencnek vádoló úgynevezett Russia-gate egyik fő ügyeskedője, James R. Clapper azzal riogat, hogy az oroszok „örökletes” ellenségei a Nyugatnak. Nem érdek, hanem a vérében hordozott gonoszság fordítja Oroszországot Amerikával és a Nyugattal szembe; vagyis ezért kell eltiporni, akár a legvégső eszközzel, az utóbbi időkben egyre többször emlegetett atomcsapással is.
És még minket vádolnak ugyanezen felületeken idegengyűlölettel, pusztán azért, mert nem kívánunk válogatás nélkül tömegeket be- és átereszteni…
Igaz, hogy Oroszország Ázsia felé fordul? Igaz. A Sanghaji Együttműködés Szervezetének tagja, és Kínával közös hadgyakorlata is volt már. Kínának ez jó is, meg nem is. Jó, mert Európa odaajándékozza neki Oroszország erejét; és nem jó, mert ha Európa Oroszországhoz közeledik, erősödik, és könnyebben leválhat Washingtonról. Talán épp ez az oka, hogy meg sem próbáltuk Moszkvát Európa szövetségesévé tenni, hiszen Amerikának ez nem érdeke: egy eurázsiai együttműködés – akár az Atlanti-óceántól az Urálig (ahogy De Gaulle álmodta), sőt a Távol-Keletig – óriási vetélytársa lenne a nemrég még egyeduralkodó világhatalom Egyesült Államoknak.
Ma már tudhatjuk, hogy a szovjet utáni történet a NATO szószegésével kezdődött. Németország egyesítésére Mihail Gorbacsov azért bólintott rá, mert úgy tudhatta, hogy ezután a nyugati katonai szervezet nem terjeszkedik tovább kelet felé. Azután mégis megindult, és 1999 óta tizenhárom országot fogadott be – ezekből tíz tartozott korábban a Varsói Szerződéshez. (Ez egyszer mi is jól jártunk: külön büszkeség nekünk, hogy a Varsói Szerződés eltörlésében Antall József törte az utat.)
Hadd szemléltessem az orosz aggodalmat is: a szovjet összeomláskor a nyugati erőd, Leningrád majd ezerötszáz kilométerre feküdt a nyugatnémet határtól. Ma pedig ennek csak tizede a Leningrádról visszakeresztelt Szentpétervártól a NATO-tag Észtország határa. Ehhez csak hozzávehetjük a NATO–orosz együttműködés (NRC) kudarcát, a kölcsönös hadgyakorlatokat, a katonai eszközök korlátozásáról szóló egyezmények (ABM, INF) felmondását, a hadi költségvetés megemelését, a katonai jelenlét és fegyverek átcsoportosítását keletre.
A legújabb hír THAAD rakétavédelmi rendszerek telepítése előbb Romániába, azután Lengyel- és esetleg Németországba is.
Érthető, hogy kievickélvén a birodalom romjai alól, és okulván az 1998. évi pénzügyi válságból, az oroszoknak erős kezű vezetésre támadt igényük, így a közbizalom Putyin kezébe adta a kormánykereket. Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml ideológusa ezt úgy fogalmazza meg, hogy ugyan a volt nagy eurázsiai birodalom lebomlott, le egészen az Orosz Föderáció szintjéig; de itt megállt a szétesés. Oroszország nem folytatta a nyugati minta átvételét sem; nem fogadta el, hogy a nemzetállam csupán 19. századi érték, eltűnésre ítélve a 21. században. Szurkov szerint a nyugati világra egyre jobban jellemző, a népuralmat következetesen kijátszó „mély állam” beengedése helyett Putyin a „mély nemzetre” építi rendszerét. Ez a rendszer pedig nyíltan egyeduralmi túlsúlyú. Itt minden intézmény alárendelt a fő feladatnak: ez pedig a kölcsönös bizalom az államfő és az állampolgárok között. Ahhoz, hogy működjék, persze folyamatos kapcsolattartást kell biztosítani a vezető és a néptenger között.
Mondhatjuk ugyan, hogy a 19. században a szlavofil mozgalmat elindító Alekszej Homjakov óta az orosz társadalomfelfogásnak szerves része a vallásos misztikum. Lehet ezt furcsállni, de tény. És akkor hol van a demokratikus értékek helye? Erre találó képpel azt mondja Szurkov, hogy a Nyugatról befogadott többszintű politikai intézményeket az oroszok úgy alakítják, mint egy ünneplőruhát, amelyben szomszédolunk; míg otthon úgy öltözünk, ahogy nekünk kényelmes.
Ha meggondoljuk, ez egyúttal világos válasz az Amerikában annyira felkapott és dédelgetett demokráciaexportra. Az idegen viselet ráerőltetése már tűzbe és vérbe borította a moszlim világot, és ez a tűz az itt élő és ide igyekvő moszlim tömegekkel belekaphat öreg földrészünkbe is.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap