Nemzeti Fórum
  • Hírek
  • Publicisztikák
  • Interjúk
  • Képtár
    • VK Képtár
  • Kölcsey Kör
  • Keresztény Élet
  • Történet
  • Tisztségviselők
  • Képviselők
    • Országgyűlési Képviselők >
      • Bartos Mónika
      • Bóna Zoltán
      • Erdős Norbert
      • Font Sándor
      • Kovács Sándor
      • Lezsák Sándor
      • Dr. Tilki Attila
      • V. Németh Zsolt
    • Vármegyei közgyűlési elnökök
    • Vármegyei főispán >
      • Tanárki Gábor
    • Vármegyei képviselők
    • Polgármesterek
    • Önkormányzati képviselők
  • Szervezetek
  • Munkacsoportok
  • Szövetségeseink
  • Médiapartnereink
  • Dokumentumok
  • Kapcsolat
"A Nemzeti Fórum egy hajlíthatatlan, rendíthetetlen nemzeti erő, egy olyan erő, amelyre biztosan igaz a Szózatnak az a szava, hogy rendületlenül." 
​(Orbán Viktor)

Kelemen András: Merre tovább, Oroszország?

5/7/2019

 
Picture
A Kreml ideológusa, Vlagyiszlav Szurkov szerint a volt nagy eurázsiai birodalom lebomlott egészen az Orosz Föderáció szintjéig, de itt megállt a szétesés. 

Ha egy nyugati újságolvasó polgár meghallja az illiberális szót, biztos, hogy beugrik neki Orbán és Putyin neve is. Pedig Oroszország igazán nem hasonlít Magyarországra. Annyira nem, hogy Gábor Áron unokája azt a címet adta orosz hadifogságbeli életéről írott első könyvének, hogy Az embertől keletre. Na de ő szovjet élményeket gyűjtött – és nem jószántából, mondhatjuk.

Az oroszok szemével nézve abból kell kiindulnunk, hogy hazájuk fél évszázadon át az Egyesült Államok világhatalmával szemben álló nagy birodalom volt. Így érthető, ha Putyin 1991-ben a 20. század legnagyobb katasztrófájának nevezte a Szovjetunió összeomlását. Ezzel szemben hogy a nyugati oroszellenesség mennyiben különbözik a mi „Továrisi konyec”-érzésünktől, arra legjobb példa Max Parry tanulmánya (The Orientalism of Western Russophobia, azaz A nyugati ruszofóbia orientalizmusa). Ebben a szerző először is megállapítja, hogy az Egyesült Államok arra épített a Közel-Keleten és a vele szomszédos egész térségben, hogy – szemben Nagy-Britanniával és Franciaországgal – korábban nem volt gyarmatosító hatalom. Mára azonban az ottani népek megtapasztalták, milyen az amerikai beavatkozás. Az addig is kényes egyensúly ennek hatására borult fel; és amíg a hamis indok Irak megtámadására a nemlétező tömegpusztító fegyverekről szóló mese volt, a térség – és benne a demokrácia nyomait sem mutató Szaúd-Arábia – felfegyverzése, az Afganisztántól Szíriáig folyó öldöklés és a világszerte felerősödő népvándorlási hullám már tömegesen átélt valóság; mindez csak táplálni tudta a terrorizmus tűzvészét.

A fegyverek szavát pedig csak felerősíti a corporate media, a hatalom irányította tömegtájékoztatás szerepe. Ez az erő most Oroszország ellen fordult, mert a hírközlés csúcsfegyvere célpontot váltott. Korábban már láthattuk, hogy a Mohamedet gúnyoló nyugati karikatúrák tömeggyilkos indulatot szítottak a nem integrált, de már európai moszlimokban is. Ennek nyomán mire vélhetjük, ha a vezető nyugati lapokban Putyin vámpírfogakkal, vörös csillagos kucsmában vagy éppen Hitler-bajusszal „díszítve” jelenik meg az orosz politikától rettegtető írások élén; vagy ahogy a The Wall Street Journal tette Oroszországot ázsiai múltja felé fordulónak bélyegezve: Dzsingisz kán hadi öltözékébe bújtatva Putyint.

A Trumpot hamisan orosz bérencnek vádoló úgynevezett Russia­-gate egyik fő ügyeskedője, James R. Clapper azzal riogat, hogy az oroszok „örökletes” ellenségei a Nyugatnak. Nem érdek, hanem a véré­ben hordozott gonoszság fordítja Oroszországot Amerikával és a Nyugattal szembe; vagyis ezért kell eltiporni, akár a legvégső eszközzel, az utóbbi időkben egyre többször emlegetett atomcsapással is.

És még minket vádolnak ugyanezen felületeken idegengyűlölettel, pusztán azért, mert nem kívánunk válogatás nélkül tömegeket be- és átereszteni…

Igaz, hogy Oroszország Ázsia felé fordul? Igaz. A Sanghaji Együttműködés Szervezetének tagja, és Kínával közös hadgyakorlata is volt már. Kínának ez jó is, meg nem is. Jó, mert Európa odaajándékozza neki Oroszország erejét; és nem jó, mert ha Európa Oroszországhoz közeledik, erősödik, és könnyebben leválhat Washingtonról. Talán épp ez az oka, hogy meg sem próbáltuk Moszkvát Európa szövetségesévé tenni, hiszen Amerikának ez nem érdeke: egy eurázsiai együttműködés – akár az Atlanti-óceántól az Urálig (ahogy De Gaulle álmodta), sőt a Távol-Keletig – óriá­si vetélytársa lenne a nemrég még egyeduralkodó világhatalom Egyesült Államoknak.

Ma már tudhatjuk, hogy a szovjet utáni történet a NATO szószegésével kezdődött. Németország egyesítésére Mihail Gorbacsov azért bólintott rá, mert úgy tudhatta, hogy ezután a nyugati katonai szervezet nem terjeszkedik tovább kelet felé. Azután mégis megindult, és 1999 óta tizenhárom országot fogadott be – ezekből tíz tartozott korábban a Varsói Szerződéshez. (Ez egyszer mi is jól jártunk: külön büszkeség nekünk, hogy a Varsói Szerződés eltörlésében Antall József törte az utat.)

Hadd szemléltessem az orosz aggodalmat is: a szovjet összeomláskor a nyugati erőd, Leningrád majd ezerötszáz kilométerre feküdt a nyugatnémet határtól. Ma pedig ennek csak tizede a Lenin­grádról visszakeresztelt Szentpétervártól a NATO-tag Észtország határa. Ehhez csak hozzávehetjük a NATO–orosz együttműködés (NRC) kudarcát, a kölcsönös hadgyakorlatokat, a katonai eszközök korlátozásáról szóló egyezmények (ABM, INF) felmondását, a hadi költségvetés megemelését, a katonai jelenlét és fegyverek átcsoportosítását keletre.

A legújabb hír THAAD rakétavédelmi rendszerek telepítése előbb Romániába, azután Lengyel- és esetleg Németországba is.

Érthető, hogy kievickélvén a birodalom romjai alól, és okulván az 1998. évi pénzügyi válságból, az oroszoknak erős kezű vezetésre támadt igényük, így a közbizalom Putyin kezébe adta a kormánykereket. Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml ideológusa ezt úgy fogalmazza meg, hogy ugyan a volt nagy eurázsiai birodalom lebomlott, le egészen az Orosz Föderáció szintjéig; de itt megállt a szétesés. Oroszország nem folytatta a nyugati minta átvételét sem; nem fogadta el, hogy a nemzetállam csupán 19. századi érték, eltűnésre ítélve a 21. században. Szurkov szerint a nyugati világra egyre jobban jellemző, a népuralmat következetesen kijátszó „mély állam” beengedése helyett Putyin a „mély nemzetre” építi rendszerét. Ez a rendszer pedig nyíltan egyeduralmi túlsúlyú. Itt minden intézmény alárendelt a fő feladatnak: ez pedig a kölcsönös bizalom az államfő és az állampolgárok között. Ahhoz, hogy működjék, persze folyamatos kapcsolattartást kell biztosítani a vezető és a néptenger között.

Mondhatjuk ugyan, hogy a 19. században a szlavofil mozgalmat elindító Alekszej Homjakov óta az orosz társadalomfelfogásnak szerves része a vallásos misztikum. Lehet ezt furcsállni, de tény. És akkor hol van a demokratikus értékek helye? Erre találó képpel azt mondja Szurkov, hogy a Nyugatról befogadott többszintű politikai intézményeket az oroszok úgy alakítják, mint egy ünneplőruhát, amelyben szomszédolunk; míg otthon úgy öltözünk, ahogy nekünk kényelmes.

Ha meggondoljuk, ez egyúttal világos válasz az Amerikában annyira felkapott és dédelgetett demokráciaexportra. Az idegen viselet ráerőltetése már tűzbe és vérbe borította a moszlim világot, és ez a tűz az itt élő és ide igyekvő moszlim tömegekkel belekaphat öreg földrészünkbe is.

A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke

Magyar Hírlap 


Comments are closed.